Saját utad ૐ

Igen…! Tara a kedvenc Istennőm. Teljesen elvarázsolt, amikor megismertem. Mindez három éve, az Ananda héten történt Horányban. Az Ananda hét Kelemen Móni nyári programja, egy egyhetes tábor mindig valami szép helyen. Már háromszor voltam Ananda héten, ki nem hagynám semmi pénzért! Három éve közvetlenül az Ananda hét előtt csatlakoztam a csapathoz. Befogadtak, mint egy családba. Rám is fért akkoriban, előtte nagyon lenn voltam. El is csodálkoztam: hát valóban létezik az a baráti társaság, amiről manapság már álmodozni se nagyon merünk? Minden nap jógával indult. Egy nagy terem padlójára hálózsákok voltak leterítve, azokon polifóm, meg pokróc. Így az egész terem ki volt bélelve, mint egy nagy fészek. Minden nap ugyanaz a hosszú jóga-gyakorlatsor megmozgatta az előtte évekig elhanyagolt testemet. Móni nyugodt hanghordozásától teljesen ellazulok, szavai egyenesen nekem szólnak: nagyon hamar világossá vált számomra: Ő a mesterem.

Egy-egy barátom mindig volt, de baráti kör, csoport tagja még nem voltam soha. Egyből megtetszett ez a közös élet, mondjuk kommuna, de ez nem élvhajhászó közösség (szex, drogs, Rock and Roll) hanem olyan, ahol az összetartó erő a tudatos életvezetés. Nem is szekta. Szó sincs vallásról! Istenről, Isten szeretetéről annál inkább.

Mindenki töknormális életet él, tanul, dolgozik, gyereket nevel, alkot, vagy bármi. Senki sincs elszállva, nagyokat nevetünk, poénkodunk, táncolunk, de ha valaki éppen sír, nem vigasztaljuk, hagyjuk, hogy megélje a folyamatát. Olyan ez a szangha, mintha direkt nekem lenne kitalálva! És ez már ezen az első Anandán látszott számomra.

Első perctől otthon éreztem magam, hamar megismertem mindenkit. Na, szóval ott Horányban ismerkedtem meg Tarával. Egyszer csak Halász Alexandra és Vajda Judit elkezdtek rajzolni egy lepedőre valamit. Az utolsó napra készen is lett (a falon látható mögöttünk). A mi Taránk. Engem, aki, ha nem is voltam ateista, de addig túlságosan hívő se, ez a csoda nagyon megérintett. Végre egy nő! Egy női Istenség! – gondoltam magamban.

Elolvastam azóta több könyvet is a tibeti buddhizmusról, Taráról, Csenréziről, ezeket most nem részletezem, de magával ragadó az egész. Nem lettem vallásos, még buddhista se, de a szívemben érzem Isten jelenlétét és ez bármilyen dumának hangzik is, számomra egy kimondhatatlanul jó érzés.

Korábbi felfogásommal ez ellenkezik, hiszen akkor még büszke voltam arra, hogy nekem nincs szükségem másra, én hiszek magamban és ez bőven elég. Ma már tudom, hogy mi a helyzet. Megbocsátom magamnak, hogy korábban hogyan vélekedtem. Jóban vagyok magammal, környezetemmel és Istennel. …De bevallom, legjobban szeretni Tarát, az én kis Istennőmet tudom. SZERETLEK, TARA!