Weiner Sennyey Tibor: Számtan

Minden hangjegyet.

Minden esőcseppet.

Míg megérkezel.

Árkosi Nagy Judit: A vándor

Árkosi Nagy Judit: Kis Buddha

Szarka Fedor Guido: Mosoly entropia

Megvalósult az álmom, eljött a „légi nap”, másnéven R-day, amiről már korábban szóltam. Hát…mit mondjak? Ott álltam ükapám sírjánál, román nyelvtudás, helyismeret nélkül megtaláltam Erdélyben élő rokonaimat, meg minden, sza nemsemmi egy hosszú hétvége volt!! Leírom, mi történt, de már most szólok: mivel ez egy bizonyos körön kívüliek számára érthetetlen információkat tartalmaz, s mivel illetéktelenek számára szigorúan bizalmas az egész cucc, ezért még mielőtt bárki tovább olvasna, szólok, mindenki csak a saját felelősségére olvashatja el!!!

Térképhasználat engedélyezett!

Régóta tervezem már ezt az erdélyi utat. De azért annyira régen mégse: három éve még nem is tudtam jóformán, hogy Erdélyben is vannak rokonaim, sőt, mi több, mind apai, mind anyai részről Erdélyből származom. Számomra az anyai dédanyám azért bír nagyobb jelentőséggel, mert őrá még emlékszem, de főleg azért, mert rám maradt a 400 oldalas naplója (illetve családregénye), ami teljesen lenyűgözött és elhatároztam, hogy könyvet formálok belőle. A könyvvel kapcsolatos kutatómunka miatt mentem el Szászvárosra, Algyógyra és Bózesre Ezek a városok Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától nem messze találhatóak..

Livi és Tenzi 1900 körül

Dédi, akit az érthetőség kedvéért Tenzinek nevezek, Bózesen élt gyerekkorában. Ez a falu Szászváros (Orastie) fölött van, s a kettő között található Algyógy (Geoagiu), valamint Algyógy fürdő (Geoagiu Bai). Déváig lehetett megvenni a jegyet, illetve Piskiig (Simeria), onnan nekem kellett eljutnom Szászvárosba. Az utazás előtt négy nappal még nem ismertem senki ott lakót, de ismerőstől megszereztem a dévai Böjte Csaba-féle Szent Ferenc Alapítvány elérhetőségét, s ott kértem meg a szászvárosi Szent Erzsébet Gyermekotthon elérhetőségét, ami kb. két nappal az indulás előtt sikerült. Egyébként az Erdélyi útikönyv is ezt a gyermekotthont ajánlja, mint szálláslehetőség Szászvárosban.

Bíró István 28 éves hitoktató a gyermekotthonban. Ő és Ferenc testvér vártak Szászvároson, mikor leszálltam a minibuszról. Mind a kettejükkel nagyon jól összebarátkoztunk az ott töltött négy nap alatt. Ezt most nem részletezem, pedig lehetne, ugyanis a gyermekotthon önmagában egy csoda. Ez egy zárda volt egykor, aztán Böjte Csaba megszerezte (lehet, hogy nem pontosan mondom!) és most 20-30 olyan gyerek ellátása folyik ott, akiknek a szülei annyira le vannak csúszva, hogy nem tudnák őket eltartani. Az otthon vezetője, Menyhárt Ernő és munkatársai nem tesznek különbséget, de 20 gyerekből 18 cigány volt, mialatt én ott voltam. Az az elvük, hogy minden ember egyforma. Mindenkinek ugyanaz jár…na. Négy nap alatt én is beolvadtam közéjük, a sok-sok szeretetre méltó, szeretetre éhes poronty közé.

Csütörtök délután érkeztem, másnap, pénteken, már készültem Bózesre. A buszt Pityu testvér nézte ki nekem. Úgy volt, hogy az gyermekotthonban (ami egy templom mellett álló gyönyörűen rendezett udvarral és kerttel rendelkező meseszép épület) mindenki magyarul beszélt, de a városban csak románok élnek, tehát kalap. Viszont egy plakáton megláttam, hogy épp aznap Szászvároson volt magyarok napja. Elmentem rá, mert belefért az időmbe. Ekkor láttam meg a két templomot, ami egyedülálló (azt hiszem) Erdélyben.

Nem bontották le a régi templomot, nem is építették újjá, vagy egészítették ki, hanem a régi mellé közvetlenül építették az újat. Ott megkérdeztem, azt mondták, hogy a találkozóra nem ment el senki, most is csak páran vannak még, mindjárt itt lesznek a templomnál. Fülöp Júlia nénivel, aki főmufti-szerűség a szászvárosi magyarok köreiben, egy mini-városnéző körútra indultunk. A város se nagy egyébként, de a régi városrész még kisebb.

Ekkor tudatosodott bennem, hogy ott lakom Tenzi hajdani, naplójából jól ismert iskolájától 50 méterre és hogy szintén a közelben van a Kun Kocsárd református gimnázium, ahol többek közt Aurel Vlaicu, valamint Petru Groza is tanultak az 1800-as évek végén. Vlaicu a budapesti műegyetemen is tanult román nemzeti hős, a repülőgép feltalálásának egyik úttörője, máskülönben 1903 körül Tenzinek udvarolt, Groza Péter pedig magyarul tökéletesen beszélő 1945 utáni román miniszterelnök, akiről sokáig a Duna budai rakpartjának egy szakasza volt elnevezve, illetve aki nem mellékesen Tenzi elsőfokú unokatestvére és jegyes vőlegénye is volt(!). Az iskola ma már Aurel Vlaicu nevét viseli. Itt sétálva látható, hogy mivel itt majdnem mind megmaradtak a régi házak, gyakorlatilag ugyanott járok, ahol annak idején Tenzi is.

A régi templomban tartott helyi magyarok gyűlésén kb. harmincan lehettünk. Hunyad megyében csak szórványban él magyarság, tehát nincsenek magyar közösségek, de mint én is szót kérve Fülöp Júlia néni beszéde, magyarul tanuló román iskolások versmondása, a helyi magyar kórus dalárdája, valamint Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselő lelkesítő beszéde után, elmondtam, hogy nekem is szívügyem a helyi magyarság sorsa és dédnagymamám naplójának könyvvé formálásával is egyik célom az erdélyi magyarok jövőbe vetett hitének megerősbítése.

A napló ugyan egy echte román lányról szól (dédnagymamámról – Cristea Hortensiáról), aki gyerekkorában megtanult magyarul, magyar iskolába járt - akkoriban még a lányok csak 6 osztályt végezhettek, külön épületben, mint a fiúk - Szászvároson, s végül Magyarországon élte le hosszú életét, de írásában sok emléket idéz fel Szászvárosról és több más erdélyi helységről, majd gyakori a visszautalás az erdélyi gyermekévekre, arról nem is beszélve, hogy Tenzi rendszeresen hazajárt Bózesra, Algyógyra és Szászvárosra. Tehát egy sok szempontból egyedülálló, szászvárosiak nézőpontjából különösen értékes alkotásról van szó, melynek részletei után nyomozok.

Bózesre úgy indultam el, hogy volt nálam két A/4-es méretű fotóalbum. Az egyikben a régi fotográfiák voltak, kezdve egy családi képpel a Cristea családról kb. 1895-ből, rajta ükapám Cristea Candin, ükanyám, Basa Eugénia, lányuk, akiből a későbbiekben dédanyám lett, Cristea Hortenzia és annak húga, Cristea Olívia. Ezt a képet Korompay Katalin jóvoltából sikerült megszereznem, akiről a későbbiekben még teszek említést. Ő egyébként kisebbik öccsének, Virgilnek az unokája. Az ő gyűjteménye számos értékes darabot tartalmaz! Tehát ebben az első albumban főképp Tenzi fiatalabb-kori képei voltak. Egy részük Erdélyben készült, a többi Kecskeméten, miután Tenzi férjével, Aigner Gusztávval, aki tanárember volt, az 1910-es évek közepén először Palicsfürdőre kerültek, aztán Kisszeben Orkutára, majd 1919-től Kecskemétre.

(Érdekességként említem meg, hogy miközben Nagyszeben a Hunyad megyével szomszédos Szeben megyében van, Szászvárostól kb. 80 km.-re, Kisszeben viszont a hajdani Magyarország egyik legészakibb pontján, a mai Szlovákia területén található. Orkuta Kisszebenhez tartozik, Kisszebentől negyed óra járásnyira található. Pilicsfürdő pedig Szabadka része, a mai magyar országhatártól 3 km.-re fekszik.)

A másik fotóalbumban inkább a későbbi képek, melyek már Budapesten készültek 1938 után. Ebbe a fotóalbumba tettem azoknak a fényképeknek a nagyított fénymásolatait is, amiket Tenzi hagyatékában találtam nagypapám (Lulu) halála után. Több kép volt Tenzi és Duci (Cristea Olívia – Livi - lánya) 1965-ös bózesi ottjártukról, melyről a naplóban Tenzi hosszan megemlékezik, valamint több Algyógyról származó kép, melyek temetéseken készültek. A képek hátoldalán nevek – én egyet sem ismertem közülük, mégis az volt az érzésem, hogy a középen álló öreg fószer nem más, mint Cristea Ádám, Candin nővérének a fia, tehát Tenzi unokatestvére, aki a napló szerint 101 évig élt. Róla olvastam a naplóban (egyebek közt azt, hogy 90-en túl is szédítette a nőket).

Volt még egy színes kép. Rajta a szöveg: „Tenzinek! Algyógy Szept. 10-én (1983) Tibi és Szidónia esküvőjéről L.”. Néztem ezt a két fiatal arcot, közben a fejemben számolgattam, vajon hány évesek is lehetnek ők most…, s úgy éreztem, hogy ők akárkik is, velük Erdélyben találkozni fogok.

Ebbe az albumba tettem bele azokat a képeket is, amiket Farkas Ildikótól kaptam, aki Duci néni lánya és Korompay Kati jóvoltából sikerült vele is felvennem a kapcsolatot. „Duci néni” – ezt a nevet gyerekkoromban sokat hallottam a családban, de fogalmam se volt róla, hogy ki az. Mióta Tenzi naplójával foglalkozom, tudom: Duci Livi lánya és egyebek közt arról nevezetes, hogy gyerekkorában, mikor ő egy év körül lehetett, s vele együtt anyja, Livi meglátogatta Tenzit Kisszeben Orkután, a kis Duci az akkor újszülött nagypapám nevét (Béla) kimondani nem tudván, nevezte el Bélát Lulunak, ami nagypapám élete végéig (91 évet élt), rajta maradt.

Elnézést kérek az örökös elcsalingázásokért, hogy folyton másról kezdek el írni, ahelyett, hogy végre az erdélyi kalandjaimat írnám, de ez a téma annyira sokrétű, hogy az már sokk!

Tehát Farkas Ildikótól kaptam pár képet, melyek 12 éve készültek Bózesen, mikor Ildikó és húga, Márta ott jártak. Ők Duci néni lányai, és bennük akkor feltámadt az érdeklődés őseik kiléte után. Bózesen megtalálták az akkor még élő Timofteit, aki arról nevezetes, hogy ő az unokaöccse Sofron Muntoi-nak, aki egy újabb családi történet leírására ösztönöz.

Cristea Hortensia és négy testvére édesapja Cristea Candin (Candin Cristea) 18 éves korától főjegyzője volt öt falunak és Bózes községnek. Volt dolga elég, 20 éves kora körül a szolgálója unszolására választott magának feleséget, Sofiát, aki hamarosan teherbe is esett. Megszületett fia, Josef, azonban rövid idő múlva meghalt, s vele együtt meghalt Sofia is. Candin folytatta a munkáját, nősülésről hallani se akart, de aztán ismét szolgálója unszolására 35 éves korában mégiscsak elvette a szomszéd falu egyik családfőjének Bécsből éppen hazatelepült 18 év körüli lányát, Basa Eugéniát, aki a korkülönbség ellenére hozzá is ment.

Szült neki 5 gyereket, de aztán, 54 éves kora körül összeállt egy 22 éves (Tenzivel egyidős) román fickóval, elhagyta az akkor már 70 éves férjét, aztán amikor az öreg odavolt a munkáját végezni (úgy látszik, akkoriban még nem volt korengedményes nyugdíj), szépen kipakolta a kecót. A hozzá képest taknyos palija ráadásul elitta a vagyont, így épp csak tengődtek. 1916-ban Candin meghalt, a ház, amiben Tenziék is laktak gyerekkorukban (s ezért oldalakon keresztül fájlalja anyjának e tettét), a 60 éves Eugénia lett a tulajdonos, s az ő halálakor Sofron Muntoi unokaöccsére, Timofteire maradt, aki 1965-ben szívesen fogadta Tenzit és Ducit, 1998-ban pedig Duci lányait, Ildikót és Mártát. Akkor már férjnél volt Timoftei lánya, aki azt mondta Ildikónak, szívesen várják a család tagjait.

Nekem ez adta az utolsó lökést, mikor már az erdélyi utat tervezgettem. Azonban Ildikóval nem ismertük egymást előzőleg! Ennek a találkozásnak a története a sajatutad.hu-hoz köthető. Itt jelent meg az R-day (a 100 éves csecsemő) című cikkem, melyre  rábukkant Korompay Katalin, aki Tenzi kisebbik öccsének, Virgilnek az unokája. A Cristeák öten voltak testvérek. Hortenzia, vagyis Tenzi 1890-ben született. Utána született Olívia, vagyis Livi 1893-ban, ezt követően Valér, majd Virgil, s végül Eugénia Melánia, becenevén Niti (e.: Nici). Korompay Katalin Cristea Virgil unokájaként kereste a neten Cristea Valér leszármazottait, akik valószínűleg a kanadai Edmontonban laknak – ám helyettük engem talált meg, illetve a saját utadon lévő cikkemet.

Korompay Katinál megannyi kincsre leltem, melyek kifejezetten elősegítik kutatási munkámat. Virgil szerencsére nagyon pedánsan tárolta a fotóit. Ő vitéz volt, fényképén látni, hogy elismert katona. Számos olyan kép került hozzám beszkennelve, amik létezéséről előtte nem is álmodtam. Az egyik legeslegfantasztikusabb kép, amit Tenziről valaha láttam, ez a babakocsis. Kati nem tudta, hogy kik vannak rajta. Én viszont a napló alapján kikövetkeztettem, hogy a bal oldalon álló nő egy pesztra, középen Tenzi áll, a jobb szélen álló nő ismeretlen, viszont a 7 éves kisfiú Aigner László, a csöppség a kocsiban pedig nem más, mint az én nagypapám!!! (hozzá kell tennem, hogy kedves barátnőm, Andi meglátása szerint Tenzi inkább a jobb oldalon álló nő. Ő tanúja a téma iránti odaadásomnak, lelkesedésemnek - ezáltal már Ő is a téma szakavatott ismerője.) A felvétel készülésének időpontja pedig 1916, a helyszíne Bózes, az esemény pedig Cristea Candin temetése.

Egy másik fénykép még inkább felkeltette az érdeklődésemet! Ezt is Korompay Kati adta, azonban ő erről se tudta, hogy kik szerepelnek rajta. Én, szintén a naplóban olvasottak alapján arra jöttem rá, ez nem lehet más, mint egy borozgatás a bózesi kertben kb. 1905-ben. A szereplők rajta balról jobbra pedig Basa Eugénia (akit a naplóban Tenzi kizárólag csak „mama”-ként említ – azonban hála Szász Angélának, egy korabeli okiratról a nevét is megtudtam. Angéla volt a legelső, aki bekapcsolódott a munkába.

Szász Angéla „külsős” mármint nem családtag, viszont Részéről kifejezetten nagy érdeklődést és segítőkészséget tapasztaltam, miután levelet írtam a kecskemetilapok.hu emailcímére. Ugyanis a naplóból kiderül, hogy Tenzi kecskeméti tartózkodásuk alatt novellákat írt a Kecskeméti Lapok c. újságba. Ezek meg is jelentek, azonban a második világháború végén a „felszabadító” orosz katonák (valószínűleg pénzt, vagy értéket keresve) szétbarmolták azt a konyhai ülőalkalmatosságot, aminek belsejében Tenzi néni ezeket tartotta. Valóban nagy érték volt, csak nem nekik, hanem most nekem az lenne, így levelemben megkérdeztem, hogy lenne-e módom e régi lapszámokat átböngésznem. Erre írt Angéla, aki azóta már teljes mértékben részt vesz a kutatásban.

Tehát visszatérve a képre, mama mellett feltételezésem szerint Tenzi ül. Aki mellette áll, nem családtag, hanem Jóska, a házitanító, mellette Misi, az öccse. Az ő apjuk volt akkoriban a Kun Kocsárd Földmíves Iskola igazgatója, azonban Tenzi anyja mégsem tartotta őt, mármint Jóskát elég rangos szülőktől származónak, hogy… hűű, hát ezt most nem kezdem el mesélni, de az biztos, hogy ebben az időben ők ketten gyakori vendégek voltak a Cristea házban. Az asztal jobb szélén az öregúr Cristea Candin, a szolgáló valószínűleg Véka, az asztal innenső oldalán balra Niti ül, mellette Virgil, a kutya a bal szélen pedig Mantil. Ez utóbbit azért állíthatom, mert a naplóban az áll, hogy minden kutyát Mantilnak hívtak. (…vagyis, ha jobban belegondolok, lehet, hogy az az álló fiú Tenzi mellett Valér, mellette Virgil, elöl Niti (e: Nici) és egy ismeretlen kölök… s a képet Livi készítette, de nem voltam ott. Egyébként még az sincs kizárva, hogy mama mellett Livi ül, mellette a fiú Schmidt Tibald, mellette pedig Ede áll, az öccse, aki később meghalt a Viribus Unitis hadihajó fedélzetén.)

E találkozás után távoli rokonommal (Kati dédnagyanyám öccsének unokája) elindult a lavina! Korompay Katalin ugyanis megadta Farkas Ildikó telefonszámát, amit azon nyomban felhívtam. Nagypapám, Korompai Béla temetésén ugyan már találkoztunk, de én akkor (2006-ban) még nem tudtam semmit a rokonokról, így akkor nem is tudtam, hogy ő kicsoda. Na oké, akkor végre visszatérhetek Szászvárosba, ahol a két fénymásolt fotókkal telerakott fotóalbummal a táskámban elindultam a buszmegállóba, ahonnan Pityu atya szerint 13 órakor indul a minibusz Bózesre. De nem biztos – mondta -, ez nem olyan, mint Magyarország.

Úgy terveztem, pénteken felmegyek Bózesre, szombaton Algyógyra, vasárnap pedig majd Szászvároson találkozom Fülöp Júlia nénivel, aki a délelőtti magyarok gyűlésén azt a benyomást keltette, hogy ő az én emberem. Ugyanis nem titkolt célom felkutatni a napló minden elérhető részletének most is fellelhető nyomait. Az Internet segítségével, leginkább a Wikipédia oldalát böngészve valahány helyiség helyét meghatároztam, valahány előforduló híresebb (és hirtelenebb) személy rövid életrajzát leírtam – ezek csillagozva a lap alján lesznek megtalálhatóak. Mindahány történelmi, vagy ilyen-olyan esemény interneten fellelhető nyomára hivatkoztam és főképpen mindahány Tenzi által használt idegen szó jelentését is leírtam (ezt tartom a napló gondozás egyik legfőbb értékének). Az Internet nagy segítség, de mindent mégsem tartalmaz. És éppen a lényeg, Tenzi gyermekkorának részletei várnak még felfedezésre, gondolok itt a bózesi időkre is, de leginkább a szászvárosi iskolás évekre, mert hiszen az iskolás évek minden ember életében meghatározó, kitörölhetetlen nyomot hagynak.

A megállóban álldogálva 13.05-kor már kezdtem izegni-mozogni. Nálam volt az a román nyelvű szöveg is, amit Andi egyik Erdélyből származó kolléganője (Kati) fordított le románra, hogy Bózesra szeretnék eljutni. Egy fiatalabb csóka azt mondta, hogy ő taxis és 20 leiért elvisz Bózesre. Nem teketóriáztam, beültem mellé és elindultunk. Útközben vadul mutogattam az ürgének, hogy a rokonaimat keresem (ez szintén le volt fordítva) és mutogattam Ildikó a bózesi házról készült fényképét is, meg azt is, amelyiken Timoftei, meg Timoftei lánya volt. A taxis mandró magyarázott valamit románul, de én egy szót se értettem.

Felértünk Bózesre. Kiderült, a taxis ürge ismeri az ott lakókat. Bejött velem ugyanabba a házba, ami a fotón volt és elkezdtek dumálni (persze románul), én meg fülelni, hátha valamit megértek (ez nem ment). A románra fordított szöveg tovább is tartott, a fotók nézegetése után azt is elolvasták. Oda volt írva a kérésem, hogy szeretném, ha kerítenének egy magyarul tudó embert. Hát erre széttárták a karjukat, hogy itt Bózesen egy szál ilyen sincs, azonban a taxis mókus, aki úgy tűnik, szívén viselte a dolgomat, a háziakkal beszélt (valószínűleg arról, hogy hol van magyarul tudó ember. A Feri! – hanzott végre egy érthető szó! Végül úgy tűnt, kitaláltak valamit, intett, szálljak be a kocsiba, s elindultunk.

Itt említeném meg röviden, Erdély tájai lenyűgöző szépségűek, főleg a távoli hegyek állandó látványa. Még a vonat ablakából látott elhagyott lepusztult gyárépületek lehervasztóak és általában a (falusi) házak a magyar falvakéhoz hasonlóak, mégis valahogy más érzés Erdély. Nos, leértünk Algyógyba, ott is egy aránylag rendes udvarba becsöngetett a taxis, kijött az ott lakó öreg mandró. A Feri. Tényleg tudott magyarul. Az addigi hümmögésem, meg némaságom után végre beszélhettem. Neki is megmutattam a fotóalbumot, főleg azt, amin feltételezésem szerint algyógyiak lehetnek. Nézi az ember: nem ismerős neki senki…, de aztán végre! Talán…, sőt, biztosan ráismert egy nőre, aki ugyan már 15 éve halott, de elvisz abba a házba, ahol lakott – mondta.

A taxis rendi módon nem kért külön pénzt az algyógyi fuvarért, amint látta, hogy minden sínen van, elhajtott. A magyarul tudó pasi – Feri - kiállt a kocsijával, beültem mellé, zúztunk a falu másik végébe, jobbra, balra, temető mellett elhaladva egy kertkapuhoz. Útközben próbáltam szóra bírni a manuszt, de nem ment. Odaérve kiszálltunk, Feri becsöngetett, nekem annyit mondott, az orvos lakik itt. Ki is jött egy kecskeszakállas jobb kiállású öregember, mondom neki, a rokonaimat keresem. Kérdi, mi a nevem? Mondom, Zemlényi-Kovács Zoltán. Csóválja a fejét: neki ilyen nevű rokonai nincsenek. De azért menjek be hozzá. Jött velünk az a magyarul tudó öreg is. A Feri.

Bementünk egy szép kerten át egy régebbi, dazé elég kúlul kinéző házba, amit talán nevezhetnék egyszintes villának is. Sza eléggé régimódi, dazé faintos kégli. Leültem, leült mellém az öreg, a „doktor”. Elkezdi lapozgatni az Algyógyról származó képeket tartalmazó albumot, egyszercsak felvirul:

- Hiszen ez a feleségem! Hiszen ez én vagyok! Hiszen ez a fiam! Nahát! – mosolyog rám – Akkor hát mégiscsak rokonok vagyunk!

Igen – mosolyodtam el -, az én ükapám nővérének a fiának a fiának a lánya… na oké, szóval tutira rokonok vagyunk.

A doktor azt mondta, hogy a fia Tibi (Tibi és Sidonia!) holnap jön, s ha van kedvem, jöjjek el újra. Elbúcsúztunk. A magyarul beszélő öreggel – Ferivel - autóval felmentünk Bózesre. Timoftei lánya mondjuk örült, de továbbra is éreztem, hogy fenntartással vannak irányomban. Mit is akarok? Hát meg szeretném nézni, hogy hol élt a dédnagyanyám, be szeretnék menni a házba, ha lehet. Végre volt, aki lefordította. Elmondtam magyarul, az öreg meg lefordította nekik. Az arcukon láttam, hogy valami nem stimmol. Juj-juj! Valamit félreérthettek, mert mind a ketten (Timoftei lánya és a férje is) elkezdtek hőzöngeni, hogy ez az ő házuk és nem a dédnagyanyámé! Ujjé – jobbnak láttam elmenni onnan. Az öreg Feri se értett tisztán, ezek a románok se, inkább hagytam az egészet.

Beültem a kocsiba Feri mellé, föl szerettem volna menni a temetőbe, megnézni ükszüleim sírját. Ájjáj, nem jó, mondja az öreg Feri, neki vissza kell mennie Algyógyba a feleségéhez. Hát oké. Levitt az Algyógyban lévő minibusz megállóig. Amikor azzal döcögtem lefelé Szászvárosba, akkor jöttem csak rá, hogy ugyan egy nap alatt sikerült eljutnom Bózesbe és Algyógyra is, sőt, Bózesen kétszer is voltam, de végeredményben nem intéztem el semmit, sőt, Algyógyban, ahol holnap, szombaton várnak, nem tudom se a „doktor” nevét, hogy hogy hívják és azt se, hogy hol lakik, mert nem figyeltem az utat, merre mentünk. Bakkara.

Annyi baj legyen. Másnap már magabiztosan önállóan kigyalogoltam a buszmegállóig, ahol ismét nem jött időre a busz, a taxisok azonban keselyűként köröztek a buszmegálló előtt lassítottak, hát az egyikbe beszálltam. Algyógyig 10 leiért felvisz. A doktorról semmi mást nem tudtam, csak a fotóját tudtam megmutatni a fényképezőm kijelzőjén, amit tegnap készítettem. Pechemre ez a taxis már nem ismerte fel és azt se értékelte, hogy nem tudom a címet se, ahová megyünk. Csak hümmögtem, meg ki-kitekintve próbáltam visszaemlékezni, merre jártunk, de hiába.

A közelben tekeregve mutogattam a taxisnak, szólítsunk le valakit, az hátha felismeri (faluhelyen így szokás, nem?). Egy suhanc kölök rá is ismert, beszállt a taxiba, elmutogatta a taxisnak, hol lakik a doktor. Újból ott voltam végre abban a házban, a rokonaimnál! Ott volt az öreg Tibi (a doktor), a fia Tibi, Szidónia, Szidónia mamája, ők a konyhában főztek, valamint ott volt még egy szintén erdélyi magyar házaspár, gyerekükkel.

A szó nemzetköziül folyt, mert Tibi, aki, mint megtudtam, telekommunikációs mérnök, ezzel a másik magyar fickóval magyarul beszélt, de mivel nem ismerték a magyar technikai szaknyelvet, időnként egy-egy szót románul mondtak. Az öreg Tibi (a doktor) a konyhában tüsténkedett, készültek a szendvicsek. Hozzám magyarul beszélt, de Szidóniáékhoz románul. Szidónia nekem az első pillanattól kezdve szimpi volt. Szencsére ő tud angolul, én mondjuk csak konyhanyelven, de a konyhában úgy is jó volt.

Megnézegettük mind a két fotóalbumot. Szidónia (Sidonia) felhívta a figyelmemet, hogy neki van családfája, amin már 150 ember van. Éreztem, hogy egymásra találunk! Nevetve mondtam, én is készítek családfát, amin már 370 családtagnál járok. Kitárgyaltuk, miképpen is vagyunk rokonok. Tőlem indulva az anyukám Korompai Mariann, akinek az apja Korompai Béla volt, aki Aigner Bélaként született. Az ő anyja volt román Cristea Hortensia (Tenzi!!!), akinek az apja volt Cristea Candin, ugye, mint mondtam, Bózes főjegyzője. Je!

Candinnak volt egy nővére, Cristea Mária, vagyis Maria Cristea, aki hozzáment egy Rosu nevű nagygazdához, akitől volt egy Ádám nevű fia, aki egyébként Candinnál tanult jegyzőmesterséget. Ádámnak egyik fiát Septimiunak hívták, akinek a lánygyermeke volt Magdi, egy különösen szép nő, akit az eddig „nagy Tibiként” is emlegetett doktor úr vett feleségül, s az ő fiuk volt Tibi, a telekommunikációs mérnök, aki, dear Sidonia, Téged vett el feleségül!

Jó, mi? Így vagyunk rokonok. És amiért én mindezt tudom, az annak köszönhető, hogy dédnagymamám (Tenzi!!!) jó barátságban volt Lili nénivel, vagyis Septimiu (Timi) Rosu húgával, leveleztek, s ő küldte el Tenzinek az algyógyi híreket. Például, hogy meghalt Maria Rosu, Rosu Adam felesége, amire az egész család összegyűlt a temetőben. (erről van a temetős fotóm, amiről Feri megismerte a nagy Tibi anyósát) Aztán Rosu Ádám 100 éves születésnapi ünnepségéről is küldött fotót (valszi levelet is, dassajnos nincs meg). Ádám 1874-től 1975-ig, 101 éves koráig élt!

Lili néni küldte el Tenzi néninek Tibi és Sidonia esküvőjén készült képet is. Sidonia családfája sokban segíti az én munkámat, dazé én is tudtam meglepetéssel szolgálni Sidi számára. Ő például nem tudott Cristea Petruról, az ősök őséről, az én szépapámról, aki már az 5. fok tőlem számítva. Persze róla én is csak Tenzi naplójából tudok, amit valószínűleg Cristea Candin neki, legnagyobb lányának elmesélt. Sidonia, pontosabban Tibi számára is Cristea Petru a legrégebbi ismert rokon, jobban mondva ős.

Sidoniával tehát nagyon jól megértettük egymást, még ha én nem is tudok olyan tökéletesen angolul. Hamarosan elkészült az a speciálisan erdélyi fánk-szerű eledel, aminek két fajtája is volt: egy hagymás és egy olyan káposzta-féleséggel töltött, ami hazánkban még csak nem is ismert. Nekem a hagymás ízlett jobban.

Algyógyhoz közel van egy fürdő, melynek neve Algyógyfürdő. Az előbb említett házaspár és a fiú elmentek oda, mi pedig Tibivel elcammogtunk a háztól nem messze lévő algyógyi temetőbe. Megnéztük Maria Rosu sírját, Rosu Ádámét is, s Tibi anyukájáét is, Maria Magdolna Rosuét is. Ez után szinte adta magát, hogy hová menjünk: természetesen Bózesre, a Cristeák sírjához. Beültünk Tibi autójába, velünk tartott Sidonia is.

Az utat már szinte tudtam. A táj egyszerűen kihalás, milyen gyönyörű arrafelé! Az út egyenesen Timoftei házához visz, azonban most nem álltunk meg, hanem továbbhajtottunk a dombra épített templomhoz. Csörgedezik ott egy kis patak, a rajta átvezető kis híd előtt leraktuk a kocsit, innén gyalog mentünk. A domb (vagy inkább hegy?) oldalában erdei ösvényen vezet fel az út, majd jobbra egy kis kapu. Onnan fölfelé eső után csúszós úton, csúszós füvön kelletett felcaplatni. A naplóból én ezt már jól ismertem. Ezen az úton rohant le 1898 körül Tenzi cserfes húga, Livi, jól meg is rándította a karját. (Bevallom, amikor először olvastam a Tenzi naplót, hullára bele voltam esve Livibe! Tenzi olyan érezhető szeretettel ír róla, hogy katasztrófa!) Felértünk a templomhoz!

Körös körül sírok, de a „fő helyen”, a kis templom mellett ott állt az a három sír körbekerítve díszkerítéssel, ahol Tenzi néni utolsó bózesi ottjártakor 1965-ben sokszor meg van örökítve. A jobb szélen ükapám, Cristea Candin, aki 1884-1916-ig élt. Mellette elvált felesége született Basa Eugénia, volt Cristea Candinné, azonban a sírkövön ez áll: Eugenia Muntoi. Állítólag 1951-es halála előtt belátta bűnét, hogy elhagyta családját egy Tenzivel egyidős fiatalemberért és utolsó kérése az volt, hogy „temessetek az öregem mellé”.

Hát ez necces, nagyon necces, mert ez az 54 éves nő lelécelt a huszonéves palijával, cserbenhagyta két akkor még kiskorú gyerekét, akiket Tenzi és Livi Kecskeméten és Pesten neveltek fel, mentesítve apjukat, aki még öreg korában is intézte a munkáját, mindezek után a nő nem átallott a volt férjéhez betörni és kirabolni. Az új férj meg mindenét elitta. Tök csórók lettek, s mikor Tenzi hazalátogatott, a muterja őt pumpolta dohányért! De amikor Tenzi adott, anyja gyorsan eldugta, mert ha az palija megtalálja, me elissza azt is. Ilyen nő fekszik az ükapám mellett.

De ami aztán mindennek a teteje: 1962-ben, mikor ez a részeges fickó is meghalt, azt is oda temették a két már meglévő sír mellé. Tehát szencsétlen Candint halálában se hagyják nyugodni: ott fekszik mellette a nő, aki elhagyta és amellett még az is, akiért elhagyta. Ez halálgáz! Dát – mint ahogy mondani szoktam -, evva. És ami a legszebb a történetben: Tenzi a naplójában mindenkinek megbocsát. Nekik is. Ugyan hosszan ecseteli, mekkora fájdalmat okozott neki anyja cselekedete, hűtlensége, anyjáról szeretettel beszél. Ecren gyönyörű, ember nem is hinné, ilyen létezik. Jézus! Mennyit tudnék mesélni, de nem teszem. Így is többet mondtam, mint „kelletett” volna! Inkább folytatom az erdélyi kalandjaim leírását.

A temetőben kestük Cristea Petru sírját, de nem találtuk, mint ahogy Candin első feleségéét, Sofiáét sem, és születés után rövidesen elhunyt kisfiáét Josefét sem. Nagy nehezen leereszkedtünk a meredek-csúszós úton – én végig Livire gondolva. A hegy aljában ücsörgő parasztoktól kérdezgettük, emlékeznek-e Cristea Candinra, aki Tenzi leírása szerint 1965-ben, 45 éve még elevenen élt az emberek emlékezetében. Mondjuk akkor még élt Tenzi egykori szolgálónője is. Valami 50 év után először találkoztak – sza hót pálya cucc. Tenzi nénit és Livi lányát, Ducit királynőként és hercegnőként fogadták állítólag akkor. A parasztok a fejüket rázták. Tenzi néni neve, meg apjáé dereng-dereng, de igazából sötétkamra.

Mondtam Tibinek, ugyan nem fogadtak valami nagy örömmel, dazé ha már itt vagyunk, menjünk már be Timoftei lányáékhoz! Mit veszthetünk? Bementünk hozzájuk. Nyomták a szöveget, hogy ez nem is a Tenzi néni háza volt, hanem ezt a házat a Tenzi néniék Bélatelepi vikkendházának tervei alapján építették. Mutattam a képet, ami 1965-ben készült itt Bózesen, amikor a házon belül álltak Duci és Tenzi, erre a nő azt mondta, az nem is itt van, hanem Bélatelepen. A bélatelepi házat 44-ben a földdel tették egyenlővé. Akkor Tenzi még nem volt ilyen ősz hajú! Áh, de mindegy. Meg hogy Cristea Candin halála után a házukat a Cristea gyerekek a falunak adták. Ja. És pont erről nem írt Tenzi egy szót se.

Felmentünk ahhoz a házhoz, amiről beszéltek. Valóban lehet, hogy ez volt az, legalábbis itt állt az a ház, melyben Tenzi gyermekévei zajlottak. Egy óriási hegy állt ugyanis az udvar végében. Állítólag az egész hegy Candin bírtokában állt. Tenzi írta a naplóban, hogy a hegyen álló fenyőfákat apja ültette, miután folyton árvíz volt esőzések után. Sőt, van egy fénykép is a hegyről fotózva, ami ezt támasztja alá. A házzal szemközt áll az iskola, ami akkor még csak éppen állt. Onnan adott szerenádot 1903-ban Aurel Vlaicu Tenzinek. Nagyon húzós, hogy most 2010-ben is általános iskola működik ott. Csakúgy, mint 100 éve. Ez az egész annyira varázslatos, hogy beleborzongok.

Tibi levitt kocsijával Szászvárosba. Kiderült, hogy ők Szászvárosban ismerkedtek meg, sőt az esküvőjük ugyanabban a templomban volt, aminek zárdájában én most lakom! Feljöttek a szobámba is, ott búcsúztunk el. Meghívtak másnapra Dévára, ahol laknak. Ez nagy szerencse, mivel egyébként egy pályaudvaron kellett volna rostokolnom több órát, ugyanis a vonat éjfélkor indult Piskiről (Simeria), de Szászvárosból fél 8-kor ment Piskire az utolsó busz . Pesten csak Piskiig adtak jegyet. Onnan Szászvrosra már a saját bulim, hogy hogyan jutok el.

Petru Groza apja Piskin volt ortodox pap, tehát elvileg lett volna ott mit keresnem, hiszen Petru Groza életének is vannak még felderítetlen részletei. Például nem tudom a szülei nevét sem. Tenzi naplója szerint Petru Groza anyja Cristea lány volt, így Tenzi és Petru unokatestvérek voltak. Ezt jó lenne bizonyítani dokumentumokkal. Az én munkám most Tenzi naplójának dokumentálása, ma is fellelhető adatainak felkutatása. Aki beszáll a buliba, akár ott Erdélyben, akár itt Magyarországon, azt szívesen veszem.

Utolsó nap, 2010 június 20. vasárnap szokásos módon 9-kor mentem reggelizni. A gyermekotthon földszintjén lévő ebédlőbe, ahol egy asztalnál ültem Menyhárt Ernővel, Kiss Ferenc Csongor testvérrel, Bíró István testvérrel és a sok gyerekkel. Konyhás néni, nevelők, minden, annyira jó energiája volt a helynek, hogy szinte lubickolni lehetett benne!

Aznap volt a vasárnapi Istentisztelet, ugye, mint minden vasárnap, ugye. Ugye-ugye, ezt mindenki tudja, nekem mégse volt annyira egyértelmű. Sose jártam templomba, ugyan Istennel hosszú évek óta príma a kapcsolatom, de úgy azok közé tartoztam és tartozom, akik azt mondják, hogy nem kell ahhoz templom, hogy Istennel kapcsolatban legyek. Most azonban más volt. Ismertem az papot, a 90-en túl lévő Antal atyát, Bíró István testvér olvasott fel a bibliából, ott ültek előttünk a gyerekek is ünnepi ruhában. A szertartás három nyelven szólt, németül, románul, de főleg magyarul. Kafa volt. Meghitt és ….szép.

Aznapra maradt a találkozásom Fülöp Júlia nénivel, akivel pénteken, a magyarok gyűlésén találkoztam. Telefonon üzente, hogy délután 5-re érkezik. Addig az időt tartalmasan töltöttem, sétáltam a gyönyörű kertben, játszottam, meg rajzolgattam a gyerekekkel. Beszéltem Ferenc testvérrel, Pityu testvérrel, mind a ketten mindenben segítségemre voltak egész ittlétem alatt, beszélgettem a konyhásnénivel, a nevelőkkel. Eljött az 5 óra, Fülöp Júlia néninek elmeséltem, mire is gondoltam ezzel a Tenzi naplóval kapcsolatban. Hogy ez szerintem óriási jelentőséggel fog bírni a szászvárosi magyar közösség életében. Júlia néni biztosított, hogy efelől nincsenek kétségei.

Búcsút vettem hát őseim földjétől, egy nagyon szimpi mukival, Tobiassal indultunk el „utolsó utunkra” Szászváros utcáin. Tobias 7 éve volt nevelő a szászvárosi Szent Erzsébet Gyermekotthonban, most épp errefelé járt, beugrott körülnézni. Tobias német, de nagyon kllasszul tud magyarul. Én az ilyet nagyon bírom!!! Azért azt elég nehéz volt neki elmagyarázni, hogy kicsoda is az az Aurel Vlaicu… A román nemzeti hős, aki udvarolt a dédnagymamámnak.

A minibusz robogott, döcögött Déva felé. Az ablakból láttam több tehenet! Szívesen leszálltam volna, hogy megsimogathassam őket, de nem tettem, mert Sidonia várt a dévai állomásnál. Aranyos volt, készítettem is róla egy képet. Ő is készített rólam, a – bocsánat! – iszonyú ronda dévai lakóteleppel a háttérben, amit Ceausescu éppen a városközpontba, a Kőmíves Kelemen’s Dévai vár alá építtetett (szencsétlen befalazott asszonya forog a sírjában!). Itt laknak Tibiék – de Őket ez látszólag egyáltalán nem zavarja, éppen ezért kértem bocsánatot az előbb, mikor őszinte véleményemet kinyilatkoztattam. Kivagyok a lakótelepektől, dát evva.

Lifttel felmentünk a lakásba, ott volt Tibi – és úgy éreztem magam, mintha Tibivel és Szidóniával már évezredek óta ismernénk egymást. Az első pillanattól olyan volt, mint otthon. A cuccomat ledobtam, elmentem fürödni és felfrissülve ültem le vacsorázni. Valami mennyei volt a kaja, amit Tibi főzött. Beszélgettünk, rámentettem a számítógépükre a Tenzi napló javított változatát, mert tök buli lenne, ha Tibi fordítaná magyarra a Tenzi napló románul írt szövegeit. Éppen a picasan lévő fotóimat mutattam nekik, amikor rádöbbentünk: már indulni kell. Kivittek az állomásra és elbúcsúztunk, mint régi jó ismerősök, mint rokonok, mert hát azok is vagyunk!

Hazaérkezvén aludtam egy napot, aztán újból rávetettem magam a Tenzi naplóra. Jelenleg éppen a tartalomjegyzéket írom, ugyanis a család története kb. 200 oldal, azonban utána további kb. 200 oldalon további visszaemlékezések vannak leírva, időrendi szempontból össze-vissza. Azt tervezem, hogy az össze-vissza fejezeteket beleszerkesztem az alapba.

A tevőleges munka mellett kutatómunkát is végzek folyamatosan. Az erdélyi utam is ilyesmi volt. Itthon már több rokonnal felvettem a kapcsolatot, tőlük fényképekhez, valamint egyéb adatokhoz jutottam hozzá. Tenzi húga, Cristea Livi lánya volt ugye Duci néni (Schmidt Márta), akinek lányai Borsányi Márta és Farkas Ildikó, akiket sikerült megtalálni régi jegyzetek, de főleg Korompay Katalin segítségével, aki Tenzi öccsének , Cristea Virgilnek az unokája, Virgil fiának, Korompay Palinak a lánya.

Rejtélyeket is fel kell oldanom időközben. Miképpen lett Korompay Cristea Virgil? Hogyan lett Korompay Cristea Valér, Tenzi idősebbik öccse? Mert hiszen Tenzi és férje, Aigner Gusztáv gyermeke, Aigner Béla apja halála után 1945-ben felvette a Korompai nevet, így édesanyám már Korompai Mariannként született. Ezt mindig is tudtam. Tenzi naplójában erre csak egy rövid utalás található, miértjét homály fedné, azonban birtokomban van egy családi címer, melyen ez áll: AZ ALSÓKOROMPAI AIGNER CSALÁD CÍMERE. Tehát az Aigner család Alsókorompáról (mai Szlovákiában van) származik. Ez oké, de a Cristea fiúknak nővérük férjének családja származási helyéhez mi közük? Ráadásul Korompay Katalintól tudtam meg, hogy Valér és Virgil jóval előbb lettek Korompayak, mint nagyapám Korompai. Tehát vannak még megoldandó kérdések.

Anyukám, Korompai Mariann, Tenzi unokája kisgyerekként, kamaszként Tenzivel együtt éltek hosszú évekig, Tenzi fia, Lulu életvitile miatt. Nagypapám (Lulu) és anyukám (Mariann) között ellentétek feszültek, ezért pl. anyukám el se ment nagypapám temetésére. Anyukám egy ilyen nő volt (2008-ban ő is meghalt), azt tartotta, hogy ha őrá nem voltak kíváncsiak a rokonai, akkor ő se kíváncsi rájuk. Ezért nem is nagyon tartotta semmilyen családtaggal a kapcsolatot. Én nála szívesebben tekergek családom múltjában, de ez a mostani családfakutatásom főleg Tenzi naplója miatt történik. Azt kérem a rokonoktól, tárják elém, amit Tenziről, illetve Tenzi rokonairól tudnak.

Sok fénykép, adat került elő, melyek segítségével mind inkább összeáll a mozaik. A fényképek által megelevenedik a napló, ami ugye valójában nem is napló, inkább családtörténet, ám én mégis naplónak hívom, mivel így kedvesebben hangzik számomra, s remélem, mások számára is. Pár képeslap is előkerült, ezek alapján – valamint Tenzi naplójának stílusa alapján különösen – kirajzolódik az egykor élt emberek lehelet-finom jelleme, érzelemgazdagsága. Jó volna, ha előkerülne Tenzi néni néhány levele. Tenzi nagy levélíró volt, sokakkal tartotta a kapcsolatot. Amiben nagyon reménykedem, hátha Romániában még fennmaradt ezekből pár. Családtagokon kívül írókkal is levelezett, naplójában említi például Fekete Istvánnak írott levelét, amire a neves tollforgató válaszolt is.

Tenzi néni évekig velünk élt kiskoromban. Dédi engem Bambinak becézett, de most nem ez a lényeg, hanem hogy nálunk is lakott. Anyukám (Korompai Mariann) az őrá jellemző egyszerűséggel, mikor nagymamája (Tenzi) meghalt, az összes utána maradt fényképet a kidobta a szemétbe. Még szerencse, hogy Apukám (Zemlényi-Kovács András) ezt meglátta, kimentette és eltette azokat. Mivel Apuskának is meséltem Tenzi naplójáról, ő ezeket - egy dugig tömött aktatáskányi fotót - nekem adta, azzal a kikötéssel, hogy nehogy eladjam az Ecserin, mert ezek muzeális értékű képek. Valóban azok. És jobb helyre nem is kerülhettek volna. Minél többet foglalkozom Tenzivel, annál több minden kerül elő!

Tenzi naplójáról annyit tudnék mesélni, mint a szakadás. Fogok is még, ahogy magamat ismerem. Tát aki beizgult, annak nyugi. E bejegyzésemet azzal zárom, hogy elmesélem, hogy Farkas Ildikó nemrég megtalálta azokat a fotókat, amiket Timoftei lánya neki adott Bózesben 12 éve. Természetesen megmutatta nekem is – jól sejtette, hogy nagyon izgat a téma. Nem akárhol találkoztunk – a Farkasréti temetőben. Itt van édesanyjának, nagyanyjának és nagyapjának sírja, név szerint Livi nénié, Schmidt Tiboldé, aki egyébként Gróf Teleki Pállal, későbbi miniszterelnökünkkel dolgozott együtt a Földrajzi Intézetben és lányuké, Duci nénié, aki tudtommal orvos volt a Beloianniszban.

Előkerültek a Bózesen őrzött fényképek, melyeket Timoftei adott Ildikónak 12 éve. A frenetika netovábbja cikázott a levegőben! Olyan eszméletlen fotók kerültek elő a stócból, hogy ott helyben kihaltam! Egyik legmegdöbbentőbb az 54 éves Basa Eugénia és a 22 éves Sofron Muntoi. Az kész! De Winkler Károly és Cristea Niti közös képe (talán esküvői?) is csúcs. Számos fiatalkori kép Liviről, melyeket látva (ehemm-behemm…) újra kell értékelnem a korábbi meglátásomat a babakocsis képpel kapcsolatban. Tehát a baba nem Lulu, hanem Duci, a középső csaj nem Tenzi, hanem Livi, a jobbfelé álló nő Tenzi (ahogy Andi mondta), viszont a kisfiú tényleg Laci, az időpont nem 1916 hanem 1914 és a helyszín nem Bózes, hanem talán Pest. Livi és Tibi (Tibald) Pesten éltek. Ez is csak feltételezés, dezmá majdnem tutkó.

A fényképnézegetés után keresésbe fogtunk. De nem jártunk sikerrel. Én nem szoktam temetőbe járni, max ha temetés van, de az se gyakori. Ildikó azt mondta, úgy emlékszik, mintha errefelé lenne, de nem találtuk meg. Ezért hát segítséget kértünk a temető gondnokságán. Kaptunk egy helyrajzi számot, de így is időbe telt mire megleltük. Egy diófa mellett volt egy bozót. Ildikó nagy nehezen hajtotta el a már jó centi átmérőjű ágakat, melyek évek alatt rátekeredtek az egyszerű kis fakeresztre a sok márványsír szomszédságában. A sok levéltől alig lehetett elolvasni a feliratot: AIGNER GUSZTÁVNÉ 1890-1987. Ezen a helyen nyugszik Tenzi.

*

(a képek egy része családi fényképgyűjteményekből került birtokomba. Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet elsősorban Korompay Katalinnak, Farkas Ildikónak, Joikits Tiberiunak és Maria Sidonia Joikitsnak, Szász Angélának, Apuskának, valamint mindazoknak, akik részt vesznek a munkában, hogy Tenzi naplója minél teljesebb legyen!)

E témáról szóló eddig olvasható bejegyzések:

Tenzi naplója

R-day (100 éves csecsemő)

A kígyózó sor mentén, a sok bemenni szándékozó kíváncsi tekintettel a nagy fehér vászon építmény bejáratánál állunk, ahol egyre több gyerek tűnik el. A szülők kint várakoznak. Egy anyuka aggódva felteszi a kérdést: „A gyerekem már háromnegyed órája benn van. Ez normális?” Igen, nyugtatták meg a bennfentesek, ki is van írva, szülők csak indokolt esetben tarthatnak gyerekükkel és az átlagos benntartózkodási idő körülbelül egy óra. Igen, akinek a Szigetfesztiválon már közel 10 éve óriási sikerrel szereplő Tarot Labirintus ugrott be, az nem téved.

A Szigetnek ez az egyik fő kuriózuma. Többnyire másfél-két órát is kell várni, hogy be lehessen jutni ebbe a misztikus világba, mely leginkább önmagunkhoz áll a legközelebb. A többszáz éves Tarot kártya megelevenített Nagy Arkánumaival minden Labirintusba érkező ember találkozhat, s meghallgathatja szavaikat is, melyek segítenek önnön sorsuk megismerésében.

Bérczi Zsófia budapesti vizuális művész produkcióival az ország-világ több városában szerepelt már, azonban a sokáig kizárólag a Szigetfesztiválon fellépő Tarot Labirintus csak tavaly indult el világhódító útjára. Így a Tarot Labirintus 2009 nyarán a magyar-francia kulturális kapcsolatokért sokat tett Rády Kriszta szervezésében juthatott ki Franciaországba a Lille 3000 nevű fesztiválra.

Ami meglepetés volt Francia-földön Zsófi számára is: a Szigetfesztiválon felnőttek számára készült produkciónak ott túlnyomó többségében gyermek-látogatói voltak. Sok esetben rögtönöznünk kellett, azonban a lényeg eljutott a kicsiny fejekbe is, hiszen ha azt vesszük, a felnőttek is hordoznak magukban gyermeki ént. Zsófi valószínűleg ezért mondott igent a győri Gyerkőcfesztivál felkérésére, ahol – ha hinni lehet az innen-onnan hallatszó gyerekhangoknak – a „Meselabirintus” óriási tetszést aratott.

Néhány karakter új megnevezést kapott Győrben. A Mágus például Varázsló, a Papnő Jóboszorkány, a Próféta Hírmondó, a Kocsihajtó Lovag, az Akasztott ember Másképplátó, a Remetét gyereknyelven Bölcsnek hívják, de valószínű, hogy azért is lopta be magát a produkció  az ifjú szívekbe, mert koruknak megfelelő módon, játékosan, mégis komolyan lettek megszólítva. A szereplők többsége arról számolt be, hogy kérdéseikkel, jelenlétükkel, megnyilatkozásaikkal alaposan kifárasztották őket a kicsik. Ezzel együtt mindahányan tanulságos hétvégéről számoltak be. Jó volna, ha jövőre is meghívnák a Labirintust a Győrkőcfesztiválra – mondják a Labirintus szereplői, s e véleményt osztja Bérczi Zsófi is, aki ráadás kérdésünkre helyeslően bólogatott: Természetesen az idei Szigeten is találkozhatunk a Tarot Labirintussal.

Szöveg+képek:

ZKZ

Pályázatunk rendhagyó. Első helyezés NINCS. Csupán az a lényeg, hogy együtt legyen minden….és hogy megfejtsük azt a talányt, hogy ha ennyire klassz a nyelvünk, ennyire ősi a nemzetünk, ennyi mindent találtak fel magyarok, stb., akkor hogyhogy ilyen lúzerek vagyunk??! És ne csak hőzöngjünk, hanem találjuk ki, hogy ha már ekkora kinccsel rendelkezünk, hogy magyarnak születtünk, miképpen tudnánk ezáltal kijönni ebből a kátyúból, amiben vagyunk, anélkül, hogy túlzottan nacionalisták lennénk. Mert az nem valami kúl, hogy minden más népnél előrébbvalónak tartjuk magunkat, de – ugye, mint azt a mellékelt ábra mutatja – ezzel tulajdonképpen senki más nem törődik se közel, se távol.

A pályázat kihangsúlyozottan nem elméleti! Inkább csípjük el a humorosabb végét a dolognak! Ebben a bejegyzésben (de komolyabb érdeklődés esetén akár több epizódban is) olyan nyelvünkkel kapcsolatos megfigyeléseket teszek közkinccsé, melyek vagy nyelvünk különlegességeit, például nyelvtörőket, vagy nyelvünk méltatását, akár neves külföldi, akár szakavatatlan, autodidakta nyelvészet iránt csupán érdeklődő hazai szerzők tolmácsolásában. Nem fontos az eredetiség, tehát bárhonnan, bárki által írott adatok másolatait is várjuk.

Lehet „észt osztani” is, de most a lényeg a lenyűgözés. Sokkal többet mond el egy frappáns mondat, mint egy hosszas, mindenre kiterjedő, de érdektelen szöveghalmaz. Nyelvészettel aránylag sokan foglalkoznak hazánkban. Nyelvészet iránt érdeklődőkből is Dunát lehetne rekeszteni – ettől függetlenül sajnos (?) mégsem minden magyar van tisztában ezekkel a tényekkel, melyek (egy része) az alábbiakban fel lesz sorolva. Külföldön élő, magyarul nem beszélő emberek pedig egészen biztosan nem tudják ezeket – nem is törődnek vele. Egészen egyszerűen valószínűleg azért, mert nem ez a legfontosabb az életben. Legalábbis a világ vezető nagyhatalmai látszólag vígan élnek attól, hogy nem magyarok.

Például van, akik meglátása szerint amikor a magyarok a Kárpát Medencébe költöztek (s amikor még csak pár nép használt írást, pl. a görögök és a rómaiak), már több ezer éve kialakult írással, kultúrával rendelkeztek. Olyat is hallani, hogy a magyarok kezdetben több országba is küldtek „mágus”okat, akik mindenhol elterjesztették a tudásukat. Ezek persze csak feltevések, amikre nincs bizonyíték, illetve ami van, azzal se törődik senki. Aki pedig törődik – szinte kizárólag magyarok és azok közül is inkább a Magyar Tudományos Akadémia álláspontjával szembefordulók viselkednek így.

Az ok, amiért ezt a bejegyzést írom, egy power pointos körlevél, amely kísértetiesen hasonlít a saját utadon 2008 októberében közreadott bejegyzés anyagára. A saját utadon ez volt a legtöbb hozzászólást generáló cikk és egyben a legnagyobb vitát kiváltó írás is. A saját utadon eddig megjelent 70 bejegyzés közül is ez az egyik legolvasottabb is. Ezek szerint kifejezetten nagy nyelvünk iránt az érdeklődés, viszont nekem is kifejezetten nagy az érdeklődésem az iránt, hogy ez miért reked meg a pps-ek szintjén és miért nem kap ez nagyobb (akár nemzetközi) érdeklődést.

(A hozzászólásokat alább lehet megtenni. Az érdekesebbeknek külön bejegyzést szentelünk!)

Az a szép, az a szép…, hogyhogy a KISS harmadszor is eljött Budapestre a 97-es döbbenetes Petőfi Csarnok-beli buli után, melyre akkor csupán 3.000 magyar volt kíváncsi. A KISS játszott már 200.000 néző előtt is, igaz, Brazíliában és nem mostanában, hanem 1983-ban, de akkor is elég szégyenletes volt, hogy az eredetileg impozánsnak tűnő Margitszigeti Úttörőstadion helyett a csekély érdeklődés miatt koncertjük helyszíne végül a miniatűr Petőfi Csarnok lett. Idén a Sportarénában elmondták, a terület méretét a nézőszámtól függően csökkenteni tudják, így biztosan nem lesz áttéve máshova.

A nézők lassan gyűltek, az előzenekar (Hard együttes) kezdésekor még igencsak szellős volt az a gyenge negyedház, de aztán megteltek a széksorok, s egy hatezres nézőszámról beszélhetünk, s ami a lényeg: lelkesebb közönség össze se jöhetett volna! Elmondhatom (mint atom): kitettünk magunkért. Gene hazai pályán nem vallott szégyent a többiek előtt.

A „szokásos” KISS koncert hangulat adott volt. Ez semmihez sem hasonlítható látvány és showelemek dömpingjét jelenti szinte megállás nélkül. Gene Simmons, aki magyar származású (a szülei magyarok, ő Izraelben született, aztán az USA-ba költöztek, s ott él most is – Magyarországon először 1988-ban járt), koncert közben is elmondott pár magyar szót, aminek nagy hatása volt a közönség körében.

Az a szép...+ I love it loud

Ilyen téren is az este csúcspontja az volt, amikor Gene egy emelőszerkezet segítségével „felrepült” a színpadot világító reflektorok magasságába, s onnan, a csúcsról énekelte el I love it loud című rég bevált közönség-nótáját, ám még előtte tiszta kiejtéssel belemondta a mikrofonba: „Magyarország. Egy kicsi csárdás. Egy-kettő-három.” Majd énekelni kezdte: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme kék”. A közönség pedig ordítva, üvöltve, boldogan vele együtt énekelte.

Persze nem ez volt az utolsó szám. Mégis ez volt a legemlékezetesebb számunkra, magyarok számára. A youtube-ra „természetesen” szinte még aznap felkerült, bárki megnézheti. Valószínűleg hátulról, a keverőpultról vehették fel. A nagy távolság miatt a zenészek apró foltok csupán, de sebaj, hiszen a színpad háttere egy egybefüggő óriásprojektor, amin mindent lehetett messziről is látni. Nagyon hangulatos, jól sikerült buli volt, ami szinte mindegyik KISS koncertről elmondható.

Az én történetem azonban csak a végén kezdődött el! Azzal kezdem, hogy én ugyan mind a két eddigi budapesti KISS koncert alkalmával személyesen találkoztam Gene Simmons-szal, illetve a KISS tagjaival, arról, hogy ez most hogyan fog megvalósulni, lövésem se volt. Otthon készítettem egy fényképalbumot, melyben a közös fotóink voltak, főképp azok, amik 1988-ban a lakásunkban készültek, amikor eljött hozzám Gene Simmons, és nálunk tötött több, mint egy órát, és persze azt a kettőt is, amikor 97-ben, a második magyarországi koncert után találkoztam velük.

Gene-nel 1988-ban...

Ez a fotóalbum volt nálam és a koncert után ezzel a kezemben álltam oda a kordonhoz. Kiszúrtam egy szimpatikus roadot, odahívtam magamhoz, megmutattam neki a fotókat, amiken egyértelműen látszott, hogy Gene-nel mi nagyon jó haverok vagyunk (több fotó van, amin ölelkezünk, van olyan, amin ő a kezéből etetett, vagy az, amikor fojtogatta a nyakamat – látszott mindegyiken, hogy nem holmi jöttment nulla pali vagyok, hanem….), sza na oké a road mondta, hogy ezt odaadja Gene-nek. Vártam 5-10 percet, jött az amerikai menedzser, vagy ki, hogy oké, mehetek vele a színpad háta mögé.

Gene-nel 2010-ben! :o)

Egy folyosón állt pár ember, főleg „gruppie”-k, amolyan menő zenekarokhoz cuppant nőcskék, meg pár pali, de össz-vissz max. 10-en ha lehettünk. Vártunk 20 percet, mikor egyszer csak megjelent Gene. Egyedül. Köszöntötték, -tük, -tem. Odabújtam hozzá, átölelve őt. Emlékezett rám, de hát ez egyértelmű. Persze ő is átölelt engem. Nagyon. …Olyan much more than kewl érzés volt… Gene-t persze jobban érdekelték a csajok, akikkel össze-vissza hülyéskedett, viccelődött, dumált, de azért velem is törődött, meg a pár hímneművel is ott rajtam kívül. Gene baromi jó fej, baromi laza, és baromi kedves, lesüt róla, hogy tuti frankó ürge.

az élet lényege: a csajok!!!

Kb. fél órát töltött velünk, aztán mindenkitől elköszönt és elment. Utána jóval feltűnt Eric Singer, a dobos, akivel ugyan szintén sikerült egy közös fotót készíteni, de rögtön utána tépett el. Tommy Thayer, a szólógitáros már kedvesebb volt, vele is készült pár fotó (többnyire én fotóztam mindenkit), de vele se kommunikáltunk 3 percnél többet. Utána vártunk, vártunk és vártunk, de hiába. Paul Stanley ugyan 20 másodpercre kijött az öltözőből, ezalatt megígérte egy Paul Stanley fan-lánynak, hogy kijön mindjárt, de végül is nem jött ki.

Gene Váry Zolival, a KISS forever Paul Stanley-jével

Mékszencse, hogy nálam nem ő a pönge. Hanem Gene, akivel tudtam találkozni, át tudtam neki adni a fotóalbumot, amiben 3 mostani családi fotó is van, tudtam vele beszélni is, készült közös fénykép, s pár perces film is. Gene-t nagyon szeretem.

Vásárolni először 4-5 évesen (1974-75 körül) mentem a közeli boltba (a Duna élelmiszer-áruházba) a Honvéd utcai lakásunkból. 1988-ban átköltöztünk a Honvéd utcától második párhuzamos Balassi Bálint utcába. Na, ocrettem legjobban lakni! Ecren imádtam! Mégis 1998-ban (külső behatás miatt!) átköltöztünk a Szent István körútra, de a legblamább az egészben az, hogy mindhárom helyről ugyanoda jártam vásárolni, igaz, a Duna után évekig Rotschildnek, majd most egy éve Belvárosi szupermarketnek hívják. Így tehát – 36 év után – nyugodtan mondhatom magamat törzsvásárlónak.

Azonban egy ideje kiköltöztem Mátyásföldre. Ez az a kín, amiről beszéltem.

Mátyásföldről mindenkinek a burzsuj villanegyed jut eszébe, a luxus. Na, ahol én lakom, ott kőkemény lakótelepi éra van, amit eddig – hogy enyhén fejezzem ki magam – „nem szerettem”. Ezt az érzést még az se enyhíti, hogy ezek nem tízemeletes házak, csupán négy. Így még lift sincs, de kockaház van mindenhol és ugye „régi” otthonomtól egy óra. Aki ismeri az Örsöt (nem Szörényi Örsöt!), az tudja, milyen „lélekemelő” környék. Na, onnén még 276E-vel 3 megálló (vagy 44-essel 6-7) és akkor még onnén is ecsmót ke gyalogolni!!!

Mindezt NEKEM (!), aki egész életében ahhoz voltam hozzászokva, hogy a 4-es 6-os ott van a számba’ és azzal 10 perc alatt el lehet jutni a k á r h o v a és sose kell fél órákat várni a buszra, mert ugye a belváros, az ettől belváros. Meg attól, hogy ott van MINDEN, a külvárosban meg nincs SEMMI. Állítólag sokan épp ezért jönnek ki, a nyugalom miatt, a csend miatt, meg a jó levegő miatt. Nade nekem nem kell nyugalom! Nekem a pörgés kell! A tömegnyomor a lételemem. Jó levegő meg ott a Macget, akármikor kimehetek, tök szép, meg a Dunapart is, én már csak ilyen lokálpatrióta vagyok!

De ugye az élet folyamatosan alakul, és most …hácca na…. szamos úgy alakult, hogy végül is jó nekem itt ebben a lakótelepi kockaházban, csak suttyomban busongok, meg visszafogottan lázongok csak. Mert a 40. születésnapomra vettem mamnak egy biciklit. Nancssárga kemping, me 40 évesen rájöttem, nekem nincs agyam megtanulni a váltókezelést má’! Váltóláz fog el, amikor ocszemvedek a váltással egy kényes helyzetben, á! Jó nekem a kemping! Puch – nekem ez semmit se mond, de sokan megnézik, hogy hűha.

A Mátyásföldi repülőgyár és repülőtér emlékműve

Elkezdtem felfedezni a környéket. Mozgás is kell, minden, nasza elég az hozzá, van itt egy Hévmegálló a közelben, „Mátyásföldi repülőtér”. Repülőtér??! Nahiszen. Azt nekem látnom kell! Meg is tudtam az első nénitől, hogy Mátyásföldi repülőtér, az nincsen, illetve már nincsen. Volt – nincs.

saját utam

Másnap ismét elindultam felfedezőútra. Ez ma volt, de mindegy. Szencsém volt me az első ember útba igazított. Menjek el addig, aztán erre, aztán arra, végül amarra. Mert ott ki fogok jutni a pusztába. Na, az volt a repülőtér. Ezt elég nehéz volt elképzelni a full panelház dömping komor árnyékában, dazé elindultam erre, arra, amarra, míg végül egy teljesen új világba csöppentem.

Egy akkora füves placc, mint még sose láttam! Ez kell nekem! Tekertem ecsmót, hátranéztem és nem láttam egyetlen lakótelepi házat se. Csak földutakat, füvet, amerre csak a szem ellát. Tekertem tovább, egy buckán le vezetett az utam és ott! Lovak!!! Több ló egy hatalmas karámban legelészett. Ez valami hullajó, mivel a ló a kedvenc állatom. Egész jó hely ez a Mátyásföld. Kezdettől fogva ezt mondom, de íme, itt a bizonyság.

Továbbmentem. Illetve előbb még fotóztam egy párat, de aztán megpillantottam egy parasztházat és körülötte sok kecskét. Közelebb mentem. Az ott lévő három fiatal rám se hederített, így egy öregebb mukival kezdtem el beszélgetni. Mesélt a repülőtérről, a lovardáról és lefotózott a pónik társaságában. Amikor elmentem onnan, azt mondtam nekik, amit most is érzek: valószínűleg még fogok arra járni.

U.i.: A cikk címe egy tíz évvel ezelőtti hasonló című cikkemre utal, amikor kedvenc munkahelyem, az Internetto szerkesztősége új helyre költözött. Azt is nehezen viseltem…

A Saját utad ősi olvasói talán még emlékeznek 2008 augusztus 29-én a saját utad.hu elődjében, a sajatutad.blog.hu hasábjain megjelent „Dédi naplója” című írásomra, melyet 2008 október 5-én itt, a sajatutad.hu-n is közzé tettem, immár „Tenzi naplója” címmel.

Tenzi 1904-ben, 14 évesen

A két bejegyzés szövege megegyezik, azonban nem véletlen, hogy új site-omra is átvittem a „régi cuccot”, ugyanis már akkor is tudtam, hogy Dédnagymamám, Tenzi naplója nem fejeződött be 1984-ben, amikor tudtommal utoljára írt bele, sem 2008-ban, mikor a naplóról szóló cikkem megjelent.

a napló egy oldala

Mióta elol- vastam (2007 novemberétől 2008 január- jáig), folyamatosan foglalkoztat a napló - ami tulajdonképpen nem is napló, hanem egy 400 oldalas családregény – gondozásának, szerkesztésének, kiadatásának gondolata, amit terveim szerint egy minden részletre kiterjedő kutatómunka fog megelőzni, illetve ez a kutatómunka részint már kezdetét is vette.

Ugyanis nem akármilyen műről van szó! Ugyan rólam el lehetne képzelni, hogy elfogódott vagyok, mivel a saját családomról van szó, mégis az a határozott nézetem, hogy ez a családregény bőven túlmutat még azokon a pozitív véleményeken is, melyekkel egyes kedves emberek a témáról szóló blog-bejegyzésemet illették.

A napló feldolgozása elkezdődött. Az egyetlen, el nem hanyagolható akadálya a feladatnak az, hogy sajnos azok közül, akik a (az egyszerűség kedvéért nevezzük így:) naplóhoz érdemben hozzászólni, már szinte senki se él.

Tenzi és

Dédnagymamám, a napló írója, akitől – ha még élne – rengeteg mindent kérdezhetnék, kérdeznék, 17 éves koromban, 1987-ben halt meg. Ami miatt a fejemet verem a falba: egy értelmes szót nem beszéltem vele. Közös fényképünk is csak 1972-ből való van, amikor 2 éves voltam, s állítólag nagyon sokat voltunk együtt. Későbbről nincsenek közös emlékeim, de amit érzek: Ő is szeretné, ha naplóját, családregényét, vagyis leginkább: életrajzát sokan olvasnák.

Nagyapám (Tenzi fia) hagyatékai között sok fotót találtam, melyek a napló ismerete nélkül értéktelennek is tűnhettek volna akár. Ő 2006-ban távozott el közülünk. Nagy dumás manusz volt. Történetei mind rettentő érdekesek, lebilincselően cselekményesek voltak. Párat felvettem magnóra, de most már sokkal célirányosabb kérdéseket tennék fel neki. Tenzi (az édesanyja) naplóját ő őrizte. Hozzám csak az ő halála után került, tehát elég nagy árat fizettem érte. Mégis – ha ezt üzenetként fogjuk fel – nekem most egyedül kell ennek a munkának nekifognom.

Ugyanis Nagymamám is meghalt. Ő évekig élt Tenzivel egy lakásban, mikor náluk lakott. Mármint dédnagymamám nagypapáméknál. Erre nyomokban én is emlékszem. Annyi maradt meg, hogy Dédi mindig szürcsölte a levest. És talán protézise is volt – ennyi maradt meg. Süket volt, púpos, bottal járt, totál szánalom öregasszony volt. Fájó kínszenvedés nekem most ezt leírnom, azok után, amit a naplóból elolvastam Róla – de ez az igazság. Mármint ezért nem is próbáltam vele kommunikálni.

Mariann (Édesanyám) és Tenzi (Dédnagyanyám) 1963-ban

Meghalt Édesanyám is, akit gyerek- és ifjúkorában Tenzi nevelt. Ő nemigen kedvelte Tenzit. Ez érthető, hiszen kamaszként, vadóc tinilányként nyilván nem mindenben egyezett kettejük véleménye. Azt tartotta róla, hogy azért kibírhatatlan mindenkivel, mert az ő élete nem sikerült és ezt „bosszulta meg” kiállhatatlanságával. Én nem tudom ezt sem alátámasztani, sem megvétózni. Sajnos nem ismertem Őt.

Újszülött öcsémmel és Dédivel (Tenzi) 1972-ben, vagyis két évvel a naplóírás kezdete előtt

Nem tudom, milyen volt valójában. Írás stílusa azonban magávalragadó a legmesszebbmenőkig. Engem teljesen lehengerelt. Ezért most már több hónapja azon dolgozom, hogy e napló közkinccsé legyen. Mivel valamennyi fontosabb helyszínt be szeretnék járni, minden részletet szeretnék felderíteni és lehetőség szerint dokumentálni is, ez a könyvkiadás még nem holnap lesz. De szerencsére akadnak segítőim, akiket szintén elvarázsolt Tenzi személye.

Ha minden igaz, ez a lenti kép idén épp 100 éves. Egy keresztelőt látni rajta. Középen fehér ruhában ül Tenzi, ölében a ma már 100 esztendős óriásbébivel, aki valószínűleg már nem fogja olvasni Tenzi naplóját (bárhogy sietek is), így ő azt se fogja megtudni, hogy milyen jófej a keresztanyja. Ezt egyelőre csak én tudom, páran sejtik, és most azt szeretném, hogy mindenki megtudja.

Tenzi Erdélyből való, egy Dévától 24 kilóméterre, Szászvárostól 5, Algyógytól 3 kilóméterre lévő kis faluból. Ezt már tudom pár éve, de amitől teljesen odáig lettem: a minap néztem át Apukám (Apuska) családfáját is, amiből kiderült, hogy az ő édesapja, tehát az apai nagyapám is erdélyi illetőségű. 1919-ben, 9 éves korában hagyták el Nagyváradot, és költöztek Magyarországról Magyarországra. Illetve Erdélyből Magyarországra.

Még sosem voltam Erdélyben. Tudom, hogy varázslatos hely, több könyvet olvastam, illetve olvasok róla. Egyre inkább érzem, hogy már nagyon közeleg az R-day, amikor átlépem a határt. Valószínűleg attól fogva egy új világ kezdődik.

Oláh Ibolya új, harmadik stúdióalbumának címe nem hiába El merem mondani. Az anyag „oláhibolyásan” merész, szókimondó, őszinte, kitárulkozó, vagány, dögös, igazán autórádióba való totál hangerőn. A lemezbemutató sajtótájékoztatón kiderült azonban, hogy az első Megasztáron feltűnt eleinte vadóc csillag valójában halkszavú, teljesen „normális” lány, s állítása szerint mindig is ilyen volt, csupán a média kreált róla hamis képet.

Bár már 1998-ban befuthatott volna a Kifutón, az országos népszerűséget 2004es Megasztár hozta meg az előtte 13 nevelőotthonban, 3 nevelőszülőnél megfordult, önmagából kifordult zűrös életű, de ugyanakkor fantasztikus hanggal megáldott tiszadobi lánynak. Számai zenéjét ő maga írja, sőt, a szövegekbe is beleszövegel:

- Végre olyan lemezt alkothattam, ahol minden egyes szám rólam szól, olyanok ezek a dalok, mintha a saját gyerekeim lennének. Kicsit olyan érzés, mintha lemeztelenednék a világ előtt, hiszen aki meghallgatja ezeket a dalokat, az megismerheti, hogy milyen is vagyok valójában. Ezért gondoltuk úgy, hogy a legjobban egy művészi fotósorozat tudná kifejezni az album hangulatvilágát, ahol megmutatom magam a világnak - kívülről és belülről egyaránt.

Ibolya azt vallja, depisen jönnek a zenék. Mosógép döngölődése, vonat zakatolása ihleti meg a szerzőt. A szövegeket Ibolya gondolataiból döntő részt Orbán Tamás írta. A szövegíró már dolgozott együtt Ibolyával. Elmondta, hogy ennek a szakmának is megvan a rendje: mit szabad, mit nem, így létezik egy olyan keret, amin általában minden előadó esetében belül kell maradni. Ibolyára ez nem vonatkozik. Az ő számai esetében a teljes szabadságot élheti át, mivel Ibolya gondolatvilága túlmutat minden klisén.

A minap Ibolyát itt láttam a sarki közértben. „Földimnek” mondhatom, ugyanis megtudtam: itt lakik valahol a közelben. Az új anyag sajtója is itt volt egy utcányira tőlem – egy kis drink bárban play backelt két dögös számot, és kazalnyi villogó vaku előtt premier plánban égette el múltjának kínzó emlékeit szimbolizáló tárgyait. Új dalai segítségével megtalálta lelki békéjét, leszámolt múltjának bántó eseményeivel.

szöveg: ZKZ
zene: Oláh Ibolya
fotók: ZKZ

Manapság érezhetően nagyobb nyitás érezhető a természetközeli életmódhoz, mint korábban. Egyre többen választják a hús nélküli táplálkozást életformául, s még többen szimpatizálnak e gondolattal. A népszerű Govinda étteremben hétfőnként 50 %-os kedvezménnyel adnak kedvet a vegetáriánus ételek kipróbálásához. A vegetáriánus hétfők bevezetése egy nemzetközi kezdeményezés, melyhez a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége is csatlakozott - ennek propagálása egyben az egyház idei évi fő társadalmi üzenete.

Paul McCartney, Bryan Adams, Alec Baldwin, Kevin Spacey és más hírességek állnak az utóbbi években elkezdett húshagyó hétfők kezdeményezés mögött. A mozgalom egyre nő, a tavalyi évben a belga Ghent város is ennek bevezetéséért tesz a polgármester vezetésével. Itt politikusok, tanárok, iskolák és éttermek is “vega napot” tartanak hétfőnként. A Vegetáriánus Hétfők célja, hogy ezzel a résztvevők gyakorlatban járuljanak hozzá a környezetszennyezés és éghajlatváltozás csökkentéséhez.

“Nem elég beszélni, tenni is kell valamit a Föld állapotának megóvásáért” - gondolják a kezdeményezéshez csatlakozók. Laár András, Kövi Szabolcs, Lukács László (Tankcsapda), Mester Tamás és még sok hazai híresség vegetáriánus, s saját vélekedésüket nem is rejtik véka alá, így példát mutatnak az őket nagyra tartó embereknek.

Sajnos sok ember még mindig abban a tévhitben él, hogy a vegetáriánizmus azt jelenti, hogy a “rántotthús rizzsel”-ből elvesszük a rántotthúst (=tehát marad az üres rizs), vagy a hús helyett rántott sajtot eszünk. Ez téves elképzelés. A hús nélküli étkezésnek évezredes hagyományai vannak. Bármilyen hihetetlen, hús nélkül is jól lehet lakni, sőt: akár degeszre is eheti magát az ember ízletes, finom ételekkel, amik után napokig sóvárogva epekedünk! Hozzá kell tenni: nemzetközi kutatócsoportok véleménye szerint a lakto-vegetáriánus táplálkozás élettanilag teljes értékűnek tekinthető!

Ha nem is lesz valaki teljesen vegetáriánus, de bizonyos alkalmakkor tartózkodhat a hús fogyasztásától. A budapesti Govinda éttermek hétfőnként 50 %-os kedvezménnyel várják vendégeiket. A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége idei évben ennek szenteli egész éves kommunikációját és projektjeinek jó részét, hangzott el a március 3-án tartott sajtótájékoztatójukon.

Az éghajlatváltozás gyakorlati tényét - többek között - a szélsőséges időjárás, a természeti katasztrófák sűrűsége, az élelmiszerhiány és vízhiány is mutatják. A FAO tavalyi jelentése szerint a húsipar és húsfogyasztás 51%-ban felelős a klímaváltozásért. Ebből következik, hogy a húsfogyasztás csökkentése a legkézenfekvőbb gyakorlati segítség ennek csökkentésére.

Itt, Magyarországon szerencsére még nem szembetűnő a vészhelyzet, ugyanakkor gondolnunk kell egészségünkre is, mely jelentős mértékben kapcsolatban áll a hús fogyasztásával, illetve nem-fogyasztásával. Azt sem feledhetjük el, hogy bolygónkon napi 25 000 ember hal éhen és 1,2 milliárd ember nem jut egészséges ivóvízhez. A FAO és a WHO számításai szerint 1 hektár földdel 22 embert lehet ellátni egy évig, ha krumplit termelnek rajta, 19 embert, ha rizst, és csupán 1-2 embert, ha birkát vagy szarvasmarhát.

A sajtótájékoztatón Hosszú Zoltán, a somogyvámosi Öko-völgy Alapítvány civil kezdeményezés elnöke arról beszélt, hogy jelenleg és már hosszú évek óta az emberiség kizsákmányolja a földet. Így hamarosan már nem lesz mit elvenni, ha nem adunk vissza. A Föld akár 10 milliárd ember ellátsára is képes lenne, ha mindenki vegetáriánusan étkezne. Szinte hihetetlen, de igaz, hogy egy 10 X 10 méteres területen megtermelhető egy négytagú család egész évi zöldségszükséglete.

Isvara Krisna dász (Tasi István) is eljött a tájékoztatóra

A somogyvámosi mintagazdaság teljes mértékben önellátó. Vezetékes áram egyáltalán nincs bevezetve – nap- és szélenergiát hasznosítanak. Kézzel mosnak, fával tüzelnek. A nádgyökérzónás szennyvíztisztító energiahordozók és vegyszerek felhasználása nélkül gravitációs és biológiai elven működik. A somogyvámosi Krina-völgy mind környezeti, mind gazdasági, mind társadalmi szempontból fenntartható. A területen működő általános iskola tavaly óta államilag elismert tanintémény. Ugyan már 16 éves múlt áll mögötte, továbbra is minden évben új fejlesztéseket végeznek.

narancssárga zoknit viselt, mint én, bár nem ugyanazért

A Krisna-tudatú hívők nagyon a szívükön viselik a mi sorsunkat és a világ sorsát. Nyilvános programjaikon előadásokat tartanak erről, intézményeikben vegetáriánus főzőtanfolyamokat indítanak (ez annyira népszerű, hogy legközelebb őszre van üres hely!), kiadványaikban cikkeket jelentetnek meg e témában, éttermeikben hétfőnként jelentős árkedvezményeket adnak, és egy honlapot is indítottak erről a kezdeményezésről.

Hémangi Dévi Dászi (Stefán Helga) A Kerttől a konyháig című szakácskönyve nemcsak a hús nélküli főzés tudományára tanít, de arra is, miként termelhetjük meg az alapanyagokat kiskertünkben, vagy akár az erkélyen virágládában. De aki nem szeret kertészkedni, az is sok tanácsot kap arról, hogy hónapról hónapra milyen zöldséget érdemes vásárolni a piacon, amiből idény jellegű, magyaros ízeket tartalmazó vegetáriánus ételeket főzhetünk.

Nagyon-nagyon finom volt!!!!!

Mi mindenképpen szeretnénk a www.harmonet.hu egész stábja nevében, hogy ha minél többen hallanának e kezdeményezésről és ha minél többen csatlakoznának ehhez a “Vegetáriánus Hétfők” kezdeményezéshez. Ételadók (pl. éttermek, iskolák, stb.) és étel fogyasztók is!

Kép és szöveg: ZKZ

a cikk Harmonetben megjelent verziója ITT olvasható!

Ma történt (kedden - a szerk.), amikor mentem a boltba (Egyepá törzshelye újabban a Príma Pék előtt van, régebben a kisposta előtt ücsörgött). Lényeg, hogy látom Egyepát egy összefagyott galambbal a kezében. Kicammogott az úttesthez és rádobta a hókupac tetejére. Odasiettem hozzá és kérdőn néztem rá. S ekkor (!!!) megszólalt!!!!

A következőt mondta teljesen érthetően:
- Megdöglött. Onnan esett le. - és felmutatott a fára. Teljesen elhűlt ereimben a vér! Ennyit mondott, nem többet. Meglepődöttségemben hirtelen azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány! Ám ezután rögtön visszaállt a Príma Pék elé, s ismerős hangján szólalt meg:
- Egyepá!

A boltból visszafelé jövet bent ült a Príma Pékben, valamit evett (nem néztem meg, mit, de azért a biztonság kedvéért lefotóztam).

Itthon az jutott eszembe, hogy talán érdemes lenne Egyepá forgalmát növelni egy táblával: “FOTÓZZA LE ÖN IS MAGÁT EGYEPÁVAL!” alatta kisebb betűkkel: “ÁRA SAJÁT GÉPPEL KATTINTÁSONKÉNT 200 FORINT, A MI GÉPÜNKKEL KÉPENKÉNT 300 FORINT, AMIT INTERNETEN KÜLDÜNK EL A MEGADOTT E-MAIL CÍMÉRE”

Vagy akár ő lehetne a Príma Pék kabalafigurája…

A Harmonet már kétszer is írt a BlackBirds együttesről, akik pikantériája, hogy miután elhangzott az utolsó Beatles nóta, mely az ő előadásukban visszarepít mindenkit a világhírű gombafejűek zenevilágába, kis szünet után ugyanők jönnek vissza a színpadra, mint FG-4 zenekar, ám ezúttal már népviseletben feszítenek, s így adják elő az Illés minden igaz magyar által kedvelt slágereit. Műsorukkal fellépnek a határon túl is, így elvitathatatlanul pótolhatatlanok, fellépéseikkel megkérdőjelezhetetlenül nélkülözhetetlen küldetést teljesítenek. Nemhiába bírnak az Illés és a Fonográf együttes ajánlásával!

A próbateremként használt melléképületben keletkezett tűz okát még a helyszínre érkezett tűzoltók se tudták megállapítani. Elektromos tűz volt-e, vagy más, nem tudható, csak az, hogy Gyuri megpróbálta eloltani, ám mivel ez lehetetlen volt, ezért egészsége kockáztatásával igyekezett kimenteni, amit tudott (egy szintetizátort, egy lábdobot és egy gitárerősítőt sikerült csupán), azonban így is a hangszerek, technikai berendezések 95 %-a megsemmisült, a lángok martalékává vált.

A tűzoltók egyébként nagyon hamar kiértek, így a tűz végül is nem terjedt át a házra, azonban a The BlackBirds / FG-4 zenekar felszerelésének nagy része odaveszett, így a kár több mint 4 millió forintra rúg.

Full komplett énekcucc (keverő, erősítők, hangfalak, mikrofonok), két teljes dobfelszerelés égett benn, egy VOX AC 30-as gitárerősítő, amit Laci éppen egy héttel a tűz előtt vásárolt. John Lennon és George Harrison is ilyenen játszott annak idején, illetve a képen is látható Paul McCartney által is használt Höfner Violin Bass (a legendás hegedű alakú basszusgitár) szintén. Ezeket mindenképpen pótolni kell mielőbb, ugyanis egyikükben sem merült fel, hogy abbahagyják.

Az akkor már meghirdetett előszilveszteri bulijukon december 30-án nem került szóba a tűzeset – nem akarták elrontani a jelenlévők jó hangulatát. Minden tag innen-onnan, barátoktól, ismerősöktől összekapirgálta azt a cuccot, amin meg tudott szólalni. Gyuri például 3 különböző dobszerelésből álló szettet szedett össze, 3 különböző színben, tehát valóban szilveszteri volt a hangulat, még ha a többség már tudta is, hogy mi történt, hiszen a honlapon  fényképekkel illusztrálva minden le volt írva.

Január 29-én szokásos klub-helyszínükön, az Aranytízben egy rendhagyó koncertet tartanak, ahol a közönség segíthet a zenekar újjáépítésében. Az interneten már működik az adománygyűjtő virtuális „doboz”, ahová egyébként már több kisebb-nagyobb összeg is a zenekar számlájára íródott, külföldről és itthonról egyaránt.

Több ismerős zenész társasággal kapcsolatban állnak, minden lehetőséggel próbálnak élni, ezzel együtt nem várják, hogy a teljes kár megtérüljön adományok által. Ez most mindenesetre egy nagy lehetőség a közönségnek, hogy tegyen egy zenekarért, túl azon, hogy megváltja a belépőjegyet. Természetesen az is sokat számít, ha sokan eljönnek, illetve az főleg, ha minél több fellépő helyre hívják meg őket.

szöveg és kép: ZKZ

A BlackBirds honlapja a tűzről és az adományozási lehetőségekről: itt!

A január-végi koncert plakátja:

Jucus Mondta:

Nekem egy dolog nagyon szúrja a szemem, vagy inkább a fülem. Ez pedig az “ígyezés” - ahogy én nevezem. Sok ember a mondataiban feleslegesen és sokszor használja az “így” szót. Pl: “Elmentünk, és így látom, hogy így, nem is tudom, így mentünk, és így jöttek szembe az emberek és így néztek!” - ilyesmire gondolok. Megüti a fülem, ha ilyesmit hallok, sajnos nagyon gyakori.

Kedves Jucus!

Először is nagyon köszönöm, hogy felélesztetted ezt a fórumot. Ha megfigyeled, immár kerek egy éve nem történt ide bejegyzés!

Azzal kapcsolatban, amit felvetettél, el kell mondanom, hogy különböző helyeken különböző szokások járják, így néhol az így szócskát beillesztegetik a mondandó közibé. Aki mást szokott meg, annak ez feltűnik és zavarja. Azonban ez a tény nem változtat azon, hogy az a bizonyos szokás fennmarad, vagy sem.

Nehéz ebbe belenyugodni. Magamról tudom, hogy engem pl. az idegesít, ha az emberek azt mondják, hogy “inekció”! Az nem inekció, hanem inyekció és úgy írjuk, hogy injekció. Számomra ez természetes, így tanultam meg gyerekkoromban, azonban rengeteg embertől hallom, hogy inekció, még egyetemet végzett orvosok szájából is, de ez engem akármennyire idegesít, ez attól még így van.

Egy másik ilyen az “egyenlőre”!! Ezen bukok ki aztán, de már tökre totálra! Rengetegen mondják és még írják is, hogy egyenlőre, holott nem egyenlő darabokról beszélnek, hogy pl. egyenlőre (egyenlő darabokra) vágnak fel egy tortát, nem, hanem, hogy egyenlőre még nem vágják fel a tortát, majd csak később. Ez - szerintem - bődületes hiba! Ugyanis helyesen egyelőre nem vágják fel a tortát, egyELőre! Egyelőre ezt mondom, majd később lehet, hogy azt. De ez csak egy példamondat volt, mert az egyelőre helyett egyenlőrét soha ebben az életben nem fogok mondani, ez ezer százalék!

MacGet (?)

De én se vagyok ám szentlélekből! Az én irományaimban gyakorta találni olyan furcsaságokat, ami meg másoknak nem tetszik. Néha előfordul ugyanis, hogy pl. a Margitsziget szót úgy írom, hogy MacGet. Ismerőseimet az idegzsába kerülgeti, mikor nagy nehezen kikövetkeztetik, hogy miről is van szó. De ettől én még továbbra is azt fogom írni, “h. elmek a MacGetre, sztámmaj nemtommémmilesz…”, ahelyett, “hogy elmegyek a Margitszigetre, aztán majd nem tudom még, mi lesz….” - ugyanis a nyelv a saját meglátásom szerint nem más, mint egy gyúrható anyag, amivel játszani lehet, ha úgy tartja a kedvünk.

Igenám, de akkor az injekciót is lehetne inekciónak mondani, meg az egyelőre helyett is lehetne egyenlőrét mondani, vagy írni. Sza itt jön be a necc. Vannak persze szabályok. A szabályok köztudottan semmi másra nem valók, mint hogy felrúgjuk őket. Ettől függetlenül van egy ilyen, hogy jóérzés. Kinek mi megy át a rostáján. Aki gyerekkorában azt hallotta a szüleitől, hogy inekció, az elnézőbb lesz azokkal, akik ezt mondják, még ha ő később meg is tanulja a helyes kiejtést. Meg aztán végül is az egyenlőre és az egyelőre valóban egymáshoz hasonlító szavak, s ha valaki nem foglalkozik külön a nyelvtani szabályokkal, annak igazán elnézhető, hogy Uram bocsá’ mind a két helyen ugyanazt a formát használja – hogy „egyenlőre”. Az iskolában ezért bukdács jár, dakkómá a MacGetért is! A felnőtt életben viszont mindenki azt csinál, amit akar.

Ez egy örök téma az emberek között – a nyelvhasználat. Van egy nyelvünk, de azt sokmillióan használjuk. Sokmillióképpen. Tulajdonképpen jó, hogy különbözőképpen is lehet mondani, mint ahogy különbözőképpen nézünk is ki, mi emberek. Tökunalom lenne, ha mindenki egyforma lenne, és egyformán beszélne. A különbözőségnek azonban ez az ára, hogy vérmérséklet szerint különbözőképpen toleráljuk a társaink szavajárását, kinézetét, satöbbijét. Ez az élet, gyermekeim!

Milyen jó is itt a saját utadon okoskodni néha!!!

A karácsony nálunk is a család ünnepe. Így van ez mindenhol, s erről egy éve már olvashatott mindenki a Saját utadon. Tavaly a Szenteste itthon volt – hol lett volna?? -, 25-én utaztunk Apuskához Kókára, ahol ugyanúgy megjött a Jézuska, énekeltünk és tök jó volt.

Idén kicsit más lesz. Nagy izgalommal vár-rom! Szenteste Nelliéknél lesz, méghozzá nem véletlenül. Ugyanis Nelliéknek ikrei születtek idén szeptemberben, ezáltal idén lettem nagybácsi. Végre valahára én is megtapasztalhatom: remek dolog nagybácsinak lenni!

Gyerekkoromban egy füzetbe beleírtam, hogy kedvenc számom a 9-es. Akkor még semmit se tudtam a számmisztikáról, ami ennyi év óta se változott sokat, mostanra azonban már legalább azt tudom, hogy a születési számom a 9-es. 1970 május 5-én születtem, aki ellenőrizni akarja. Tehát erre jól ráéreztem.

Ebből következően 2009 logikusan a szerencseévem! Ez az évem olyan jó év volt, hogy azt elmondani nem tudom. Például 2009 9. havában lettem nagybácsi! Öcsém (Nelli) nem kapkodta el, mint én. Így nagy lesz a korkülönbség az unokatesók között. 2010 szeptemberben (mikor Zemlényi-Kovács Nándi és Buda egy évesek lesznek), az én fiam, Barni 17 éves lesz már, Marci pedig 14. Egyébként visszaszívom: korántsem kapkodtam el, egyáltalán nem bánom, hogy alig 40 évesen már két ekkora kamasz fiam van!

Buda és Nándi még sose karácsonyoztak. Pedig milyen jó is az! Főleg gyerekként! Egyébként felnőttként is az a jó benne, legalábbis szerintem, ha gyerekekkel ünnepelhet a jóember. Nelli is azért javasolta, hogy ünnepeljünk mindannyian náluk, mert mindig ott van a Szenteste, ahol a gyerek(ek) van(nak).

Számomra eddig annyira természetes volt, hogy mindig helyben van a Szenteste, hogy teljesen meglepődtem Nelli javaslatán, de egy pillanat alatt átláttam a témát, s s most kimondhatatlanul örülök neki és szinte gyereki örömmel várom a Jézuskát, mintha én is gyerek lennék!

Ez a terv nálunk, és Nálatok mik a tervek? Összejön a nagy család Nálatok is? Gondolom, igen. Utána pedig utazgattok Ti is a rokonokhoz, mi? Vagy esetleg mindenki Hozzátok jön? Hol így, hol úgy, de mindenhol eltelik a karácsony valahogy. Ehhez kívánok sok boldogságot én is, innen a klaviatúra mellől!

Most egyébként én is a karácsonyra készülök, kész az idei ZCSL, azt kell csomagolni, hogy azért mégse hoci-nesze alapon menjen a cucc. De közben mindenhonnan azt hallom, “hűű! kéne már valami ajándékot venni, mert még nincs semmi se”. Én egy gyerekeknek szóló CD-el kiegészített könyvet ajánlok teljes szívemből, ami a felnőttek szívét is megdobogtatja!

Tiszta hangok: Bródy, Gerendás, Gryllus és 1800 gyermek atyjának gyermekdalkönyve

Csaba testvér "gyerekei"

Csaba Testvér évekkel ezelőtt Erdélyben, Déván plébánosként oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és otthont keresve egy elhagyott, évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. Mára több mint 1800 gyermekről gondoskodik 43 településen a Dévai Szent Ferenc Alapítvány. A Tiszta Hangok összefogás Csaba testvér gyermekeiért jött létre. A karácsonyra kiadott gyermekdalkönyv CD mellékletének elkészítésében ismert hazai művészek - Gryllus Dániel, Zubornyák Zoltán, Gerendás Péter, Bródy János vettek részt.Régóta foglalkoztat Székelyföld helyzete és szerintem nem csak engem. Akiről megtudom, hogy onnan valósi, mindig megkérem, meséljen az ottani helyzetről. Szavaikból azt veszem ki, hogy az itteni alsó középosztály szintje is Havaii az ottani élethez képest. Van ismerősöm, aki nem kifejezetten jómódú, mégis rendszeresen visz Erdélybe számítógépeket ingyenesen, amiket itthon kipofozott nálunk már lejárt példányokból. Ezek ott kincsnek számítanak. Felnézek az ilyenekre és követendő példának tartom. A Tiszta Hangok is egy ilyen kezdeményezés.

Bródy János legismertebb gyerekdalait a gyermekotthon legtehetségesebb gyermekei énekelték lemezre. A válogatás pillanatait Korniss Péter fotóművész örökítette meg, az ő képei díszítik honlapjukat is. www.tisztahangok.org Tényleg érdemes megnézni, rengeteg megindító fotó szerepel ott!

Az Úristen nem teremt selejtet – idézte a Párizsi udvarban újonnan megnyílt Alexandra könyváruház Lotz termében Csaba Testvér szavait Bródy János - Csaba Testvér számára minden gyermek fontos. Nagyon rossz anyagi lehetőségek mellett Csaba Testvér és segítői olyan gyerekeknek biztosítanak otthont és neveltetést, akikről szüleik nem képesek gondoskodni.

Különböző helyeken azt állítják Csaba Testvérről, hogy néha nem is látszik rajta, hogy plébános, mivel hol építésvezetőnek, hol ingatlanbizniszben utazó logisztikai menedzsernek tetszik. Ő valójában minden egyszerre. Nem csak Magyarországon, de az egész világon példaként lehetne állítani, ugyanis ő tipikusan az az ember, aki tűzön-vizen keresztülviszi a terveit, nem csak beszél róla, hanem meg is teszi mindazt, ami az erdélyi árváknak, szegénygyerekeknek létszükséglet. Ezt megszívlelve álltak össze említett hírességeink, s a könyv és a CD bevételeivel támogatják az erélyi árvákat.

Álljanak itt Csaba Testvér szavai:
“A hópehely is milyen pici. De ha sok van belőle, akkor azon sízni lehet. Soha senkitől nem kértem sokat, mert ha tőlem kér valaki sokat, azt én sem tudom megadni. Így sokan adnak keveset, de ebből, hála Istennek, sok lesz. Mert az emberek látták, hogy a mi hordónkon nincsen rés, amit beleraknak, az benne is marad.” Részlet Csaba Testvér az INDEX-nek adott interjújából.

Képek és szöveg: ZKZ

Az eredeti cikk itt található

Boldog szülinapot, Jocó!

A Tarot Labirintusba való belépéshez nem szükséges a Tarot kártya ismerete. Persze azért nem hátrány. Most pár szót fogok róla mondani mégis, az is kiderül, hoy miért. A Tarot Labirintus szereplői a Tarot kártya megelevenedett nagy Arkánumai Bérczi Zsófi megfogalmazásában. Sorban haladva a 0-ás Bolond a Tarot Labirintusban XXII-es. Az I-es a Mágus, II-es a (fő)Papnő, III-as az Uralkodónő, IV-es az Uralkodó. Az V-ös Főpap Zsófinál Próféta, a VI-os Szeretők Válaszútként, a VII-es Diadalszekér Kocsihajtóként ölt alakot. A VIII-as az Erő, a IX-es a Remete. A X-es Szerencsekereket a Labirintusban Sorskeréknek, a XI-es Igazságszolgáltatást Igazságosságnak, a XII-es Akasztott embert szimplán Akasztottnak hívjuk. A XIII-as a Halál. A Rider Tarot-szerinti XIV-es Kiegyenlítődés nálunk Mérsékletesség. A XV-ös az  Ördög, XVI-os a Torony, XVII-es a Csillag, XVIII-as a Hold, XIX-es a Nap. A XX-as Végítélet emberi alakja az Ítélet nevet kapta. XXI-es a Világ, és Bérczi Zsófi a felsoroltakon kívül még két szereplőt alkotott meg: a XIII-as Földet és a XXIV-es Kaput. S ezzel kaputt.

Lille igen laza volt, érdeklődést tekintve, és bár mi mindannyian beleadtuk teljes önmagunkat, mégsem teljesen lett olyan, mint az itthoni Labirintusok, a Hajógyári szigeten. A Sziget Fesztivál közönsége, már akik hajlandóak voltak 2-3 órát várakozással tölteni a bejutást megelőzően, ismét erőt, hitet adtak nekünk, hogy VAN értelme folytatni a munkánkat, VAN miért készülnünk, VAN miért ott lennünk órákon át. Oda-vissza pezseg az energia, nem csak adunk, hanem jócskán vissza is kapunk, mi is fejlődünk a hozzánk belépők megnyilvánulásai által.

A Tarot labirintus történetében először valósult meg a Tarot Labor (a Tarot Labirintus mutánsa) az Andrássy úton, az Oktogonhoz közel. Ezáltal bizonyítást nyert a tény: a Labirintus alakítható és így is frenetikus hatást érhetünk el vele a betévedő látogatókban. Bérczi Zsófi dolgozik azon, hogy a Tarot labirintus arkánumai további helyszínekre is eljuthassanak önmagukat kereső útonjárókhoz, akik felteszik maguknak a kérdést: ki vagyok én?

Cikk a Tarot Laborról (videóval!)

A Tarot Labirintus figurái 2009-ben, a Szigetfesztiválott:

18 évesen, 1988-ban kezdtem külsőzni a Pajtásban, majd a Pesti Estnél, a Kurirban. 1990-ben szegődtem a Helllo nevű pop-rock magazinhoz, ahol megéltem, milyen jó is újságot írni. Megismerkedtem egy csomó hírességgel, érdekes figurával. 93-tól az APEH-nél voltam segédfénymásoló helyettes, ám 97-től a Mai Napnál ismét kiélhettem újságírói vénámat. Együtt dolgoztam Peterdy Pállal, Dallos Jenővel, de még sok más újságíró kollégával. Főként filmkritikus voltam, de írtam mindent, riportot, beszámolót, interjút is. 2000-től átmentem a www.internetto.hu-ba, ahol életem legboldogabb időszakát éltem át, mint újságíró. Azonban az Internetto 2002-ben megszűnt, s életem úgy alakult, hogy az utóbbi 7 évben nem tudtam újsághoz elhelyezkedni. Bár időközben számos helyen publikáltam külsősként (pl. Pont Most, Culturex, Cica, Közgáz, Európa Péntek, stb.), de az újságírói állás, az mégiscsak más. Újságírás a saját utad is, de ez inkább hobbi-blog. Igaz, annál sokkal több, hiszen a saját utad a szívügyem. A saját utadban (majdnem) minden úgy van, ahogy én akarom. A saját utadon azt írom, ami tetszik, arról, ami tetszik, úgy, ahogy tetszik. Én egyszerűen nem tudok nem-írni!

Azért ez a nagy lelkendezés, mert a www.harmonet.hu -n már aránylag elég sok cikkem megjelent. Végre újságírónak érezhetem magam újra! Sajnos az alábbi cikkekért eddig egy fillért se kaptam, sőt, még én örülhetek, hogy megjelentek. Most azt várjuk, hogy talán lesz pénz és akkor rendesen nekiállhatok dolgozni. Ezek ilyen szárnypróbálgatások, dazé akad köztük egy-egy jó is. Sőt, én mindet szeretem. Az alábbi linkekre kattintva eddig megjelent harmonetes cikkeimből szemezgethettek, kedves olvasóim! (az alábbi címek linkek, rájuk kattintva új oldal nyílik meg)

A legelső tortás cikkem

Váczi Dani

IKEA

A Miniszterelnöki hivatal által letiltott cikk

Duci Juci

Gáz van

Tarot Labirintus

vega misszió

Matatek Judit

Laár a vacsoracsatában

Erőszak

Sugarbirds

Antidivatmajom

Harmónia 7vége

Vadonleső

Magyar dalárda

EÜ harc (Magyarok szövetsége)

Tarot korzó

Arc hARC

CM alap

CM visszatekintés

Ganxta Zolee, kislánya, Zoé, és a sörbe fojtott disznolkodás

Modellező öreg csókák

a Beatles Magyarországon!

Bruno, a fenomén

Koló, hazánk dicső bajnoka

Makány jégrevű

Ölelés napja

5 fillér egy klikk

Whitney Houston Budapesten

Kálloy

F.O. SYSTEM

Lia szexis naptára

A könnyebb olvashatóság kedvéért a fenti kérelem szövege a következő:
Tisztelt Kerületi Egyeztető Bizottság!

Azzal a kéréssel fordulok a t. Kerületi Egyeztető Bizottsághoz, hogy családi pótlék ügyemben állásfoglalni szíveskedjenek.

1962-ben nősültem. Özvegyasszonyt vettem feleségül, akinek volt egy felnőtt leánya. Apám gyakran ellátogatott hozzánk, aminek az lett a vége, hogy feleségül vette a mostoha lányomat.

Ezek után természetesen mostoha lányom lett a mostoha anyám, apám pedig a vejem. Apám feleségének, illetőleg a mostohalányomnak, aki egyben az anyám, született egy fia, akinek ezek szerint a mostohatestvére vagyok, mivel a mostohalányom anyjának vagyok a férje, és így a feleségem lett a nagyanyám.

Időközben azonban a feleségemnek is született egy gyereke, aki apámnak a sógora lett, nekem pedig a nagybátyám egy személyben, mert ha a mostohaanyám testvére a fiam, akkor magamnak az öregapja vagyok.

Kérem megítélni, jár-e családi pótlék a gyermekemnek, illetőleg a nagybátyámnak.

Tisztelettel:
Tajgetosz Ferdinánd

Ezzel a szösszenettel szeretnék sok boldogságot kívánni öcsémnek, Nellinek, illetve a tegnapi piknik emlékére három jóbarátomnak: Katának, Guidonak és Zsuzskának!!!

A hajléktalanok már akkor is külön kolóniát tettek ki a fővárosban. Jól tudjuk róluk: jellegzetes szaguk van, a róluk elnevezett „hajléktalan-szatyornak” nevezett jutazsákokkal koslatnak szedett-vedett gönceikben, lehetetlenség nem találkozni velük. Együtt élünk a „Fedél nélküli” c. újságjukat kínálgató homelessekkel. Valószínűleg kevesen gondolunk arra, hogy ezeknek az embereknek is volt egy „előző életük”, amikor még nem voltak munka és fedél nélküliek. Élhettek a mienkénél sokkal kalandosabb, élménytelibb életet.

a kép csak illusztráció

Beszélgetőtársam egy ízig-vérig magyar, ötvenegynéhány éves, bottal járó, mégsem összetört, tekintélyt parancsoló tekintetű hajléktalan-újság árus. Nyakán – szokás mondani - egy „régi-vágású kardhely” igen szembetűnő, egy tucatnyi öltéssel összevarrt komoly vágás nyoma. „Mi ez?” kérdésemre meglepő módon beigazolódik feltételezésem: állítása szerint a hajdani sérülés valóban egy bennszülött dárdájától származik, méghozzá az Ausztráliától 300 mérföldre fekvő úgy nevezett 34. francia gyarmatról, Új-Kaledóniából.

Akár egy modern Háry Jánossal van dolgom, akár igaz, amit az öregúr mesél, egy százast megért e nem mindennapi történet. Ugyanis beszélgetőtársam csak ennek fejében állt rá a dologra…

Fiatal koromban – kezdi el történetét egy rozsdás bódénak támaszkodva - elég rendesen részt vettem az úttörő-, majd később a KISZ-es életben, de amikor 1968-ban besoroztak… - szája sírásra hajlik. Nem ilyennek ismertem meg. Keményebb legénynek. De aztán rájöttem: az is. Olyan kemény legény, aki vállalja a sírást is - …amikor jöttek az orosz tankok, a szemem láttára lőtték le három iskolatársamat…! – Mondom neki, hagyjuk az egészet, ha ennyire nehezen bírja a visszaemlékezést. De int: - Elmondom, ha már megígértem.

Tehát be akartak hívni, de én megtagadtam. Pontosabban bevonultam én Győrig, de onnan harmadmagammal megpattantam Bécsnek. Ott jelentkeztünk a követségen, ahol javasolták, hogy térjünk haza, mivel otthon vár minket a behívó. Persze maradtunk. Megkerestük a francia követséget, mi őrültek, hogy bevonulunk a légióba. Rögtön kaptunk ingyenes repülőjegyet Marseille-be.

Huszonegy évesen jelentkeztünk a légióba, mint politikai menekültek. Az elő-kiképzés csak fejtágítás volt, aminek az volt a lényege, hogy az ember a becsületéért, illetve a társaiért az életét is odaadja. Utána következett Algériában az úgy nevezett túlélési kiképzésünk, amikor maximális terheléssel menetgyakorlatokat követően kivittek bennünket a sivatagba, ott ejtőernyővel ledobtak mindenkit helikopterből kétszáznyolcvan kilométer távolságra a bázistól, mindössze egy gallon vízzel, ami nem egész három liter, és egy barettal, ami egy oldalfegyvernek számító tőrkés.

Kétszáz kilométerre a legközelebbi oázis. Iránytűt nem adtak, csak egy helyzetjelző karórát, amit végszükség esetén kellett megnyomni, de aki megnyomta, azt kiebrudalták a seregből. Mi szerencsére mind a hárman túléltük. Letettük az esküt, ami annyi volt, hogy eljátszották a francia himnuszt és annyit mondtunk: a becsületért! Semmi több. És akkor ez azt jelentette, hogy kötelező szolgálati idő, öt év. Aki ezt lehúzta, az előtte elkövethetett akármilyen bűnt, a többé nem volt büntethető, mert a légió kiállt érte. De ha arról van szó, hogy bármelyik társa, legyen az akár közlegény, veszélyben van, ő köteles megvédeni, hiszen esküt tett a becsületért.

Először Algírban, majd Egyiptomban vettünk részt felderítő akciócsoportban, ami azt jelentette, hogy segédmunkásként kellett dolgozni egy csomót. Aztán átdobtak bennünket Marokkóba, Rabatba, a tengerpartra, ahol tengerészeti támaszpont van. Mivel Marokkó semleges ország, ezért oda bármilyen hadihajó behajózhat, de csak akkor, ha megkapta az engedélyt a marokkói királytól. Ha ő nem adja meg az engedélyt, akkor minden hajónak kötelessége megtámadni azt, aki ennek ellenére ki akar kötni. A mi hajónkat nem engedte be, éppen csak hogy meg tudtunk menekülni. Ezután kitalálták, hogy bekeményítenek. El kellett mennünk Új-Kaledóniába, a harmincnegyedik tengeren túli francia megyébe, ami Ausztráliától háromszáznegyvenhét tengeri mérföldre van. Úgy is nevezték ezt, a kannibálok szigete. Az út gyönyörű volt.

Odaérve egy kisebb fajta felderítő, ellenőrző járőrre indultunk huszonnyolcan. Amikor a hegyi törzsek területére elértünk, az előretolt bázison senkit sem találtunk. Hiába volt atombiztos a bunker, teljesen ki volt rabolva, se élőt, se holtat nem találtunk. Leadtuk rádión a jelentést, a parancsnokunk úgy döntött, itt töltjük az éjszakát. Ez volt a vesztünk. Ugyanis ekkor egy szempillantás alatt olyan gyors és pontos támadást kaptunk ezektől a kőkorszaki korban élő bennszülött kannibáloktól, hogy például aki a lőállásokban állt, az még nyikkanni sem tudott. Mi éppen pihenőn voltunk a parancsnoki szobában, öten – én akkor már a parancsnoki karhoz tartoztam -, huszonnyolc emberből mi öten éltük csak túl. Amikor betörtek az ajtón, már a többiek nem éltek, mi már csak a kifestett meztelen harcosokat láttuk. Támadtak is. Én a csípőmbe kaptam egy dárdadöfést, illetve a hátamba – a hajléktalan hős lejjebb húzza kopott tréningnadrágját, mutatja a csúnyán összeforradt heget - Védekezni próbáltunk, de mindannyian véreztünk.

A többieket láttuk, az egyiknek a feje volt levágva, a másik úgy tele volt lődözve nyílvesszővel, akár egy sündisznó. Ez késő este volt. Bennünket a fákhoz kötöttek. Megfogdosták a karunkat, mondták, „kái-kái”, de volt egy kövérebb őrmester, rá nem mondták, hogy kái-kái, az zsíros, az nem jó. Csak a sovány húst szeretik. Reggel, amikor feljött a nap, egy hosszú kötelet kihúztak két fa között, és felaggatták sorba a megölt bajtársainkat fejjel lefelé. Velünk szembe fordítva felhasították mindegyik hasát. Kiszedték a májukat és a májukból mindegyikünknek a szájába nyomtak egy-egy falatot. Megmondták, hogy ha nem esszük meg, minket is felkötnek melléjük. Kénytelen voltam mindegyikéből lenyelni egy darabot. Amikor megvoltunk, visszaadták a ruháinkat, sapkáinkat, fegyvereinket nem, csak a baretot, a légiós szuronykést Aztán elengedtek. Kétszáz kilométert kellett gyalogolnunk étlen-szomjan, sebesülten, egymást támogatva. De túléltük.

Egy más alkalommal Mozambikban egy titkos vegyi üzemet kellett felszámolnunk. Az angolok csináltak ott félig vegyi, félig emberi kísérleteket. Majmokat próbáltak mutáció útján visszakeresztezni ember felé. A majom és az ember keresztezéséből előembert akartak létrehozni. Mi, franciák – akkor még én is francia állampolgár voltam –, illetve a vezérkarunk megtudta ezt és a központot meg kellett semmisítenünk. Ötünket kiképeztek, de csak ketten mentünk el oda, én, mivel a végzettségem mérnök – mondja a hajléktalan koldus! - és egy ápoló. Szerencsére sikerült. De hetvenen meghaltak! És az egész berendezés, több mint harmincmilliárd font, megsemmisült.

Később akut maláriát kaptam. Az akkori állomáshelyünkről visszarendeltek. Marseilles-ben kétszer kicserélték a véremet. Különböző nőügyeim miatt jobbnak láttam hazajönni, máskülönben izmos legények kilátásba helyezték, hogy megölnek. Hazajöttem, azonnal fogadott a Honvéd Kórház. Újra teljes vérátömlesztést és egyúttal kettős állampolgárságot kaptam. Eltöltöttem ott négy hónapot, azt hittem, már békén hagynak, de jött egy behívató parancs a Központi Belügyminiszteri Kiképző osztaghoz.

Elmentem, köszöntenek, jónapot, tizedes elvtárs. Mondom, bocsánat, én nem vagyok elvtárs, én még francia állampolgár vagyok és magának hadnagy. Kinevettek, elkezdtek ott nekem szívózni, erre beütöttem az embernek az ötödik és hatodik bordája közé. Rögtön kórházba kellett szállítani. A betegágyon megkérdezte, hát ezt meg hogy csinálta? Mondom, harmincnyolc módja van, hogy hogyan lehet egy embert megölni puszta kézzel. Másnap már hadnagy voltam. A belső karhatalom úgynevezett fekete legényeinek kiképzését kellett csinálnom, egyébként a jelenlegi kiképző tisztek még nálam tanultak. Ugyanazokat a körülményeket meg lehet találni itt, Magyarországon, mint kint, például Algériában.

A Duna-Tisza közén, Nagykőrös és Kecskemét között, a futóhomok vidékén megvan a 42 fok meleg. Víz egyáltalán nincs, így ott is lehet túlélésért gyalogolni 40 kilométert teljes menetfelszereléssel és az egy gallon vízzel. Én csak utánuk mentem és hívtam a kocsit, mert a nagy darab gyerekek nem bírták. Én meg bírtam fél gallon vízzel az egészet. Kérdezték utána, hogy lehet az? Mondtam nekik, én négyszer ennyit csináltam többször is. Három évig kiképző tiszt voltam. Akkor lettem véglegesen minősítve a seregbe. Állandó jelleggel tartalékos vagyok itt is, illetve ott is. Kapom a behívót, nekem azonnal mennem kell, hiába vagyok rokkantnyugdíjas.

Még annyit mondott, az újságáruláson kívül jelenleg is rendszeresen helyzetjelentéseket ír a közhangulatról mind a két irányba. Eléggé alacsony beosztás, de így dolgozik. A lakásából a volt neje forgatta ki, de ez is hosszú történet. Sejthetjük, tudna még mesélni. A légión kívül megemlítette mongol feleségét, Maláj kalandjait, egyébként perfekt beszél több maláj nyelvet, mongolt, franciát, de ennél többet csak egy másik százasért mondott volna el, de annyi akkor nem volt nálam.

Nem akarok észt osztani. Nem is nagyon lenne miből, meg aztán jómagam ugyanezekkel a gondolatokkal küzdök nap, mint nap. Én is ugyanúgy látom a sok koldust, s fejemben kifogásokat gyártok, hogy akkor éppen miért nem adok semmit se. Nagy ritkán persze adok, ha épp olyanom van, és az jó érzés. Mindannyiszor eszembe jut régi barátom, Nagy Tamás, akit már vagy 10 éve nem láttam. Lehet, hogy több. Pedig iszonyú jó fej volt. Egyik legjellemzőbb dobása volt, amikor tök természetesen adott pénzt egy koldusnak. Nagyon bennem maradt. Azóta ez a jelenet mindannyiszor lejátszódik a fejemben.

Jó dolog adni

Tulajdonképpen mindenkinek jó adni, de mivel túlkínálat van koldulásból, ezért csak annak adok, aki szimpatikus. Mivel nem dohányzom és elítélem a dohányzást, ezért olyannak eleve nem adok, aki cigizik. Csak olyannak, aki első ránézésre belopja magát a szívembe. Persze tudom, hogy majdnem minden koldus cigizik, így hát kapásból tökigazságtalanság ebből az adatból szűrni, dát – ahogy mondani szoktam – evva.

De az biztos, hogy jó dolog adni, mert jó érzés másokkal jót tenni. Már csak energetikailag is, miután jót tettél (adtál pénzt egy koldusnak), rögtön jó lesz a hangulatod (hiszen segítettél valakin), s ezáltal bevonzol még több jó dolgot! Ezek szerint a koldusok energiaszint katalizátorként is funkcionálnak. Érdemes kipróbálni azoknak is, akik ezt még nem tudják élményszinten.

Egyepá

A legtöbb koldus kiválaszt magának egy helyet és többnyire csak ott kéreget. Így van ez a mi környékünkön is, a Szent István körút Dunához közelebb eső részén. Több koldust is látok sűrűn a környéken, de a legmeghatározóbb fazon „Egyepá”, aki hol a posta előtt ül a földön, hol a Príma Pék előtt, hol a zebránál. Ritka alkalom, ha állva látni, még ritkább, ha menet közben.

Állandóan azt mondja, hogy „egyepá!”. Némelyek szerint „etyepá”, mások „etepá”-nak hallják, de arra többen esküsznek, hogy ezen a szón kívül semmi mást nem tud mondani. E különös mozaikszó feltételezések szerint azt jelenti, hogy „(adj)egye(gy)pá(r forintot)”. Legalábbis egy, a villamos megállóban gubbasztó „kollégája” ezt hozta ki belőle és ezzel próbálkozott. Valószínűleg kevés sikerrel, mert azóta se láttam. Ebből is látszik, hogy ez a duma egyedül Egyepának jön be!

Egyepának nincsenek sztárallűrjei! Ha fotózom, teljesen fa arccal, morózusan néz. Ja! Mosolyt még sosem láttam az arcán. Ha nagy ritkán adtam neki „egyepárforintot”, sosem köszönte meg, még egy biccentéssel se. De nem baj!!! Nem is kell megköszönnie, hiszen nem a köszönés miatt adok neki pénzt, hanem csak azért, mert jó adni!

Juli a Labirintus egy személyben

A Tarot kártyának 22 nagy arkánuma van. Bérczi Zsófi megszemélyesítette a lapokat, s két figurát teremtett is ezekhez, a Földet és a Kaput, s megalkotta a labirintust Terebessy Tóbiással. A labirintus bejáratán aki belép, húznia kell 24 féle lap közül. Nekünk, szereplőknek, mind a 24-ünknek van 24 féle performansza, mely spirituális módon közelebb viszi az illetőt, hogy miért éppen azt a lapot húzta, miben támogatja, mire figyelmezteti őt az életvezetését illetően. A Sziget fesztiválon 24 szereplője van a játéknak, mely valójában egyáltalán nem játék, sokkal inkább mély lelki önismereti folyamat. Ennek a kitételnek komoly jelentősége lesz a Lille-i események kapcsán.

Ami viszont biztos: a belga határ közelében fekvő nagyvárosba, Lille-be, mely állítólag Párizs és Marsailles után a harmadik legnagyobb település Franciaországban, csupán nyolcan mentünk, két turnusban: Zsófi, Juli, Miki és Kálmán már hétfőn ott voltak, ugyanis ők építették fel a labirintust – mi: Kata, Ági, Ferkó és én csak csütörtökön repültünk utánuk. Lille-ben további két lány csatlakozott hozzánk: Kriszta, aki kint élő magyar, és Sarah, aki kint élő francia. Velük még egyikünk sem találkozott, így kilétüket mély homály fedte!

Ahogy közeledett az utazás napja, egyre izgatottabbak lettünk, én legalábbis biztosan, hiszen nem vagyok nagy világjáró, meg úgy már egyébként is, ha azt vesszük, hogy egy hónappal korábban még egy szót se beszéltem franciául, de még az indulás pillanatában se sokkal többet, s a Labirintusban a franciákkal csak franciául lehetett beszélni. Ez feltétel volt. Köztudomású, hogy a franciák kivagyiságból, vagy mi, de a sajátjukon kívül nem igen hajlandóak más nyelven beszélni. Ezt a nyomasztó érzést enyhítette, hogy mi négyen nagyon jól összehaverkodtunk már az indulást megelőző napokban. Zsófitól vártuk az sms-eket, meg e-mail-eket, mi van Lille-ben, mire számítsunk, van-e ágy a szobában, vagy hálózsákban kell-e vackolódni a csöpögő hideg vizes csap alatt? Zsófi írta, hogy zuhog az eső, ezért nehezen haladnak, a szoba kicsi, amúgy az ellátás klafi.

A nyugatinál találkoztunk. Ott várt már Kata, Ági hatalmas hátizsákokkal, amin csodálkoztam, mert nekem az össz cumóm befért egy kis gurulós bőröndbe. Ferkó is megjelent egy kis guribörivel és furcsán nézhettünk ki a málhás csajok mellett, dát – ahogy mondani szoktam – evva. A reptéren Ferkóval, aki egyébként felvette a Guido művésznevet, sokat nevettünk, mert megtanítottam neki Korda György Reptér c. örökbecsűjét, amit felénekeltettem vele a fényképezőgépemre.

Reptér (Guido) from Zollendroller on Vimeo.

Indulás az ismeretlenbe!

Ez már egy más világ!

A Tejfel tornyot sajnos nem láttuk, mert bár volt egy óránk a párizsi reptéren, de a távolság miatt nem értünk volna a vonat indulásáig. De az a vonat! Apám! Az volt ám a nem semmi! Guido mondta is, hogy nyugi, csak áttranszformálódtunk egy másik naprendszerbe, mikor levegőért kapkodtam. Kétemeletes vonat, gyors, mint gyík és hát elég, ha annyit mondok, hogy minimum háromszáz év, mire eddig eljut a MÁV. Egyébként már ott a vonaton ki szerettem volna próbálni francia tudásom érthetőségét eredeti franciákon, ám Kata lecsitított, hogy türtőztessem magam: ne molesztáljam a békés francia utazóközönséget. Hát jó. A Lille-i pályaudvaron várt minket Selene (Szelénke), aki attól kezdve a sofőrünkként funkcionált.

Selene elvitt minket a szállásra. Kapkodtuk a fejünket a gyönyörű németalföldi hangulatot árasztó házakat látván. Az egyikre óriási betűkkel ki volt írva, hogy HIPPODROM. Nahát! – röhögtem fel – HIPPODROM! Selene nem értette, mi ebben a humoros. Nyilván, mert ő nem láthatta a Hyppolit, a lakájt Kabos Gyulával. Elkezdtem neki magyarázni, de mivel vezetett, nem értette meg. Lille külvárosában bolyongtunk, barátságos környéken, néma csend, friss levegő – ami kell. Végül kikötöttünk egy tutkó Ibis hotelban. Kata és Ági is nyarvogtak, hogy milyen kicsi a szobájuk. Mondtuk is: ó, mennyire sajnáljuk őket, közben mi Guidoval megkaptuk a hatalmas, tripla akkora, franciaágyas+egy egyszemélyes ágyas szobát! :o) Gyorsan lestipistopiztam a franciaágyat, ami életem álma. Ezt Guido barátom készségesen átengedte, tekintve, hogy így az ő térfelén volt az asztal, ahol kiteregethette az előre gyártott 24-féle haikus lapjait. A francia fordítás már persze nem követte a haiku kötelező jellegű 5-7-5-ös szótagszámát, de Guido abban reménykedett, hogy ezt senki se fogja rajta számon kérni.

Zsófi épít-szépít

Guido ücsörög a folyóparton

Lecuccolás után rögtön kimentünk a Labirintushoz. Zsófi, Juli, Miki és Kálmán serényen szereltek: ők voltak a „dolgos” négyek, mi, Kata, Ági, Guido és jómagam pedig a „lógós” négyek. Segítettünk persze azért mi is, elfogyasztani a pizzát, amit a csapatunknak hoztak. Körülnéztünk: a hely gyönyörű – csak a kutya nem jár errefelé. Azaz egy kutya mégis: az örző-védő ebe, aki a minap – mesélték Mikiék – összekarmolta a gömb-tükröt, ami a Labirintus tetejére van felszerelve. Hazafelé bandukolva ámuldoztunk: hejj, de gyönyörű ez a hely! Csupa zöld, bokrok, a fű, csupa híd és csupa víz erre is és arra is. Hazafelé bandukolva a folyócska partján már mindnyájan éreztük: igen! Tuti baró hely ez a Lille! Mert a lényeg: a Labirintus egy gyönyörű helyen áll, mi pedig egy parádés hotelban lakunk, ahol nyitott ablaknál (!) néma csönd honol, akárcsak legmerészebb álmainkban. A metróállomás olyan, mint nálunk egy elsőrangú mozi előcsarnoka, ráadásul a metrónak nincs vezetője - jee!

Saját utam Lille Lambersart-ban

Másnap folytatódott az egyik ámulatból a másikba esés: svédasztalos reggeli! Frissen facsart narancslé, joghurt, palacsinta, sajthegyek, Croissant, csokis sütemény, muffin, bagette, négy féle müzli, három féle lekvár – és ez csak ami engem is érdekel. Külön helyen italkavaró automata, ahol a kávésok kávét ihatnak, vagy teát, szerencsére volt nagy bögre forró csoki is. Hű! Rávetettem magam a palacsintás tálra! De azért a biztonság kedvéért mindenből vettem. A szomszéd asztalnál egy milliomos francia házaspár gúnyosan összesúgott: „breakfast hunting!”

Sarah tanulja a szövegét

Jean

Ekkor találkoztunk először Sarah-val, aki a többiek szerint hobóra hasonlít, szerintem viszont csuda aranyos csaj. Selene 9-kor megérkezett egy kisbusszal, s kivitt minket a helyre, ahol a labirintus állt. Mint már mondtam: hatalmas terület, emitt egy virágoskert, amott egy folyócska híddal, mindenhol dús gyep, ám az eső esett, úgy mint nálunk akkor, amikor napokig-hetekig nem hagyja alább. Délután lesz az első bevetés, ki fog ide eljönni zuhogó esőben? Jean, az ott álló Colysée nevű „művház” főnöke megnyugtatott: minden szuper lesz. Délutánra valóban kiderült, hogy kiderült az ég. Jöttek a népek is szép számmal. Ezen a hétvégén családosok napja van, számtalan programmal, s ezek egyike vagyunk mi.

Zsófi, a beavató

Virágföld, Föld, Világ

Átöltöztünk ruháinkba. Zsófi volt a Mértékletesség, Juli a Mágus, Ági a Föld, Kata a Világ, Miki a Kocsihajtó, Guido a Próféta, Kriszta az Akasztott, Sarah a Csillag és én a Bolond.

Kálmán!

Katáék hármasban franciáznak

Kálmán csak épített és fotózott. Azért a biztonság kedvéért én is fotóztam, aki ismer, annak efelől nem lehettek kétségei. Jöttek be a gyerekek, eleinte kevesen, aztán többen. Ez eléggé szíven ütött bennünket, hiszen szövegeink felnőtteknek íródtak. A Labirintusnak mindig is voltak gyerek-látogatói, de hogy szinte mindenki gyerek, az súlyos. Nagyon édesek voltak, sőt, úgy tűnt, át is ment, amit mondtunk nekik. Mint ki is derült: ez itt Lille „Rózsadombja”, vagyis előkelő negyede, ahol érezni lehetett a gyerekek kiegyensúlyozott viselkedéséből, hogy errefelé mindenkinek jut szeretet, gondoskodás bővivel. Minket is elláttak minden jóval: pl. a városházán ebédeltünk minden nap, ahol virágból minden nap kirakták az aznapi dátumot.

Guido minden reggel fél órát meditált

lökték a gityón a hangulatot

Másnap, szombaton 9 órát nyomtunk, de fáradtság helyett energiával töltődtünk fel, mint soha előtte! A nap végén este 9 tájékán a legnagyobb hídon átlépdeltünk a Nirvánába, egy csodálatos buja zöld Margitsziget-feelinget árasztó helyre (ami tökre olyan volt, mint a Sziget fesztivál). Rengeteg fiatal „csinálta a fesztivált”, lazázott, bulizott, több kisebb csapat ült a fűben és beszélgetett, amott padokon egy másik csapat gitározgatott, egy harmadik csak úgy fetrengett a fűben, negyedik mittudomén, de az a lényeg, hogy rámjött a teljesség-élmény. Zsófinak, aki velünk kolbászolt ott, mer ott dzsaltunk a pályán össze-vissza, sza mondtam, hogy ezerszer köszönöm neki, hogy itt lehetek, mert… mert… mert ehhez hasonlót még sohase éltem meg életemben!

Átmentünk egy kis kék hídon, aztán lombos fák alatt sétáltunk arrafelé, ahonnan szólt a zene. Egyszer csak egy dettó olyan helyen teremtünk, mint a Sziget! Kazal ember, rakat sátor, mindben más és más cucc, szabad tér, de nincs hová lépni, mert mindenütt emberek fetrengenek a földön, de legalább, mint Woodstock, vagy mint Tabán, holott ez tök pici, mégis óriási érzés itt lenni! Guidoval csak kapkodjuk a fejünket. Aztán a színpad felől óriási dübörgéssel bömböl a rockabilly. Na ne!! Ezt már nem lehet bírni!! Hát émmá készvagyok!! Táncolnom KELL!

one man band

A színpad előtt kegyetlen tömeg, Guidoval törtetünk előre, azaz én törtetek, Guido meg csak jön. Mondja, hogy elmennek Katával kajálni, én nem is hallom: Nem bírok tovább nyugton maradni, táncolok: riszálom magam már az első sorban a hasonszőrű franszoá zeneőrültekkel, akiknek szintén ez kell, ami nekem! A túltengő energiámat csapolom, de hiába adom, adom le, csak fokozódik a hangulatom. Ja és a zenekar??! Egyetlenegy vidrabarkós fazon, aki a számok elején pikk-pakk feljátszik egy szinti alapot, azt nyomatja szünet nélkül, közben a lábával dobol, kezével gitározik, zongorázik, szájával harmónikázik,  és persze énekel, mint bop, de valami tuti penge állat király a csákó!!! Megállás nélkül roptam, vagy egy órát, aztán még megvártam a következő csapatot, egy francia Lagzi Lajcsis banda, de vagy tíz fúvós, az se volt rossz, de mivel holnap is meló, mobilon felhívtam Guidot, hogy már mehetnénk. Jött vissza az sms, hogy a kis kék hídnál várnak.

Lászlóval az emlékezetes éjszaka

Elindultam. Persze az idefelé félhomályból mostanra kukk-sötét lett. Nó lámpa eniver! Emlékeztem, hogy arról jöttünk, de merre is van most az az arra?? – Közben persze mentem és kilyukadtam egy olyan helyen, ahol ezer, hogy nem jártunk soha!! Ilyenkor jön jól az emberi kommunikáció!! Egy kábé korombéli pár jött épp szemben. Megszólítottam őket, jobb ötletem nem lévén, angolul. Rettentő készségesek voltak! Első, bizonytalan kérdésemre, hogy „Nem tudom, hogy mit keresek, de az hol van?”, nem hagytak faképnél, hanem (bár ők se tudtak valami jól angolul) továbbra is segíteni igyekeztek. Nagy nehezen kinyögtem, hogy a barátaimat keresem, akik várnak a kis kék hídnál. Szerencsére tudták, merre van. Éppen az ellenkező irányban, ami fele mentem. Útközben vígan elbeszélgettünk. A fiú kimondhatatlanul megörült, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Kiderült: Lászlónak hívják, magyarul ugyan nem tud, de a nagyszülei Szentendrén élnek és minden évben jár náluk.

Odaértünk a kis kék hídhoz, de nem volt ott senki. Viszont a mobilom csipogott: Guido küldte – ott vannak a színpadnál, hol vagyok? Visszaírtam: a kis kék hídnál. Míg jöttek, Lászlóékat elhívtam a Labirintusba. Kiderült: hallott róla, s ugyan van programja, de megpróbál eljönni. Megérkeztek Guido és Kata. A bemutatkozások után kiderült, hogy Guido beleesett a vízbe, méghozzá nyakig, mert a sötétben a békalencsére azt hitte, hogy szilárd talaj. Meg is jegyeztem, különös, hogy kivételesen nem velem esett meg hasonló gixer. A metrón, ami egyébként tök édi, kb. ¾ földalattinyi mindössze, Katával hülyéskedtünk, aztán már a hotelban, míg én zuhanyoztam, Guido testvérem a békanyálas-lápos, mocsaras gönceit mosta a csapnál. Leginkább speckó márkás gördülőtalpú cipőjét bánta, mert mindenből kijön, de abból nem jön ki a bűz. A közös élményeknél nincs jobb a világon!!

Sarah volt a kalaposztó, ő indított útnak mindenkit

László, mint torony!

Másnap reggelinél Sarah-tól megkérdeztem, hogy hogy kell mondani, hogy „aranyos vagy” – mert ezt akartam mondani a kiscsajoknak a Labirintusban. Sarah francia, Belgiumban dolgozik, tud angolul, amit én ugye …hát nem a legszuperebbül, dazé  eldumálgattunk. Ha jól emlékszem, „tü é tré minyon”. Minyon!!! Hát az egy sütemény!!! Nóóórmális??!! Mikor kiértünk és kezdenünk kellett volna, zuhogott az eső. A tegnapi tömegnek híre-hamva se volt! D’asztán szencsére elállt, s a népek is megjöttek. Beindult a Labirintus. Újra gyerekek jöttek, pár szülővel. Egy csomó gyerek volt, aki rég kitalált a labirintusból, de visszajött bolyongani tovább. Aztán megjött László is, széles mosolyával. Bejött a labirintusba Jean, Selene is. Egyébként utolsó közös utunkon Selene-nek megígértem, hogy egyszer még el fogom neki magyarázni, hogy miért nevettem minden nap a HIPPODROM-on, ahányszor csak megláttam…, de Selene nem úgy tűnt, mintha túlzottan érdekelné… Számára a hippodrom egy hétköznapi szó.

Miki, a kocsihajtó

Köszönjük Nektek, amit értünk tettetek!

Ettől függetlenül igazán jól telt ez a hétvége, még ha érzésünk szerint kevesekhez is ért el a Labirintus üzenete. Sose felejtjük, hogy igazi urakként bántak velünk és a környék lenyűgöző volt, ahogy a hotel is. Azonban rögtön bontani kezdtünk, hiszen következő hétvégén már egy másik helyen fog állni a Labirintus. A hotelből is költözünk, sajnos, s az új helyen már nem Jean és nem Selene lesz, hanem egy új garnitúra.

Az új hely ugyanúgy Lille-ben volt, csak már más városrész volt a szervező, ezért kellett új helyre is költöznünk. A „stafétaátadás”, ahol a régiek (Selene-ék) átadtak minket az újaknak (Emanueléknek), stílusosan egy Tájföldi étteremben történt, Lille belvárosában. Emanuel el is mondta: évekkel ezelőtt már járt a Labirintusban, a Sziget-fesztiválon, sőt, ő már járt benn a Labirintusban itt, Lille-ben is.

A sárkánybébik (érdemes felnagyítani!)

A belvárosban eddig még nem jártunk. Szemet szúrt egy olyan utca, melynek mindkét oldalán graniőz-méretű matt-fekete pufi gyerekfejű sárkánybébik szobrai sorakoztak. Ide feltétlenül visszajövünk – súgtunk össze Guidóval. Aztán már benn, a specialitásokkal előrukkoló táj étteremben sokadszorra telezabáltuk magunkat. Az ennivalót nem sajnálták tőlünk vendéglátóink, igaz, a vegák nem mindig kaptak szájízüknek megfelelő harapnivalót a héten, mintha ezt hallottam volna. Nekem ilyen gondjaim nem voltak – igaz, az utóbbi években már magam is az egészséges táplálkozást részesítem előnyben.

Az új hotel egy gyönyörű templomra nézett, melynek harangjátéka gyönyörűen szólt, azaz gyönyörűen szólt volna, ha a hotel és a templom között nem lett volna éppen egy kb. 3x akkora építkezés, mint Pesten a Keletinél, a Móriczon és a Gellért téren van, együttvéve. Egész nap dübörögtek a munkagépek. „Szerencsére” a mi szobánk éppen a másik oldalon volt, ahová a zaj nem hallatszott át, de az meg lakótelepre nézett. „Kaptár” – ahogy Guido fogalmazott röviden.

A szobánk is feleakkora volt, mint a régi, viszont Kata és Ági közvetlenül mellettünk laktak, így szomszédolhattunk!! Át is mentünk és megnéztük a Snoopy gyere haza 1. részét Kata laptopján. Attól kezdve végig a “Kölcsönös és érdekmentes barátság”-ot énekeltük és nagyokat röhögtünk.

A dolgos-lógós csapatok közti különbség ekkor vált láthatóvá, mivel miközben Zsófiék minden reggel korán mentek építeni a Labirinbtust, mi négyen nagy nyugiba subidubiztunk, csellengtünk a városban. Végül is ez volt a megállapodás.

Hétfőn első dolgunk volt biciklit kölcsönözni. 3 euróért egy egész napra elvihettük a cangát – bágátell! … Először is megnéztük a sárkánybébiket. Aztán… a szívünk visszahúzott a Colysée-be Jeanhoz, meg a zöld álomszigetre, ahol a koncert volt, mert éreztük, hogy oda nem lehet nem elmenni még egyszer!!!

A városon le kellett merevedni! Igaz, engem, aki jóformán egész életemet Magyarországon töltöttem, nem nehéz elkábítani, de akkor is! És a bébisárkányok csak egy volt a tucatnyi emlékezetes látnivaló közül. És mondom, mi Lille-nek csupán két kerületében voltunk.

a láp

Végigbicikliztünk az úton, ahol azon a nagy napon Guido megmárózott a békanyálban. Annyira állóvíz volt ez, hogy még nappali fényben is lehetett volna azt gondolni, hogy szilárd cumó. Guido rekonstruálta a végzetes ballépést, természetesen nem teljesen, csak majdnem.

A Colysée-hez is elbringáztunk, de sajnos Jean szabadnapos volt. Az egész város tele volt szebbnél szebb parkokkal, épületekkel, mindegyiken francia zászló: piros-fehér-kék. Csak ámultunk-bámultunk!

Vásároltunk is, ha már kiváltottuk az eurónkat. Guido kedvesének, Zsuzskának ezt a szép táskát választotta!!

A Lille3000 fesztivál rendezvényeire ingyen belépésre jogosító nyakörvet kaptunk. Végül is egy ilyenre se mentünk el, legalábbis, ahol élni tudtunk volna ezzel a kiváltságos jogunkkal. A biciklikölcsönző mellett volt az egyetlen Lille3000-es rendezvény, melynek neve: Midi Midi BUDAPEST-BUKAREST. Ide benéztünk. Más nem volt kiállítva, csak egy zöld Trabant. Talán ebben hasonlít e két város? Vagy…???

a metróállomások tele vannak bizarr művészeti alkotásokkal

Kritikus szemmel is néztük ám a várost! Megállapítottuk, hogy szinte ugyanolyan boltok sorakoznak, mint nálunk otthon (Lidl, Match, Ikea, stb.), ugyanolyan szeméthegyek vannak az utcán, ugyanannyi koldus, sőt szinte még több! Majdnem minden második ember más nemzetiségű. Rengeteg „roma”, rengeteg „fekete”, rengeteg arab. Nagyon szépek viszont a metróállomások. Nem sémisztikus, hanem fantasztikus ötletek tárháza!

Katával és Guidoval – szinte már unalmas!! – egy frenetikusan gyönyörűséges park kellős közepén találtuk magunkat, miután bejöttünk egy kapun, amelyen nagy zöld árba és felirat hirdette: kutyával belépni szabad! Ott ebédeltünk a fűben ülve.

Kölcsönös és érdekmentes barátság from Zollendroller on Vimeo.

Pár lépésre volt egy hatalmas épület. Gondoltam, ez is biztos valami művház, bekéredzkedtem pisilni. Persze nem tudok franciául, ezért csak mutogattam befele. Két ott dolgozó muksó elkezdett nekem franciául szövegelni, hogy ők már éppen menni akartak, de hát jól van, menjek be. Nohát ott mi volt! WC az nem, de két emeleten annyi nővény, mint még életemben nem láttam! Egy pálmaház trópusi fajok tömkelegével. Körberohantam, elbúcsúztam a kertész csókáktól, majd jó magyar szokás szerint egy bokorban könnyítettem magamon.

A kiállítás képei

Egy szűk utcában egy furcsa kiállításra lettünk figyelmesek. Mivel egyébként semmi kiállításon nem voltunk, gondoltuk, na, adunk a kultúrának egy pofont és megnéztük. A kiállítás nagyon avantgardan adta elő magát. Kiszúrtam viszont egy szimpi teremőr csajt. Elkezdett nekem franciául szövegelni, persze egy kukkot se értettem, ekkor megjelent Kata, aki azt mondta neki, hogy inkább angolul értünk, úgy mondja inkább, erre ő, hogy angolul meg ő nem tud.

Ajvé, Kata elejtett egy fél mondatot magyarul, kb. hogy „na, akkor, inkább menjünk”, ám ekkor a lány kivirult, mint vetőkártyában a hirtelen öröm: „ti magyarok vagytok??!” Mi is nevettünk, és egy csomót beszélgettünk Júliával, akinek francia férje van, kisbabája, egy éve laknak Lille-ben, de már alig várja, hogy hazaköltözzenek Budapestre. Mert jó Lille, …de mindenütt jó, de legjobb Sopron.

Júliát meghívtuk a Labirintusba, az új helyre. Az új hely…hát izé… Hogy is mondjam? Mindenhez kuszkusz volt. Rájöttem, hogy egyáltalán nem baj, hogy eddig még soha nem ettem kuszkuszt, mert ezután se fogok. Volt persze más is, szóval jól lehetett lakni, nem arról van szó, de az a híres „francia konyha” eddig még nem mutatkozott meg. Egyébként később se. Sajt az volt dögivel, de ez ott ugye alap.

Az új sofőrünk Nabile, egy jópofa bevándorló csóka. Első nap bevágódott nálunk azzal, hogy a mikrobuszban felnyomta kakaóra a 90-es évek slágereit. Együtt énekelt mindenki! Azonban amikor másod-harmadnap is ugyanezt a válogatást tette be, megkértük, inkább hozzon francia hip-hoppot.

Hip-Hop – franciául Ip-Op. A szó elején nem ejtik a hát. Ezért mondtak mindig Otelt Hotel helyett, Hippodrom helyett meg ugye Selene Ippodromot. De Selene már csak a múltunkban létezett, bele kellett rázódni az új társaságba.

Guido dobolni tanítja a 3 csajt

Ez nem ment nehezen, mert amikor már jól teleettük magunkat, Guido elkezdett labdázni a nagyteremben a három ottani kislánnyal. Hamarosan én is beálltam, majd csatlakozott hozzánk majdnem mindenki. Két csapat volt. Kapu nem, csak arra ment, hogy melyik csapatnál van éppen a laszti. Felfoghatjuk ezt csapatépítő tréningnek is, ami oldotta a feszültséget, de az biztos, hogy jó pihenéssel készültünk rá a következő napi Labirintusra, miután szétugráltuk magunkat.

Jött a kemény időszak. Az előbb már mondtam, valszi, rosszul lett kommunikálva a cucc, a spirituális dolgokra érzékeny érett szellemi emberek helyett, ismét csak gyerekek jöttek. Ráadásul mivel valószínű, hogy ez a kerület minálunk a nyóckernek felel meg, illetve a lakótelepi gettóknak, ahol a kölkökre rá se néznek a szülők, csak verik őket, ez nagyon erősen rányomta a bélyegét erre a három napra, amíg a Labirintus tartott. Ezek a bandába verődött tizenéves suhancok bejöttek rombolni, pusztítani, lopkodni. Fotózni nem is mertem, mert még kitépik a kezemből a fényképezőgépet, aztán elrohannak vele. Egy rettegés volt rajtam órákon át! De szerintem a többieken is. Több kellékemet ellopták, meg kunyeráltak, a pofámbaröhögtek, szaggatták a falakat (lepedőket), rohangáltak a Labirintusban, mint a hülyék, stb.

Ági, aki mint Földanya, szerepe szerint mindenkinek énekelt egy dalt, melynek a szövegét utána elolvashatták franciául is. Az előző helyen ezt – Ági mesélte – minden gyerek az ölében ülve hallgatta végig, itt többször volt, hogy annyira kijött a sodrából a neveletlen kölkök viselkedésén, hogy úgy ráordított egyikre-másikra, hogy rám a frász jött!

Erre az eszméletlen helyzetre egyikünk se volt felkészülve. Aznap mindegyikünk szomorú volt. Azon törtük a fejünket, hogy mit lehetne csinálni. Mert persze azért nem minden gyerek volt deviáns, viszont a mi hangulatunkat (legalábbis az enyémet, mert hiszen a többieket én nem láttam szinte soha) a néhány gettóstól való rettegés határozta meg.

Másnap kezdés előtt mindahányan: a Mágus, a Mérséklet, a Kocsihajtó, az Akasztott, a Föld, a Világ, a Próféta, a Csillag, és én, a Bolond beültünk a Labirintus közepén lévő körbe, megfogtuk egymás kezét, és fohászkodtunk, hogy a gyerekek csillapodjanak le, érezzék, amit adni szeretnénk nekik, szeretetet. Olyan érzésem volt, mint amit az egyik Tibetről szóló filmben láttam, hogy amikor jöttek a kínaiak elfoglalni Lhászát, a fővárost (gépfegyverekkel a tibetiek középkori fegyverei ellen), minden szerzetes órákig imádkozott, hogy térjenek észre és menjenek haza a saját országukba a kínaiak, …aztán azóta van kínai elnyomás Tibetben.

Kálmán javítja a letépkedett lepedőket

Másnap is visszajöttek a suhancok rohangálni, meg rombolni. Tudtuk persze, hogy akiknek igazán való lenne a szeretet és a törődés, azok éppen ők. Mivel ezek a rossz gyerekek, akikkel mi, akik nem értünk a nyelvükön, nem tudtunk mit csinálni, örökké visszajöttek a Labirintusba szórakozni, marhulni, különféle szankciókon törtük a fejünket, de egyik se jött be. Például a bejárat elé korlátot építettünk, hogy ne lehessen soron kívül bemászkálnia azoknak, akik már egyszer kimentek, meg ilyenek…, de akkora sorállás, annyi érdeklődő nem volt, hogy ennek jelentősége lett volna, tehát továbbra is tanácstalanok maradtunk.

Volt, aki azt mondta, ezek a gyerekek remekül szórakoznak, tehát végül is jól érezték magukat a Labirintusban – csak éppen totálisan nem abban a formában, ahogy mi szerettük volna. A Labirintus nem gyerekprogram, ahogyan a Tarot kártya se feketepéter. A Tarot kártya nem is jóskártya, mint ahogy azt sokan – tévesen – gondolják, hanem a Tarot kártya által kapcsolatba léphetünk olyan valóságokkal, melyek túlmutatnak a fizikai szinten. Hogy ez iránt óriási érdeklődés mutatkozik, az nem vitás. Mint már említettem, a Szigeten állandóan hosszú sorok állnak. De gyerek legfeljebb egy-egy, ha bejön, mivel ehhez feltétlenül szükséges valami spirituális irányultság.

Otthon, az otelban persze nem búslakodtunk. Nem volt túl jó ez, ami a Labirintusban történt, de mi attól még jókat mulattunk. Nekem, mint bolondnak van ugye 24 féle performanszom. Aki a halált húzta, annak adok egy héliummal töltött lufit, hogy gondoljon valamire, amit el akar engedni, aztán engedje el. Az elrepülő lufi szimbolizálja, hogy a dolgokat el lehet engedni. A padom mellett volt egy héliumos palack, amivel lufikat töltöttem fel. Poénból feltöltöttük Guido óriás méretű gumilabdáját is héliummal, ami persze nem repült el, viszont éjjel átjöttek hozzánk Katáék és hatalmas röhögések közepette mind a négyen verseket mondtunk elváltozott manó-hangon.

Az utolsó munkanapon, vagyis amikor utoljára volt Labirintus Lille-ben, esett az eső. Ilyenkor nincs Labirintus, mert nincs tető. De ha lenne tető, akkor se lenne, mert ha esik, nincs ember se, aki megnézné. Ezen a napon ez kivételesen nem volt így, mert éppen a Labirintus mellett ment egy program, aminek egy csomó nézője volt.

Borisz és Szása

Lovasbemutató. Mikrofonba ordították, hogy „Borisz!!! Szása!!! Natasa!!!” Azok meg produkálták magukat lóháton. Akkor került elő az a fószer, akarom mondani, öreg bácsi, aki voltaképpen megmentette a magyarok becsületét. Mindenki arra volt ugyanis felizgulva, hogy majd egy csomó magyar látogatónk lesz. Nát eddig egy se volt, legfeljebb magyar származású, ugye László. Ám ő nem tud magyarul. Sza hoppá. Júlia meg nem jött el, csak ez a bácsi, aki 56-os menekült. Guidoval hosszan beszélgettünk vele. Jól leszólta az egészet. Több ezerből mára jó, ha húsz magyar él és azok gyerekei se tudnak magyarul.

Az egyetlen Lille-i magyar a labirintusban, karikás ostorral a nyakában

Nála volt egy karikás ostor. Pattintott párat, de akkorát, hogy beleremegett a föld. Tegnap már benn volt a Labirintusban, ma a lovasbemutatóra jött csak, ami úgy volt hirdetve, hogy kozák-magyar lovasok. Akart beszélni velük, de ezek szerinte tősgyökeres franciák, még oroszul se tudnak, nemhogy magyarul. Ekkor a Szásáék odaszóltak a bácsinak (franciául), hogy hagyja abba a pattogtatást, mert a lovak beijednek.

1 akasztott és 1 bolond

Amikor vége lett a lovasbemutatónak, eszméletlen tömeg ment el a még száradó Labirintus mellett. Szomorúan néztünk utánuk. Pár óra múlva már engedtünk be embereket. Akkor is azért jöttek jópáran, vagyis volt sor. A „rosszfiúk” megszelídültek, nem volt egy „botrány” se. Végül is jó volt ez a második helyszín is, tanulságokkal teli. A bontásban mindenki részt vett.

Utolsó nap, hétfőn jutott idő vásárolgatni. Lille-ben is van bolhapiac, de ott az utcán egy jó hosszú szakaszon. Tisztára, mintha a Pecsában lennék, olyan érzésem volt! Az óriási kínálatból csak egyetlen „értelmeset” találtam: egy plüss Macilacit fél euróért (kb. 150 forint). Természetesen lecsaptam rá – ez volt az évszázad üzlete! Nem lehetett otthagyni. Aztán Guidoékkal elmentünk a városközpontba ruhákat venni, meg ezt-azt ajándékba. Barni, a fiam, nagy Camambert-rajongó, neki könnyű volt a kívánságára tenni, vettem neki három féle eredeti francia (!) büdös sajtot!

Míg mi vásárolgattunk, a dolgos négyek (Zsófiék) fölpakolták a Labirintus kellékeit a teherautóra, ami már robogott is haza, Pestre. Kedd délelőtt mi nyolcan – immár együtt – egy Air France járattal indultunk el a De Gaulle repülőtérről szintén haza, Magyarország felé.

Nagy örömömre a repülőgépen éppen a Mormon nővér mellé ültem, akivel nagy vígan végigdumáltuk a hazafelé vezető utat. A Mormonokat imádom! – De ez már egy másik történet.

A bolond és Az akasztott

Franciaországban, ahol még soha ezelőtt nem jártam, Lille-ben egy csomó élménnyel gyarapodtam. Augusztus 10-étől folytatom a bolondozást a Sziget-fesztiválon. Búcsúzóul köszönöm szépen mindazoknak a figyelmét, akik idáig elolvasták, mert azért ez nem volt semmi! Írni se, hát még olvasni, ugye? Ígérem, ezentúl nem fogom leterhelni senki agyát ilyen hosszú posttal!

A beavató a bejáratnál ül

A Tarot labirintust Bérczi Zsófi érdemes művész találta ki, akiről érdemes tudni, hogy fotóművész, ruhatervező szakon végzett északon, s állandóan pörög: egyik tárlatát követi a másik avantgarde előadása, és persze minden nyáron a Sziget fesztiválon csinálja a Tarot-labirintust immár 7 éve. Zsófit szegről végről ismertem régről, s minden évben felkerestem a labirintust, azonban a labirintus nekem olyan titokzatosnak és misztikusnak tűnt, hogy elmondhatatlanul meglepődtem, mikor 3 éve Zsófi azzal keresett fel, hogy szeretné, ha eljátszanám a bolondot. Szóhoz se jutottam, de végül természetesen büszkén elvállaltam!

Bérczi Zsófi, mint Mérséklet

Zsófi – mint ahogy azt már sokan tudják, hiszen a Tarot labirintus a Sziget fesztivál egyik leghíresebb produkciója – labirintusában életre keltette a nagy arkánum 22 lapját (zárójelben mondom el, hogy a 22-es Bolond, eredetileg a Tarot kártya 0-dik, vagyis legelső lapja), illetve megtoldotta még kettővel (a Földdel és a Kapuval), így 24 szereplője van nyaranta a labirintusnak a Sziget fesztiválon, ám most, hogy francia-honba is meghívták, Lille-ben csak 8-an leszünk, ezért különösen nagy büszkeség és boldogság, hogy Zsófi beválogatott a csapatba, annak ellenére, hogy nem tudok franciául.

a Tarot labirintus látogatói

Még most se tudok franciául, pedig ehét pénteken már mélyvíz! Viszont az elmúlt napokat non stop franciázással töltöttem, így remélhetőleg meglesz az eredménye és meg fogják érteni a franciák, amit mondani akarok nekik. Ma kedd éjfél van, csütörtökön landol a gépünk Párizsban. Onnén viszik kis csapatunkat Lillbe, ami a belga határnál van. Állítólag sok magyar is el fog jönni megnézni minket. Kint élő magyarok tuti, esetleg turisták is. Minden olvasómnak ajánlom, hogy ha éppen Franciaországban jár ehét, vagy jövő hét végén, feltétlenül látogasson el Lille-be, a Tarot labirintusba! Egyszerűen kihagyhatatlan!!

a bolond bolondul a bolondokért!

Aki nem tud átruccanni Lille-be, szeretettel várjuk a Sziget fesztiválon! Aki már volt, tudja, aki még nem, annak mondom, hogy készüljön fel arra, hogy állandóan hatalmas giga-mega hosszúságú sor van. De érdemes kivárni, mivel a labirintusban mindenki találkozhat azzal, akivel sehol másutt: saját magával!

Ja! A lead-ben szereplő „Je suis le fou!” – vagyis kiejtés szerint: Zsö szüi lö fu magyarul azt jelenti: „én vagyok a bolond!”. :o)

A Tarot Labirintus 2009 honlapja

A Tarot Labirintus Lille-ben (franciául is!)

Somló Tamás és Benkő László a Dr.Rock színpadán

Ha sokféle muzsikát kedvel az emberfia, a különféle zenei események behálózzák a naptárját. Így eshetett meg velem ez a kavalkád. Azért ekkora dzsumbuj nem mindennapi, ezér teszek róla híradást a saját utadon!

Mecsei Judit felvétele

Először még a múlt hét péntekén a Casa de la Musica nevű mulatóban lépett fel a Dr.Rock, melyről már többször írtam és nem is hiába, mert már jópár fellépésükön ott voltam és mindahányszor remekül éreztem magam, táncoltam is, aminél nincs jobb!

Nem ciki, hogy Ciki ül a doboknál: amikor a traumatológián ápolták, akkor szövődött barátság köztük, s kérték fel álljon be a doktorok közé verni a bőröket.

A Dr.Rockról előző munkahelyemen hallottam először, amikor még – mint arra sokan emlékezhetnek – kaparós sorsjegyet árultam egy kórház büféje melletti állólámpa alatt. Gyakran vett Black Jack sorsjegyet ott nálam a mosolygós Dr. Kecskeméti Ákos Dr. Úr, akivel hamarosan barátságot is kötöttünk, olyannyira, hogy még a doktorokból álló zenekarának (Dr.Rock) a koncertjére is elmentem, sőt, még a próbára is, ugyanis a kórház alaksorában próbáltak. Mondhatom, zengett az ambulancia! Úgymond, zenei terápiával szélsebesen gyógyultak a betegek!

A mentorral a Hotel Mentholban...

A mostani koncert is jótékonysági buli volt, számos meghívott (népszerű) vendéggel. Ott volt először is a fél Omega. Benkő László a Dr. Rock alakulása óta a zenekar mentora. Tíz éve ő buzdította arra a fiúkat, hogy játszanak magyar rockzenét. Ezt meg is teszik: mivel dobosuk Debreceni Ciki, több Omega sláger szerepel a repertoáron.  De a KFT Afrikától Komár Mondd kis kócosáig sokfélét játszanak, mely utóbbira kiváltképp fenejól lehet táncolni!

Kelemen Móni Ananda-ma

Bár szangha minden héten van, a mantrák éneklése számomra mindannyiszor örökre szóló élményt jelent. Megragadva az alkalmat, saját szavaimmal pár szót mondanék erről a közösségről, mivel ismerőseim körében felmerült. Mesterünk, Kelemen Móni számos tudomány ismerője ( pl. kineziológia, pszichológia, számmisztika, stb.). Ezekből rendszeresen tart tanfolyamokat, azonban én egyiken se vettem részt. Én szanghára járok, már négy éve, ahol minden kedden 7-től éjfélig jógázunk, meditálunk, mantrázunk, valamint Móni tanításait hallgatjuk. Szanghának Buddha első közösségét hívták, azonban mi nem vagyunk kifejezetten buddhisták, Móni se buddhista tanokat oszt meg velünk, sokkal inkább hétköznapjainkban felmerülő, jelenkori témákról van szó.

A mantrák többsége Isten különböző megnyilvánulásairól szól, a tanítások viszont korántsem olyan dogmatikusak, mint amit legutóbb egy ismerősöm feltételezett, hogy „aki imádkozik Istenhez, az jó, aki pedig Istennek nem tetsző dolgokat művel, az rossz!”. Ilyesmiről szó sincsen!! Legutóbb például a hétköznapi emberi párkapcsolatokról beszéltünk, de úgy, hogy azóta másképp élem meg a saját kapcsolataimat. Ami nekem személyes élményem a szanghákról, az, hogy lelkiekben sokkal gazdagabban távozom. Nincs kivétel. Rengeteg barátom van ott, akik befogadtak és szanghán kívül is találkozunk, kommunikálunk (az említett Mystery Gang koncerten pl. öt szanghással rokiztunk szét a búránkat).

A mantrázás egy semmihez se hasonlítható élmény. Négy éve az első szanghán, amikor először maghallottam és bekapcsolódtam, éreztem, hogy egész eddigi életemben erre vártam, erre vágytam!

KFB 1993

A KISS forever band eredetileg 1987-ben alakult, de akkor még play back móka volt az egész. 1993-ban újjáalakult, már rendesen zenélve igazi tribute band-ként álltak színpadra. Különös, hogy a két eredeti csapatban is játszó arc éppen Gene Simmonst és Paul Stanleyt jelenítik meg a színpadon, mint ahogy az igazi amerikai KISS-ben is Paul és Gene a két alapító tag, akik stabilan a mai napig is témáznak.

A KISS forever band korántsem holmi majmolás! A KISS 1972-től napjainkig egy olyan világszerte milliókat érdeklő színházi produkciót hoztak létre és adtak (és jelenleg is adnak!) elő, amit más is színpadra vihet, ahogy a színdarabokat is világszerte játsszák például. A világon többtucat KISS-t játszó, beöltözött, kifestett csapat koncertezik, ám mi magyarok büszkén mondhatjuk el magunkról, hogy az egyik legjobban hasonlító, és zeneileg legszínvonalasabb bandát tudhatjuk „magunkéinak”, de éppen emiatt hazai koncerttermekben csak ritkán láthatjuk őket, mivel rengeteget játszanak külföldön.

unplugged ködfejlesztő

A csütörtök esti Soho pub-beli koncerten a Nagymező utcában unplugged show-t ígértek a fiúk. Már jópár éve kezdődött el az akusztikus gitárokon szóló előadásmód különböző együtteseknél, azt bizonyítandó, hogy az elektronikus segítség nélkül is képesek ugyanarra, vagy legalábbis megtévesztően hasonló produkció nyújtására. A KISS is adott egy ilyen klubkoncertet, ahol egyébként történelmi esemény is történt: ismét csatlakozott a két alapító taghoz Ace Frehley, valamint Peter Criss, a klasszikus felállásból.

A KISS forever band öt esztendeje már játszott unpluggedül a Vígszínház mellett. Akkor a fiúk az 1975-ös KISS sorlemez borítóját idézve észveszejtően kiöltözve (angolul: dressed to kill), öltönyben, de arcukon festéssel álltak a közönség elé. Természetesen jelen voltam akkor is, mint szinte valahány fővárosunkban tartott fellépésükön. Ezáltal ma már mindegyikőjükkel jóban vagyok, bár az igazi ős-haver Váry Zoli, akivel már 1987-ben, a Hungarian KISS fan club alakuló ülésén is együtt pózoltunk a Pecsában.

KFB - Shout it out loud - Unplagged from Zollendroller on Vimeo.

Nagy meglepetésre a Sohoban maszk nélkül álltak színpadra, amilyen KFB fellépésre nem is emlékszem! Rólam tudni kell, hogy ha tehetem, mindig a legelső sorban állok. Ez most is így volt. Ezúttal tényleg karnyújtásnyira játszottak és a szokásos számokon kívül jócskán megmutatkozott humoruk, ami valószínűleg végigkíséri a turnékat is, a hosszas busz-utazásokat…

Tegnap, pénteken a Zeneakadémia nagytermébe igyekeztünk nagyobbik fiammal, Barnival. Madaras Gergő diplomahangversenyére voltunk hivatalosak ugyanis.

Madaras Gergő és Győri Noémi házikoncertje

És most egy kicsit nagyon sokat vissza kell lépnünk az időben. Több, mint 10 évet. 11-et is talán. Barni akkor kezdett el járni a Waldorf óvodába, a Bolyai utcába. A Waldorf óvoda, mit mondjak, tökmás, mint a rendes óvodák. Tudom jól, hogy van (jó)néhány lelkes, szeretetteljes óvónő amott is, azonban nehéz szavakba önteni a különbséget a Waldorf javára, amit mi, szülők is átéltünk gyerekünkkel (gyerekeinkkel) együtt az ott töltött évek alatt. Lényeg, hogy az egyik alap, hogy semmi sem mű(anyag), hanem minden valódi a fa játékoktól kezdve az igazi hangszereken játszott zenéig (ellenben a 3-4 éves gyerekeknek játszott videofilmek nonszenszségével pl., ami remekül példázza a hozzá nem értést, de most ezt ne részletezzük).

Madaras Gergely diplomakoncertje a Zeneakadémia nagytermében

A gyakran tartott óvodai ünnepségekre mindig jött a pesthidegkúti Waldorf iskolából pár zenélni tudó gyerek játszani. Műveszeti iskola lévén a Waldorfban a tanulók jelentős hányada tanul valamilyen hangszeren játszani. Madaras Gergő azonban már csak azért is minden ünnepélyre eljött a hegedűjével, mert ő a Bolyai utcai Waldorf óvoda legelső csoportjának tagja volt 19..-ben, ami Magyarországon a legeslegelső Waldorf intézmény volt.  Amikor mi találkoztunk, Gergő már – azt hiszem – nyolcadikos volt és már ott megbarátkoztunk. Későbbi években többször adott feledhetetlen házikoncerteket bulijaimon, amire barátnőjével, illetve fuvolista párjával, Győri Noémivel első kérésre eljöttek. Mikor pedig cikket írtam a Culturexbe, róluk, akkor is maximálisan készségesek voltak, pedig akkor már rendszeresen koncerteztek, külföldön tanultak…

Madaras Gergő most fuvolából diplomázott, de emellett karmesterként is működik. Még alig múlt 25, de zenei életének kiemelkedőbb állomásainak felsorolása sem lenne könnyű vállalkozás. Elég, ha annyit mondunk, sokáig büszkék leszünk rá, még azok is, akik nem nagyon konyítunk a komolyzenéhez. Bach Brandenburgi versenye és Mozart fuvolaversenye, amiket Gergő most játszott, kedvenceim közé tartoznak. A nagyterem zsúfolásig tele volt ismerősökkel. Gergő ugyan mára már bejárta a zenei világ nagy előadótermeit, a legnagyobbakól tanult és egészen biztos, hogy a legnagyobb művészek közt fogják számontartani, …de ő mégiscsak “közűlünk” való, mi ismertük őt gyerekként is, s mi tudjuk, hogy kedvessége, szerénysége a régi. A visszatapsolások után odamentem Babi nénihez, aki Waldorf óvoda óvónője volt a Bolyai utcában, a kezdetek kezdetekorkezdéskor és még 12(?) évig (a Waldorf óvodában egyetlen óvónő és egyetlen csoport van). Azt mondta nekem megindítóan: „én már 25 éve várok erre a napra!”

Madaras Gergely: Mozart fuvolaverseny from Zollendroller on Vimeo.

A Kúria Pereszteg központjában található

Történelmi jegyeket magán viselő 40 ágyas turistaház Sopron közelében szép udvarral, nagy rendezvényteremmel várja vendégeit. Romantikus, történelmi környezet - turista árak! A házban lévő 110 négyzetméteres nagyterem alkalmas esküvők, vállalati továbbképzések, gyerektáborok, stb. megrendezésére.  A turistaházból könnyen megközelíthető a műemlékekben gazdag Sopron, a nagycenki Széchenyi-kastély, a fertődi Eszterházi-kastély és a világörökség rangot nyert Fertő táj. Évvégi, éveleji osztálykirándulások utolérhetetlen bázisa egyrészt a Fertőtó, másrészt az osztrák határ közvetlen közelsége miatt, télvíz idején pedig a korcsolyázók, síelők paradicsoma!

A belső folyosó. A plafonon látható a ház egyik különlegessége: az eredeti (valószínűleg 100, vagy még több éves) festés egy kis darabja

több szobában emeletes ágyak vannak, így egyszerre akár 40 főből álló csoport is megszállhat itt, egy órányira Bécstől igen jutányos áron

elnöki rezidencia

Néhány szó a ház történetéről: Az épület középső, barokk stílusú részét 1753-54 között építtette gróf Schmiedegg Frigyes. A kúria 1796-tól 1945-ig a Széchenyi család tulajdonában volt. Ezidő alatt többször átépítették, a kornak megfelelően modernizálták, kibővítették. A második világháborút követően orosz hadifogolytábor, majd a helyi Szabadság TSZCS irodája működött itt. A pincében ma is látható az MHSZ lőtér, nagytermében éveken át mozi, tornaterem, egyik szárnyában óvoda, presszó, fodrászüzlet, konditerem üzemelt. Az épület századfordulós hangulatú felújítása óta a kúria turistaházként fogad vendégeket.

elérhetőség: Hoisz László www.szechenyikuria.hu e-mail: info@szechenyikuria.hu tel.: 06-20-925-65-81

A minap kaptam egy levelet egy kedves barátnőmtől, Petrától, hogy itt a tavasz, indul a buliszezon. Kicsit kilógok a nagyrészt huszonéves csapatból, akikkel egyébként jógázunk, és spirituális kört alkotunk, mantrákat éneklünk, de ugye mi is emberből vagyunk – imádjuk a zenét, meg táncolni is. S bár rám így közel a 40-hez inkább jellemző rám az otthon punnyadás, mint a bulizás, amikor megláttam, hogy kik játszanak, rögtön berobbant az agyam, hogy feltétlenül ott kell lennem! A Mystery Gang nekem már megalakulása óta egyik kedvencem.

Singerrel egy pesti kiskocsmában 2002-ben egy Mystery Gang konci előtt

Ki gondolná, amit én tudok – leszámítva persze a zselézett barkós jampeceket -, hogy a Mystery Gang már bő tíz éve nyomja! Mint atom Hungariás, 83-ban, Fenyőék szétválása után Dolly Rollra jártam, R-GO-ra, de aztán később rákattantam a Stray Cats-t idéző jampec hárés Gunning Dogsra, a fiatal rockabilly fazonokra, akik zenéjükkel az 50-es évek Amerikáját idézték. Rögtön összehaverkodtam a basszusgitáros-bőgős figurával, Singerrel, megszereztem a Gunning Dogs kazit és rojtosra hallgattam, főleg a Rockabilly bop című számot. Azt hát!

Koncert 2002-ben. Középen gitárral a régi dobos, Fácán, aki azóta már elrepült

A Tüzelő Kutyák (Gunning Dogs) akkor még magyarul énekeltek, ám a GD a kilencvenes évek elején végérvényesen feloszlott . Fácán és Singer itt-ott felbukkant, mint zenész együtt és külön-külön is. Aztán összeálltak Egri Péterrel, s Mystery Gang néven eredeti és újonnan írt, de régies hangzású Rockabilly nótákat adtak elő. Ez pörög már jó 10 éve. Folyamatosan játszanak kisebb klubokban, bulikban, de keményen járják a világot s hirdetik az igét különböző Rockabilly fesztiválokon.

Na, nem is húzom-nyúzom a mesélést, a Mystery Gang folyamatosan szerepelt itt-ott, itthon az érdeklődés most talán azért fordult feléjük inkább, mert a frontember gitáros-énekes Egri Péter nagyot alakított a Made in Hungaria című filmben. Ez a mostani Zöld Pardon pedig totál betett (mármint totál felkurblizott kakaóra), legalábbis nekem mindenképpen, mert nem is emlékszem arra, hogy életemben valaha is táncoltam volna ekkorát. A Mystery Gang végigpoénkodja a koncertet, Egri Péter a gitárjával zsonglőrködik, Singer pedig a nagybőgőn “gitározik”. A hatalmas hangszert a feje fölé emelgeti, imádgatja: látszik rajta, mennyire szereti hozni a basszus alapot: “tugga-tugga-tugga”. Nyugodtan vallhatják magukat a hangulatteremtés nagymestereinek!

(Mellékesen mondom, hogy mikor 10 után téptem el, a ZP előtt összefutottam Somával (éppen ment egy fellépésre az A38-ba). Kb. 20 éve ismerjük egymást. Összeölelkeztünk és dumáltunk 5 percet. Azt mondta, jól nézek ki, csillog a szemem. Mondtam, naná, mert tutijót táncoltam. Soma szerint a tánc az egyik legjobb dolog a világon. …a másik a szex. Mondtam neki: nekem mondja?!)

A boszniai Indiana Jones

Van a Duna TV-n egy érdekes műsor. Az Őstitkaink. Mivel nem nézek TV-t, erre a http://sajatutad.hu egy lelkes olvasója hívta fel a figyelmemet, az interneten megnéztem és, hogy elámultam, az enyhe kifejezés! A sajatutad egyik fő témájáról szólt, az ősmagyarság eredetéről. Gyökereinkről. Arról, hogy egyáltalán nem gyökerek azok, akik gyökereiket keresik, hiszen gyökerek nélkül még a legvastagabb fa sem élne, sőt, minél messzebbre nyúlnak el gyökerei, annál erősebb. A magyar nép is sokkal magabiztosabb lenne, ha mindenki tudná azokat a lélegzetelállító információkat, amelyek egy részéről még én se tudtam, sőt, fiam se, pedig ő tudományosan is foglalkozik e témával. Aztán az elmúlt hétvégén Kókán voltam, ahol állandóan megy a TV. Éjjel is. Hajnalban felkeltem, éppen aikor kb. 3 órakor megismételték ugyanezt az adást. Természetesen végignéztem újra. Ez felfogható szinkronicitásként (véletlennek tűnő jelentőséggel bíró egybeesésként), mely arra buzdít, hogy feltétlenül írjam meg ezt a cikket!

Valamelyest (de csak valamelyest!) mára már köztudottnak mondható az értelmiség és a kulturált népesség köreiben, hogy létezik egy olyan nézet, mely szerint a magyarok ősei nem a finn-ugorok voltak, ahogy az iskolában tanítják, hanem Kőrösi Csoma Sándor járt jó nyomon, mikor a magyarok elődjeinek nyomait a Távol-Keleten kereste. Sajnos jellemző, hogy az ilyen műsorokat éjfél után szokták adni, amikor csak kevesen néznek TV-t, de legalább akkor leadják, az is nagy szó mai értéktelenségre, népbutításra törekvő tömegkommunikációnk közepette.

A boszniai piramisokról
Rögtön az összeállítás elején az USA-ban élő bosnyák üzletember beszél, Semir Osmanagic, akit csupán hobbirégésznek tartottak, míg meg nem szerezte doktori címét. Ő hallott Boszniában egy rendkívül szabályos gúla alakú hegyekről, s a világ más tájain végzett kutatási tapasztalatai alapján, saját pénzén azonnal munkásokat fogadott és elindította a feltárást. A hír nem új. A felfedezés 2005-ben történt, s a műsorban bemutatott filmrészlet is Szakács Gábor régész 2006-ban készült A Múlt üzenete című filmjéből származik, azonban – mivel csak a szemfülesekhez jutott el - a hír napjainkban is aktualitás.

Osmanagic 20 éven át kutatta az ősi civilizációkat, 10 könyvet is írt erről és doktori disszertációjának is a maja civilizáció volt a témája. Több száz piramist látott már Bolíviától Peruig, Guatemalától Hondurasig, Salvadortól a Kanári-szigetekig, Kínában, Egyiptomban, Szudánban, azonban ehhez foghatót még sehol sem.

A piramisokat a legmo- dernebb kutatási eszkö- zökkel vizsgálták és vizsgálják. Osmanagic állítása szerint Európa első piramisai Boszniában vannak, melyek a földkerekség legnagyobb piramisai. A Nap piramis 220 méter magas, míg az eddig leg-nek tartott Kheopsz „csak” 146. A boszniai piramis alatt található a világ leghosszabb, több tíz kilométer hosszú alagútrendszere. A boszniai Nap piramis tájolása pontosabb, mint a Kheopsz piramisé. Az itt talált kőtömbök (cementtömbök), melyekből a Nap piramis épült, Európa eddig ismert legrégebbi cementje.

Át kell írni az eddig ismert történelmet. 250 piramist találtak Kínában, 300-at Peruban, továbbá 15 víz alatti várost Japán és Tajvan között. Újabb piramisokat Mexikóban és 2005-ben Boszniában. Ezen új felfedezések alapján amit eddig a történelem kezdetének tartottunk, Babilon, Egyiptom, azok csak egy hosszas jóval korábban kezdődött folyamat befejezései voltak.

A Nap piramison található földet a boszniai egyetem geológiai laboratóriumában elemezték. E vizsgálatok alapján a piramison lévő föld legkevesebb 12 ezer éves, tehát a piramis csak még régebbi lehet. Ehhez képest az egyiptomi piramisok 4500 évesek, a mexikóiak 2200, a kínaiak 2000, a peruiak 3000. A piramis korát különböző kutatóintézetek vizsgálati eredményei alapján 31 ezertől 34 000 évesre becsülik. A kultúra, amelyben ez létrejöhetett, egyértelműen még régebbi.

Mondhatnánk: ha ez igaz volna, akkor mindenki erről beszélne, és mindenki tudna róla, ezzel szemben még a témában járatos emberek is csak hírfoszlányokról tudnak, pedig ez már egy 4 éves ügy. A tudományos világ számos hivatalos képviselője a kezdetektől az egész kutatás ellen voltak, hiszen Osmanagic az egész eddigi történelmet újra készül írni. Azt állítják, hogy az egész boszniai piramis átverés. Semir Osmanagic, akit állandó viselete és hivatása miatt méltán neveznek a boszniai Indiana Jones-nak, szokásos mosolyával arcán teljesen nyugodtan mondta el az Echo TV Pörzsölő című műsorában, hogy minden tudományos felfedezésnek keresztül kell mennie azon a perióduson, hogy az emberek kinevetik. Gondoljunk csak arra, mikor Galilei azt mondta, hogy a föld gömbölyű. Nem fogadták el rögtön, mint ahogy azt se, hogy a Föld kering a Nap körül és nem fordítva.

“- Először kinevetnek, utána megtámadnak – mondja Semir -, s aztán ha elég kitartó vagy, egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Aztán tíz év múlva mindenki elfogadja. Mi a harmadik stádiumban vagyunk, de már rendelkezésünkre állnak a bizonyítékok, amiket nem lehet megvétózni. A város támogatását már élvezzük, valamint a turisztikai hivatal is mellénk állt. Azonban mi mindenképp számítanánk az Unesco-ra is, valamint, hogy a hely a világörökség részévé váljon. Ha megkapnánk a kellő anyagi támogatást, 5 év alatt tudnánk a földet elhordani a piramisokról és látogatható állapotba hozni a területet, melynek következtében megnőne a turizmus olyannyira, hogy egy év alatt visszajönne a ráfordított összeg.”

Ezek szerint az egyik legősibb kultúra a Balkán területén létezett. Itt található a földkerekség legnagyobb, legrégebbi emberkéz alkotta építménye, amely alatt a világ leghosszabb alagútrendszere található. Osmanagic Szakács Gábor régész meghívására Magyarországra látogatott, mert a Nap piramisban több helyen egyértelműen kivehető székely-magyar rovásírás jeleket is találtak. Osmanagic biztos benne, hogy ez a terület egészen a mostani Magyarország területét is fontos a kutatás szempontjából. Szakács Gábor szerint egy ilyen ősrégi piramis megtalálása közvetlenül a Kárpát-medence közelében megváltoztathatja az egész terület történelmi megítélését – beleértve a történelmi Magyarország területét is.

Kiemelt jelentőséggel bír Szakács Gábor felfedezése a Nap piramis járatain belül, több száz méterre a bejárattól, hogy egy ugyanolyan jelet fedezett fel az egyik kőbe vésve, mint amilyet a tatárlakai korongon látni, melynek korát szakértők 7000 évesre becsülik.

Szakács Gábor felesége, Friedrich Klára, rovásírás kutató már szintén többször járt a boszniai piramisokban. Az ő véleménye szerint a székely-magyar rovásírás nagyon régi és a mi őseink terjesztették el az egész eurázsiai térségben. Ezt támasztják alá a boszniai piramisokban is megtalált jelek. Hasonló korú, 16-20 ezer éves leleteket találtak már egyébként a Pilisben, Bajóton, ahol csontpálcavégeken szintén felismerhető 6-7 rovásjel. Ez hazánk legrégebbi írásos emléke, és „szinte természetes”, hogy ugyanezeket a jeleket a boszniai piramisokban is megtalálták.

Az Őstitkok című műsor második blokkjában már konkrétabban hazánk, népünk múltjáról volt szó. Kiszely István biológus, történész, antropológus professzor, aki jelenleg az Attila Király Népfőiskola főigazgatója, amikor a magyarság eredetről kérdezték 1988-ban, a Kőrösi Csoma Sándor nyomában című filmben, elmondta, hogy két féle történelem van. Az egyiket a történész írja, de mivel a történész szegény ember, elkötelezett, mindig a hatalmat szolgálja. A másik történelem, amit a köznép „ír” az otthoni ebédeknél, a kukoricamorzsolásnál, a mondákban, mesevilágban - és mindig ez bizonyult igaznak.

Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter

Kiszely biológusként „véletlenül” került bele a magyarság őseredetének kutatásába. Mivel kínai szakot is végzett, kínai útlevéllel jutott ki belső-Ázsiába, ahol annak a temetőnek a feltárását folytatta, amit Stein Aurélnak 1915-ben abba kellett hagynia. Azon a helyen csupa olyan embereket, mint amilyenek mi vagyunk, magyarok. Ugyanolyan a mondaviláguk, a zenéjük – Kiszely zeneakadémiát is végzett, zenét is gyűjtött ott – teljesen azonos a hitviláguk, a táncviláguk, a meseviláguk. Kiszely hozott haza terítőket, melyekre nézve Kresz Mária néprajztudós azt mondta, ez a minta 80% bujáki, de van 20 % mezőségi hatás is benne. Csak ezután árulta el neki Kiszely, hogy ezeket a terítőket 9000 kilométerrel arrébb készítették.

A XIX. Század végén kezdődött az a tévút, ami félrevitte a magyar őstörténetet-kutatást. Kiszely István a Magyar Tudományos Akadémián megtalált egy idézetet Treffort Ágoston egykori vallás és közoktatásügyi miniszter beszédéből. Ő mondta 1877-ben a Tudományos Akadémia Egyetemes magyar származási elmélet konferenciáján, melyet a jegyzőkönyv kivonata szerint a következőkkel zárta le: „…tisztelem az urak álláspontját, én azonban, mint miniszter, az ország érdekeit nézem, és ezért a külső tekintély szempontjából az előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el. Mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” Ez a mai napig is így van.

Negyven éve folyik a küzdelem a valós történelemszemlélet visszaállításáért, s egyelőre hiába a neves művészek, néprajztudósok szava, a tankönyvekben továbbra is ezt az egyre nyilvánvalóbb hamisságot tanulják fiataljaink, s tanítják tanáraink azon része, akik nem merik vállalni az igazság kimondását.

hun-ujgur rokonaink a csíksomlyói búcsún

Kiszely professzor Belső Ázsiában feltárt 2200 éves sírt, amelyben ugyanolyan kinézetű csontokat talált, mint itt a Kárpát Medencében. Egyéb vizsgálatokat is szem előtt tartva azt állapítja meg, hogy a magyarok 34 %-a őrzi a belső ázsiai genetikai állományt, és 0,06 % a finn-ugor genetikai állományt. Tehát belső Ázsiából származunk, és a IV. században indulva áthaladva a finn-ugor területeken érkeztünk be hazánk mai területére.

érdemes kinagyítani a nevek miatt!!

A ma is belső Ázsiában élő jugarok és ujgurok a mai napig is azt tartják, hogy a hunoktól származnak és a magyarok a rokonaik. Sokkal inkább él bennük a történelem, mint bennünk. Amikor tudomást szereztek Kiszely jöveteléről, bemondta a TV, rádió, újságok írtak róla, utcán megszólították, örültek, hogy végre itt van, akit vártak, „Magyarisztán”-ból.

Kiss Dénes, író, költő, műfordító, nyelvészettel mintegy 50 éve foglalkozik behatóan. Fordít orosz, német, észt, de főként finn költők műveiből, tehát igazán ismeri a finn nyelvet, szereti is, mégis azt tartja, hogy a finn-ugor elmélet egy egyirányú utca. Nem vezet sehova.

Osztrák, angol, amerikai, német, svéd és más népek nyelvtudósai már az elmúlt században így méltatták nyelvünket:
„Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság.”
„A magyar nyelv messze áll magában. Egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idő viharai karcolást sem ejtettek. Nem az idők változásától függő kalendárium, nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem ad és nem vesz senkitől. Ez a nyelv a szellemi függetlenség legrégibb, legdicsőbb emléke.”
„A magyar nyelv ősisége meglepő. Úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, mely megelőzte az újkőkor kezdetét. Az összes fennmaradt nyelv közül a magyar a legrégebbi.”
„Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”
„A magyar nyelv tökéletes és logikus felépítése felülmúl minden más nyelvet.”
„A magyar nyelv távoli és magányos. Megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül kevés haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása, felépítése bízvást oly korszakokra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyar-lakta térségre.”

nyelvrokonok világszerte

Kiss Dénes 50 év kutatás után arra jött rá, hogy nem egy nyelvrokonunk van, hanem majdnem az összes nyelv a rokonunk. Hogy mást ne említsünk, a kecsua nyelv is, mely az ősi inkák nyelve volt a magyarhoz hasonlóan ragozó nyelv. A teljes kecsua népdalkincs 5 fokú, tehát pentaton. Továbbá Kiss Dénes kecsua – magyar szótárából pár érdekesség:
mama – anya
apu – tekintély, felettünk lévő
tajta – tata
apuha – tulajdonos, családfő
apuski – nagypapa, ős, előd

Badiny Jós Ferenc (1909-2007)

Kiss Dénes szerint a magyar a finnel ellentétben viszont szerteágazó: nem lehet semmilyen más nyelvből származtatni. De a finn-ugoristák úgy veszik, hogy akinek más a véleménye, mint nekik, annak be kell tömni a száját, hogy meg se szólalhasson.

“A finnugorizmus nem tudomány: a finnugorizmus egy ideológia, melyet a magyarság elpusztítására találtak ki.” - állította Badiny Jós Ferenc sumerológus nyelvészprofesszor.

Dr. Béres Judit humánge- netikus állítása szerint tudományosan is egyértelműen bizonyítható, hogy mi, magyarok, belső Ázsiából származunk, amit ő egy tudományos közlönyben részletekbe menően megjelentetett finn és magyar nyelven is. A finnek egyből átírták a tankönyveiket, a magyar fél viszont továbbra is köti az ebet a karóhoz. A finnugor szakot végzett, vagy végző jóembereknek üzenem: sokkal jobb ezen az oldalon állni, mert ugyan a hivatalos szervek most még tagadják, amit hirdetünk, mi mégis abban a biztos tudatban hajtjuk álomra a fejünk, s kelünk fel reggel, hogy egyszer el fog jönni az idő, amikor minden magyar büszke lesz a gyökereire.

Tehát mély szívből ajánlom mindenki figyelmébe a következő linket, ahol az Őstitkaink c. műsor többi része is megtekinthető:

http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=542318&pid=704062

Forgalomirányító rendőr 1936-ban

azaz Fürdőzz Budán címmel egy több mint hetvenéves, a magyar fővárost bemutató turisztikai filmre bukkantak a svéd közszolgálati tv archívumában! A saját utad.hu, ha nem is Budán, de Budapesten készül, smár jelent meg fővárosunkat méltató, szeretgető cikk „hasábjainkon”. Most örömmel mutatjuk be e tíz és fél perces alkotást, mely 1936-ban készült, és láthatunk benne számos légifelvételt, a Halászbástyát, díszőrséget, közlekedési rendőrt, a Lánchídat, néptáncot, a Hősök terét, Nagy-Magyarországot virágokból, a Vajdahunyad várát a Városligetben és persze fő attrakcióként Budapest fürdőit, amelyeket a riporter a világ legszebb fürdőinek nevez Európa legszebb városában. A dallamos svéd hanghordozásra érdemes külön odafigyelni! A film minősége nagyon jó, a képek hihetetlen frissességükkel azt a benyomást keltik, mintha ott, vagy inkább AKKOR itt lennénk! Valóságos időutazás! Látható a régi Böske-híd, régi autók, régi fürdőruhák, régi hullámfürdő(!). Érdemes megfigyelni hogy a budai dombok még teljesen üresek, sőt, még Pest jelentős része is. Ezzel együtt sokat nem változott Budapest, ma is éppen annyira szeretetreméltó, mint akkor volt, bár meg kell hagyni, a Hősök terén akkor még egy 1919 felíratú márvány emlékmű áll a mai helyén…

…és akkor lássuk a medvét! Az alábbi linkre kattintva megtekinthetjük a témát:

http://svtplay.se/v/1371245/oppet_arkiv/bada_i_buda

…most már kicsit más a helyzet. Nem mondom azt se, hogy nincs igaza részben azoknak, akik reménytelennek látják a jelen helyzetet. Csak hogy egy példát mondjak a sokezer említhető közül: a mára már szinte minden egyes házfalt elcsúfító grafittiket baromi nehéz nem meglátni! De folytathatnám a piszkos járdákkal, koszos Dunával, egyre lejjebb csúszó életszínvonallal, de nem teszem! Abban reménykedem, hogy van kiút. Még innen is van. Igaz, most már minimum egy hókusz-pókusz varázsló kéne, hogy jöjjön, illetve nem is! Egy mindenki agyát átitató változásra való igénynek kéne bepermeteznie nem csak Budapestet, nem csak Magyarországot, hanem minimum az egész bolygót. De persze a legkisebb kezdeményezés sem fölösleges, mert hiszen a sok kicsi nélkül hiába várjuk az egy nagyot, mert az a sok kicsi nélkül úgyse fog bekövetkezni.

és a szeretetet erősíteni kell. Mindenki a saját útján. Én innen a klaviatúra mögül, Te pedig a saját utadon!

…És még szerencse, hogy van egy öcsém, Nelli, akitől ma megkaptam a Buda i Buda kistesóját, az 1938-ban 8:23 hosszúsággal született angolul beszélő színesbőrű MGM filmecskét. Ehun la:

http://www.youtube.com/watch?v=Utyt8u6Oa8Q&feature=related

A sajatutad.hu -n mindenki a saját útját keresi. Van, aki már megtalálta, vagy legalábbis azt hiszi, hogy megtalálta, de a többség feszengve kutat a nagyvilágban, és egyre csalatkozik - többnyire magában -, mert újra és újra falakba ütközik, sok minden nem úgy sikerül, mint azt ő szerette volna. Sokan sikeres életvezetésről szóló könyveket vesznek halomszám, ezeket bújják, de ezek se hozzák el egyből a sikert. Sokan mászkálnak egészséges életmódról, úgyszintén a sikeres életvezetésről, stb.-ről szóló tanfolyamokra, vásárolnak hasonló témájú dvd-ket, de az élet mindig pont úgy fordul, hogy pont nem az valósul meg, amire a könyvben olvasottak alapján, a tanfolyamon hallottak alapján, vagy a dvd-n látottak alapján következtetni lehetett, pedig a könyv, a tanfolyam, a dvd olvasása, hallgatása, nézése közben és után minden klappolt és úgy éreztük: nahát, mintha ez éppen rólunk/nekünk szólna!

A megoldás az, hogy nem mástól, mesterektől, guruktól, pszichológusoktól, bölcsektől, nagytudású emberektől kell a megoldást várnunk, hanem magunkban kell bíznunk, ettől kezdve minden megoldódik magától. Azzal kezdődjön a dolog, hogy mi mindent tudunk. A könyv, a tanfolyam, a dvd hozzátehet a tudásunkhoz, emlékeztethet arra, hogy ezt mi tudjuk, mármint hogy mindent tudunk, de a könyv írója, a tanfolyam előadója, a dvd készítője valamikor nem is olyan régen pontosan olyan tanácstalan volt, mint mi most, pontosan így kereste-kutatta a saját útját, miután felismerte, hogy Ő MAGA A TUDÁS és a többi közhelyszámba menő tézis, mint például, az élet egy hullámvasút: egyszer fenn, egyszer lenn, és hogy a legfontosabb az önbizalom. Akárhány könyvet veszünk meg, olvasunk el, jegyzetelünk ki, akárhány elődásra, tanfolyamra megyünk el és perkáljuk le a zsetont, akárhány dvd-t nézünk meg, mi ezektől sosem leszünk mások mint előtte voltunk. Sose leszünk butából okosak. Belülről kell megváltoznunk.

Sose leszünk csúnyából széppé, akárhány szépészeti műtéten esünk is át, akármennyit is költünk kozmetikumokra, ruhákra, akármennyit tornázunk, ha nem bízunk magunkban. Senki se több, jobb, szebb nálunk, hogyha mi tudjuk magunkról, hogy igen, mi bízunk magunkban, mi szépek vagyunk, okosak vagyunk (vagy ami éppen szükséges a boldogságunkhoz) Ha érezzük, hogy mi már tudjuk, amit tanulunk, akkor már örömmel fogjuk lapozgatni a könyveket, hogy jé, hát én ezt tudom, a tanfolyam is ismerős dolgokkról szól, meg a dvd is ismerősen fog visszakacsintani. Ha nem vagyunk elégedettek az arcunkkal, a testünkkel, az egész vagyonunkat rákölthetjük és semmi sem fog változni, míg belül át nem írtuk saját magunkat - tökingyen. Persze sokesetben sokunknak sokfelé kanyarog a saját útja, mire elérünk eddig a felismerésig.

Egyet érdemes megjegyezni: Sosincs késő. Ha tudod, hogy a saját utadnak sosincs eleje és sosincs vége.