Szombaton tartottuk Marci 15. születésnapját.

Rollerezni sajnos nem láttam, csak a minisztériumi asztalának döntve a rollerjét. De ez már régen volt. Kb. 10 éve.  Azonban most Apuska (aki mostanra Marci egyetlen még élő nagyszülője), nagyon rosszul van, már alig van ébren. Marci Apuskát a tanulás miatt tél óta nem látta, akkor benn jártunk nála a Korányiban látogatóban.

„Holnap látogassuk meg mindannyian! – mondtam Marcinak – Reggel felkelünk és átmegyünk Apuskához.”

…Aztán másnap telefoncsörgésre ébredtem. Éjjel sokáig voltam fenn, reggel kábultan vettem fel a telefont. Nulli volt az, az öcsém. „Na, átjössz??” – kérdezte – „Hát…” hebegtem félálomban – „Te azt vágod, hogy Apuska meghalt?!” Kipattantak a szemeim, pillanatok alatt felöltöztem, felpattantam a kempingemre és áttekertem a Rákóczi úti lakásba.

Apuska meghökkentő módon a földön ült arccal az ágyra borulva, akár egy Michelangelo szobor. Az asztalnál ült Nulli, Zsuzsika és a két halottkém. „Jé!” – nézett rám a fiatal orvosnő – „mi már találkoztunk nem is rég! Mikor a fiával üveget nyeltek”.

Tényleg! Mikor első nap aludtunk Barnival a Mária utcában, elmentünk bevásárolni. Először, a saját lakásunkba! Barni vett egy üveg heringet, amit mindketten imádunk, s ahogy hozta fel a lépcsőn, megbotlott, a heringes üveg eltörött, minden ecettől bűzlött, de mivel a heringnél nincs jobb, fent a lakásban felelős lakástulajdonos módjára mind a ketten vígan lakmározni kezdtük a halakat, egyiket a másik után, mígnem mindketten észrevettük, hogy valami kaparja a torkunkat. No, ekkor mentünk el az ügyeletre, ahol ugyanez a dokinő fogadott bennünket, hogy minek ettünk üveget. Most halottkém. Mellette bizarr segítője fehér köpenyben és egész karját beborító színes tetoválással. Felvették a jegyzőkönyvet és elmentek.

Vártuk a hullaszállítókat. Apuska továbbra is ott ült a földön, teste pokrócba csavarva. Néztük, arcán nem látszott szenvedés. Zsuzsika szeme könnybe lábadt. Mondtam neki, Apuskának így a legjobb.

Különös, de három évvel ezelőtt ugyanitt, ugyanezen a helyen, ugyanebben az ágyban halt meg Umm, Édesanyánk, Apuska volt felesége, akit Apuska nagyon szeretett. Akkor, három éve, mikor Nullival úgy döntöttünk, hogy hazahozzuk Ummit a kórházból, Apuska nem bírta nézni, ahogy Umm nem volt tudatánál és össze-vissza beszélt, inkább lementek Zsuzsikával Kókára, a „családi birtokra”. Mi Nullival hol felváltva, hol együtt ápoltuk, etettük, itattuk Ummit, míg két hét múltán mindkettőnk jelenlétében meghalt. Most Apuska fekszik holtan gyakorlatilag ugyanott…

Egy jó idő múlva megérkeztek a hullaszállítók, gallérjukon KEGYELET felirattal. A bádogkaszni nem fért be az ajtón. Sebaj, majd Apuskát megfogják és kiviszik. Lekerült a pokróc, Apuska csontsovány meztelen testével birkózott a két megtermett legény, ugyanis az eltelt órák alatt már beállt a hullamerevség. Megkérdezték, adjanak-e rá ruhát. Kérésre teljesen felöltöztetik, ennek 5000 forint az ára. Apuska úgy távozott, ahogy jött 1946 május 16-án.

Zemlényi-Kovács András szülei egy irodában dolgoztak a II. világháború előtt. Apja tisztviselő, anyja titkárnő volt. Mindketten jóval túl a harmincon vágtak bele a gyerekvállalásba, ami nem is ment könnyen. Első gyerekük több év sikertelen próbálkozás után végül a budapesti ostrom alatt látta meg a napvilágot. Bár óriási szeretetben fogadták, mivel akkoriban nehéz volt gyógyszerhez, tápszerhez jutni, kis idő múlva éhen halt. A gyászt és a felszabadulást követően anyja ismét teherbe esett, s megszületett a várva várt kisfiú, kicsit pótolva az elvesztett bátyját, jobb kedvre derítve szüleit. András.

Szeretetteljes, de szigorú nevelést kapott. Mivel budai lakásuk megtetszett egy szovjet tisztnek, őket kitelepítették Csanádapácára, ami még Szegedtől is jó messze van. Kemény világ volt, de ezt ő gyerekfejjel nem élte meg tragikusan. Mivel anyja megbetegedett, apjának egyedül kétkezi munkával kellett eltartania a családot. Aztán visszaköltöztek a fővárosba, de már nem a régi életszínvonalon éltek. Andris anyjától ekkor tanult meg főzni minimális hozzávalókból fenséges ételeket. Továbbra is szigorúan fogták: kitűnő tanulónak kellett lennie, ugyanakkor ő is besegített: vagont pakolni, krumplit, tüzelőt cipelni, és ami adódott.

Ügyeskezű volt, vonzódott a képzőművészet felé, azonban szülei anyagi helyzete miatt közgazdasági technikumba járt és ezen a vonalon is maradt élete végéig. A technikumban volt osztálytársa Korompai Mariann, aki az első években – mesélték – megvédte Andrist, akit alacsony termete miatt bántottak, pár év múlva viszont András túlnőtte egykori védelmezőjét, megkérte Mariannt, s el is vette feleségül.

Ekkor már mindketten dolgoztak: Mariann titkárnő lett, András már 1964-től revizorként  működött egészségügyi vonalon, majd 1968-ban az Egészségügyi Minisztériumban kapott állást, miután estin elvégezte a jogi egyetemet. Katonaként is az egészségügyben dolgozott, de nem végzettségéhez hűen jogászként, hanem szanitécként. Például foghúzó csipeszét sokáig őrizgette és mutatta nekünk.

Igen, mert az esküvő után egy évvel megszülettem én, majd két évre rá az öcsém…facsiga. Apuska engem állítólag születésemkor nevezett el Jegenyének, amit minden ismerős megtanult. Öcsém a Majóni becenevet kapta. Az egész minisztérium minden dolgozója megtanulta, hogy a Zemlényi-Kovács András két fia a Jegenye és a Majóni, a rendes nevünket sokan máig se tudják.

Apuska az évek során egyre feljebb került a ranglétrán: revizorból előadó, osztályvezető, majd főosztályvezető lett. A minisztériumban élte a fél életét, de lehet, hogy még többet. Sokáig az Akadémia utcában, majd az Arany János utcai épületben. Mi is kívülről fújtuk az összes főnöke, kollégája nevét, hiszen egész nap róluk volt szó, telefonon, személyesen, megállás nélkül. A minisztérium óvodájába jártunk az Aulich utcába, a minisztérium üdülőibe, Békásra és Lellére, amiknek nem mellékesen Apuska volt a feje, úgy is mondhatnám, „alája tartoztak”. Irénke, aki Lellén dolgozott éveken át minden nyáron, azon a már-már fülbántóan éles hangján kiabálta, ha meglátta Apuskát, hogy „itt a NAGYFŐNÖK!”

Felejthetetlen évek voltak azok. Felsorolni is nehéz lenne azt a sok Május elsejét, amit együtt töltöttünk a Minisztérium dolgozóival és azok gyerekeivel, a rengeteg kirándulást, tábortüzezést, ahol mindig Apuska éles hangján lehetett hallani a mozgalmi dalokat. Apuska lelkesedése nem ismert határokat. Mindig benne volt a röpi csapatban, pingpongozott szájából kilógó Munkással. Mindenhol, ahol csak lehetett, ő főzött és harsány jókedve jeléül mindenkit megörvendeztetett mindent átható nevetésével.

Imádta a zenét, elsősorban az 50-es évek amerikai rock and rollját, Jerry Lee Lewist, Del Shannont, Little Richardot, stb., de a Beatlest nemkülönben, s az Illést. Remekül táncolt, bulikat rendezett a minisztériumban, illetve otthon is, ahol természetesen ő főzött, de ő cipelte haza a sok rekesz sört is, és elvághatatlan füstfelhőben, alkoholmámorban, amiből mi, gyerekek még nem sokat érzékeltünk, csak láttuk a sok vidám embert, hallottuk, hogy bömböl a zene, láttuk, hogy mindenki táncol és hogy mindenki jól érezi magát.

Én mindig csodáltam Apuskát. Sokáig éltem abban, hogy Apuska mindent tud, bármit kérdezhettem Tőle, arra egzakt választ adott. Órákat beszélgettünk, mentünk ide-oda, mindenhová vitt magával. Minden tavasszal és minden nyáron elmentünk kettesben csónaktúrára, először kajakkal, később, mikor már kenuztam, kenuval. Lakatlan szigeteket fedeztünk fel, a tavaszi fagyokban mackóban, pulóverben eveztünk, vertünk sátrat sötétben, elemlámpával világítva, de közben Apuska már tüzet gyújtott és főzött valami finom kolbászos rántottát és éjjel úgy aludtunk, hogy felöltözve, hálózsákban, s lábunkat a tűzben melegített féltégla melegítette.

Az izmaimat rendszeresen mérte, méghozzá ugyanazon a lapon egész életemben. Fertelmesen csúnya, olvashatatlan írása volt egyébként, de több hibájával együtt ezt is elfogadtuk. Mert Apuska kiemelkedően aranyos volt. A kenuversenyeimre eljött és a parton végig a hajónk mellett szaladva a 2000 méteres távot kiabálta a nevemet, bíztatott minket, engem. Tudatosan etetett (húst hússal), figyelte az edzéseimet.

Anyukámmal, akit ekkor Zuminak hívtunk, Apuska minden nap összeveszett. Egész gyerekkorunk kiabálásban telt, de ezt, vegyítve a jó élményekkel, ki lehetett bírni. Azt mondom, jó gyerekkorom volt, nem cserélnék senkivel.

1985-ben, mikor Ő 39 éves volt, én 15, történt meg az, amiről én ma már nem szívesen beszélek, azt viszont feltétlenül el kell mondanom, hogy azt, hogy végül is kijöttem belőle, Apuskának köszönhetem. Köszönöm is, s az erőt is, mely segített átvészelni a nehezebb szakaszokat. Mindent megmozgatott, csak hogy jobb helyekre, jobb szakemberek keze alatt jobb ellátásban részesüljek. Lelkesedése nem csökkent, bár voltak keményebb időszakaink is. Apuska érthető módon belerokkant ebbe a nem várt élethelyzetbe és bár kifelé továbbra is az örökös optimista jókedvű ábrázatát mutatta, felém is, de azért én láttam, hogy nagyon megviseli, nehezen tud felette napirendre térni.

1986-ban még elmentünk csónaktúrázni, de mivel annyira kikészítette az irántam való aggódás (amit persze leplezett), hogy többet nem mentünk, hanem pár év múlva vásárolt egy parasztházat Kókán kisebb földterülettel és oda járt le inkább az általa is felettébb kedvelt Duna helyett.

Időközben szüleink elváltak és különköltöztünk. Az eredeti tervvel ellentétesen én nem Apuskával, hanem Ummal laktam együtt, hiszen míg Apuska keménységre, önállósodásra nevelt, Ummi az anyai gondoskodást helyezte előtérbe, s úgy gondolták, hogy nekem inkább az utóbbira volt szükségem. Ettől kezdve valamivel ritkábban találkoztunk Apuskával, főleg a minisztériumban, ahol mindenki ismert, mindenki szeretett, Apuska pedig vidáman büszkélkedett mindenkinek az éppen velem történt eseményekkel.

Apuska, mint már hosszú évek óta gazdasági igazgató ismerte a minisztérium épületét, mint a tenyerét, de az üdülőket is, kívül-belül mindennek a tudora volt. Úgy is aposztrofálta magát, hogy ő a házmester. Minden dolgozót ismert. Több minisztert is túlélt, a legmagasabb körökben mozgott mindig öltönyben, nyakkendőben, de a fűtőkkel is jóban volt, a melósokkal is megtalálta a hangot, a közvetlen kollégákkal teljesen családias viszonyban éltek – Apuskát minden kollégája Apuskának szólította a minisztériumban! -, jó hangulatban dolgoztak a második emeleten. Néha fölötte, alatta cserélődtek az emberek, azonban Ő mindig maradt a helyén.

Pár évvel később az esküvőmre is eljött „a fél minisztérium”, de az egész gazdasági osztály mindenképpen ott volt. Az esküvői vacsora és buli is a minisztériumban volt. Később megszületett gyerekeimmel is gyakran jártunk a minisztériumban, mindenki ismerte, imádta őket, rajongott értük. Olyan volt nekünk a minisztérium, mint a második otthonunk. Apuska úgy odatartozott, mint az órához a mutató. Apropó, Apuska minden nap „hajnalok hajnalán” már bent volt és sokszor késő estig bent maradt. Ő volt az, akit mindenki ismert, aki mindenkit ismert, akire mindenki számíthatott, aki mindenkinek segített, akit mindenki szeretett. Ezért érte váratlanul, amikor 2002-ben közölték vele, hogy fel is út, le is út.

Senki se értette, hogy ilyen megtörténhet. Apuskának óriási búcsúztatót tartottak a minisztériumban, ahol Apuska egy nagyméretű fényképalbumot kapott, amibe rengetegen beírták, milyen szívesen emlékeznek Apuskára.

Természetesen egy segítő kéz hamar jött. Egy régi barát a Traumatológiáról állást kínált Apuskának, így az ottani főigazgató jogi tanácsadójaként folytatta munkáját, s akkor jött rá, mennyivel jobb ott, mint a stresszel teli hétköznapok a minisztériumban, ahol 33 évet lehúzott. Különösen azzal a kedvezménnyel, hogy Apuska csütörtökön munka után már utazott le Kókára és onnan csak vasárnap este jött haza Zsuzsikával, aki ekkor már több éve életének társa volt.

Mennyi-mennyi tömérdek időt, pénzt, energiát tett bele abba az eredetileg kis jelentéktelen kókai vályogházba, csak a jó Isten tudja, de ami biztos: Apuska Kókán ismét kivirult. Mindenkinek elbüszkélkedett a helyben termett paradicsomaival, tökeivel, cseresznyefáival és az időközben hatalmasra nőtt diófájával. Kókán megvendégelte régi minisztériumi barátait, kollégáit, régi és új ismerőseit, mert ekkor már ő is kókainak vallotta magát és a helyiek is befogadták. Természetesen sok ottaninak is segített, és aki hozzá betért, biztosan nem távozott száraz gigával.

Az én munkahelyeim jelentős részét is Apuska szerezte ismerősei révén. Kaparós sorsjegy-árusként én is mintegy két évig dolgoztam a Traumatológián. Ebben az volt a legjobb, hogy újra nap, mint nap találkoztam Apuskával, hétvégén pedig gyakorta mentünk Kókára az egyre cseperedő fiaimmal. Kicsit „újra” Apuska gyereke lettem, például gyakran lehordott, hogy miért kések el a munkahelyemről, mikor ő 40 év alatt egyszer se késett el. De az ilyeneknek én örültem, hiszen így újra lehetőségünk nyílt az apa-fiú kapcsolatra.

Aztán megszűnt a munkalehetőségem, de egy kis idő múlva Apuska is elment – most már ténylegesen is – nyugdíjba. A pesti lakásából, ahol Zsuzsikával ketten laktak, leköltözött Kókára, ami mindig nagy vágya volt, azonban ekkorra sajnos egészsége is ingadozni kezdett. Kivéve, ha a Traumatológiai Intézet saját zenekara, a Dr.Rock koncertet tartott, mert ilyenkor Zsuzsikával úgy ropták a táncot, mint a hőskorban. Törzshelye továbbra is a kókai „kerék” nevű kocsma volt, ahová Kókára menet, vagy éppen onnan jövet mi is gyakran betértünk. Otthon a főzés, a TV és a számítógép – ezek alkották Apuska életét a Kőbányai sörön és a Sophiane cigarettán kívül.

Kókán ezek mellé jöttek a macskák, a „tyukok” és a kacsák. Ahogyan annak idején a minisztériumban Apuska asztala fölött minden egyes dolgozó bérezéséről, most a tyúktojásokról lógtak listák a konyhaajtóra ragasztva. Ez a kókai toldozott-foltozott kulipintyó sosem készült el, mindig hozzá lett építve, át lett alakítva. 1990 óta hol egy konyhával lett több, hol egy fürdőszobával, zuhanyzóval, hol egy balkonnal, hol palatetővel, hol az emésztőgödröt betonoztatta, hol a budit bontotta le, hol a cseresznyefák közé termett hinta a szomszéd gyerekeknek, hol tyúkól épült, fészerrel és WC-vel, hol kacsaúsztató. Jó volt Apuskát nézni, ahogy tevékenykedik, szereti Kókát, Kóka meg szereti Apuskát.

Aztán eljött az idő, hogy Apuska rosszabbul lett, méghozzá annyira, hogy kórházba kellett mennie. Egy ideig még Kóka és a kórház között ingázott, de hamarosan rá kellett döbbennie: legjobb lesz, ha végleg visszaköltözik Pestre. Gyakran kellett bevonulnia a Korányiba. A kórházban kemoterápiás kezelést kapott, a haja, a szakálla kihullott – úgy nézet ki, hint Gandhi. Jó darabig jól volt, de aztán Apuska egyre többször lett rosszul, már nagyon nehezen és bizonytalanul mozgott, szédült, tolókocsiban ült és csont-soványra volt fogyva.

Karácsonykor szerencsére valamivel jobban lett, így Zsuzsikával fel tudtak jönni öcsémékhez, náluk ünnepeltük a szentestét. Együtt volt a család, Apuska összes utóda: öcsémmel mi ketten, az én fiaim, Barni és Marci, illetve öcsém ikrei, Nándi és Buda.

Januárban ránk ijesztett: az orvosok szerint Apuskának maximum 3 hónapja van hátra. Mivel Zsuzsika dolgozott, természetesen elvállaltam, hogy Apuskához költözöm és segítek neki. Azonban pont az odaköltözésem utáni napon elcsúsztam a jégen, ráestem a hátamra, moccanni se tudtam hetekig. Ekkor már fél éve Andinál laktam, onnan hívogattam Apuskát, hogy nem hiányzom-e neki. Elég kínosan éreztem magam, hogy éppen most, amikor szükség lenne rám, akkor robbanok le hetekre. De Apuska mindig azt mondta, meg tudja oldani.

Aztán mire lábra tudtam állni, már Apuska is sokkal jobban volt. Valamelyest erőre kapott. Minden másnap mentem hozzá, tolókocsival letoltam a közeli kocsmába, ott megivott egy-két sört, aztán hazatoltam. Sosem értettem, mi a jó a kocsmában, de most először nekem is jó volt, hiszen a kocsmában nem volt TV, csend volt és Apuskából végre ki tudtam csalni néhány szót. Nem is emlékszem, mióta van így, hogy mindenütt bömböl a TV, minden szobában, még akkor is, ha Apuska alszik. Ilyenkor, ha levettem a hangját, Apuska fölriadt, hogy mi történt!? Viszont most a kocsmában végre csend volt!

Tudtam, hogy ki kéne használni ezt a ritka alkalmat, de semmi épkézláb nem jutott eszembe. Általános dolgokról beszéltünk. Apuska mondta a kocsmárosnak, hogy szerinte azért nincs rajtunk kívül senki a kocsmában, mert nincs TV. Ilyen csendes alkalom csak egy volt még: pár hónappal ezelőtt a Korányiban, ahol Apuska szintén rettenetesen unta magát. Itt ugyan elég gyakran volt látogatója, régi kollégák, barátok, de egy téli nap kettesben ültünk a nyitott folyosón. Ott lehetett cigizni ugyanis. Adu-ász témáról kérdeztem, amiről előre tudtam, szívesen beszél. Megkértem, mesélje el, hogy annak idején Lellén mitől volt olyan felejthetetlenül isteni a konyha. Elmesélte, akkor még nem előrecsomagolt kaják voltak, hanem a környékbeli asszonyoktól szerezték be a háztáji zöldséget, tojást, húst, de még a konyhán is ugyanezek a környékbeli asszonyok főztek. Apuska teljesen belelkesedett! Mesélt a május elsejékről, november hetedikékről, a minisztériumi kollégákról, a kirándulásokról, meg még sok mindenről.

Apuska a Rákóczi úton lakott, de időnként be kellett vonulnia a kórházba. Viszont a kórházban még tovább romlott csak, otthon pedig javult! Érthető, hiszen otthon szakszerű kúrát végzett minden nap: sör, cigaretta, unikum plusz TV és számítógép. Így szerencsésen túlélte a saját halálát és májusban Kókára a saját lábán ment le vonattal! Addigra sajnos a gaz már mindent ellepett, a tyúkól üresen árválkodott, a vityilló belül se volt valami lélekemelő, de Apuskával mégis megtelt a ház! Jött pár kókai ismerős, Apuska főzőcskézett, de főleg aludt.

Pesten a kocsmába is tolókocsi nélkül jártunk ettől fogva, bár mindig mellette voltam. Nulli is hetente többször járt Apuskához, ő vette a sok sört, én pedig váltottam vissza az üres üvegeket ugye. Egész nap nonsztop üvöltött a TV. Apuska jól volt, fogadta a vendégeket, bár egyre kevesebben jöttek.

Nagy álma volt újra lemenni Kókára. De amikor kérdeztük erről, azt felelte, hogy már a WC-re se tud kimenni, nemhogy Kókára! Úgy volt, hogy reggel Zsuzsika ellátta sörrel, cigivel, gyógyszerekkel: mindent odakészített neki, elment dolgozni, én délután 1-2 felé felmentem hozzá, ott voltam vele néhány órát, aztán vagy jött Nulli, vagy Zsuzsika, így hazamentem az új lakásunkba, ahová Apuska sajnos nem tudott eljönni. Amikor nála voltam, többnyire azt kérte, simogassam a hátát, vagy masszírozzam. Leültem mellé, simogattam a hátát, közben persze ordított a TV, beszélgetni nemigen tudtunk volna, de aztán rájöttem minden szónál többet ért ez a simogatás. Hogy mellette lehettem, és hozzá érhettem, érezhettem vézna testének simaságát, puhaságát.

Augusztus elején egy hétig tart a Sziget fesztivál. Itt részt veszek egy produkcióban, amit nem tudtam lemondani, így egy hétig nem láttam Apuskát. A szigeten láttam egy zenekart, mely rock and roll zenészeket utánzott. Nagy hatással volt rám, mikor egy Jerry Lee Bence nevű alak egy híres Jerry Lee Lewis szám után felgyújtotta a zongoráját. Visszaemlékeztem arra, mikor még újságíró koromban, a kilencvenes években szereztem két jegyet Jerry Lee Lewis koncertjére és elmentünk Apuskával. 8-ra volt meghirdetve, aztán éjfélre meg is jött Jerry magánrepülőgéppel, de érdemes volt rá várni. A koncert után gyalog mentünk haza Apuskával – de jó volt! Meg a Little Richardra is elvittem és jó volt látni, hogy tetszett neki.

De ezek már rég voltak, 2011 augusztusában Apuska fél napokat átaludt. Öröm volt, amikor megkért, hogy vegyek neki bélszint. Sehol nem volt, pedig rengeteg üzletet bejártam. Végül valami szintén nagyon jó húst sikerült vennem neki, s Apuska készített belőle tatár biefsteak-et, ami mindig is nagy specialitása volt. Egy papírra felírta nekem, hogy mit vigyek be a konyhából. Ott vágta a hagymát a kishokedlin, meg a húst is. Valami isteni lett!

Ugyanígy kért tőlem néhány nappal később padlizsánt is. Azt könnyebben kaptam, vittem neki nagy örömmel. Másnap délelőtt éppen a József körúton bicikliztem, mikor megszólalt a telefonom. Apuska volt az. Azt mondta, már egy órája próbálja begyújtani a sütőt, menjek már fel hozzá. Felmentem és begyújtottam. Akkor készítette a padlizsánt, ami pár óra múlva már készen is volt és mennyei ízű lett!

Következő héten Zsuzsika szabadságon volt, ezért nem mentem minden nap. Azért felmentem egyik nap Zsuzsikával beszélgetni – természetesen Apuskáról, hogy milyen jó, hogy Apuska itthon van, mert annál nincs rosszabb, mint kórházban lenni. Zsuzsika mondta, hogy ha viszont valami történik Apuskával, akkor jogi kötelességünk bevitetni őt a kórházba. Erre nem mondtam semmit, csak gondoltam, hogy ezek már régen nem olyan szintű dolgok, ahol számít a „jog”. Apuska ekkor már hosszú hetek óta alig evett valamit, sőt, már sört is alig ivott. Zsuzsika azt mondja, éjfélkor még beszélgettek, tudatánál volt, de reggelre már az ágyára borulva talált rá.

Apuska, jó utat kívánunk Neked, nagyon-nagyon szeretünk!!

Meder, Nelli, Zsuzsika, Andi, Barni, Marci, Ildikó és az ikrek, Buda és Nándi, legkisebb unokáid

www.lelekpillango.hu

Ma van karácsony napja. Pontosabban ma este lesz szenteste. Ha így vesszük, most szent reggel van.  Felébredtem fél 6-kor, mert valami kis meglepetéssel szeretnék kecsegtetni kedves Tinektek! MEX-retném köszönni Nektek ezt az évet, hogy társaim voltatok a sutaságban. Közösen létrehoztunk valamit, amiben azt lehet csinálni, ami tetszik, s ahol jó lenni. Talán tudjátok, év végén egy újságot készítek már 15 esztendeje. Yeah! Idén természetesen a sutákról is írtam és ezt az oldalt ma este, tehát szenteste közzéteszem, hogy mindannyian elolvashassátok. BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK NEKTEK és jövőre folytatjuk a sutáskodást! Lorka, Manka, Györgyi, Dávid, Bori, Nóra, András, Bea, Zsolti, Beby, Ricsi, Andi, Tibi és valahány suta a naptárban, eljövök még Hozzátok – viszontlátásra, pajtások!

Íme tehát a suta oldal, s hogy ne kelljen annyira meresztgetnetek a szemeiteket, idemásolom a szövegét:

“A  www.sajatutad.hu címen  működő  blogom  olvasói  klubja,  a saját utad tagok közösségi oldala a facebookon 2011 elején indult virágzásnak.  A „suta fánk lub”  iránti érdeklődés ősz táján már ugyan igen visszafogottnak  volt  mondható,  dazé azt  feltétlenül elmondhatom,   hogy egy kisebbfajta baráti közösség alakult  ki.  Suták  a földkerekség  minden  pontyán  élnek:  pl.  Új  Zéland, Ausztrália,   Ausztria,   Görögország, Anglia,  stb,  de több  tag  budapesti illetőségénél fogva sokakkal szemé-lyesen is találkoztam,sőt, előfordult az is,  hogy két „suta” tőlem függetlenül is találkozott egymással. Györgyi és Gabi. Yeah! * *

Koratavasszal kifejezetten  intenzív sutacset alakult ki: a suták egymással cseteltek – csevegtek – egyidejűleg.  Érezhető  volt az igény arra,  hogy  létrejöjjön   egy sutabuli,  ahol  egyszerre   több suta is ott  van.  Gendur András  hoteligazgató volt pl. az egyik suta.Ez is nyílvánvalóan  szinkronicitás:   kiderült,  hogy  András hotelja  éppen amelletta kocsma  mellett van, ahová  Apuskát szoktam letolni a Rákócziból tolókocsival. Így amíg Apuska a sörét iszogatta, előfordult,hogy én átcsusszantam    Andráshoz  néhány  szóra. Az első ilyen  alkalommal  derült  ki, hogy épp aznap van az első suta találkozó (sutalálkozó) a Centrál kávézóban. Hádaz vmi szupé vót! Ott volt még Lorka és Manka, akitől megkaptam a „Zolka” sutanevemet.”

Ezekkel a show rock-kal kívánok boldog karácsonyt minden kedves suta fánk-lub olvasónak! Legyetek jók és egyetek sok suta fánkot!

Laár András negyedik fia látott napvilágot október 28-án – tudtuk meg a sajtóból. Buda és Illés keresztneveket kapta. Egészséges, komplikáció nélkül látta meg a napvilágot. Édesanyja jól van, Édesapja pláne! Mi, akik évek óta minden hétfőn járunk a Tündér Tantra Körbe, ahol az egyébként hithű buddhista hitű Laár Andrással indiai bhajanokat énekelünk, tibeti imaénekekkel tűzdelve, mi már jó ideje vártuk a jövevény érkezését, lopva tekingettük Katika egyre gömbölyödő hasát, ugyanis Katika is gyakran ott van ezeken az énekléseken, sőt, ha jól tudom, Andrással is néhány éve ott is ismerkedtek meg.

Hogy-hogy nem, mint a korombeliek jó része, magam is a KFT zenekar bűvkörében nőttem fel. A Tündér Tantrán a minap meg is állapítottuk, hogy ez mindannyiunk sajátja. 1981-es megalakulásuk (pontosabban: országos ismertségük kezdete) óta már 30 év eltelt, ezév végén ünneplik a 30 éves fennállásukat UFO-show címen, melyet remélhetőleg nem pöfén kell értelmezni és még sok éven át láthatjuk őket a színpadon.

30 esztendő alatt sok-sok KFT-csemete felcseperedett: mind a négy tag büszkélkedhet utóddal. Teljesen véletlenül éppen itt a saját utad.hun olvasható a tavaly karácsonykor lezajlott meglepetés-koncertbeszámoló: A Te Apád, Az! elnevezésű KFT-utódokból álló zenekar fellépéséről.

Laár András három fia, Dávid, Bence és Ambrus után vágyott volna egy lány után, de teljesen ki volt békülve a hasonszőrű gyermek jöttével: nekünk a Tündér Tantrán már hetekkel ezelőtt szólt, s büszkén mondott igent a nemére. Tehát mindent összevetve kedves Buda Illés, a Tündér Tantra Kör nevében, sőt, az összes magyar KFT rajongó, valamint a világ összes buddhistája nevében kívánunk Neked minden jót, sok örömet az életben! OM!

Mikó István szerint mindhalálig Beatles. Bár ő maga már nem pengeti a húrt, de a hazai Beatles tribute zenekarok legjobbjával, a BlackBirds-szel közösen színpadra állította saját új darabját, melynek címe Bolond a hegytetőn, s aminek szövege nagyrészt Márton András (KFT) 1990-ben megjelent Yesterday című Lennon-McCartney szövegfordításain alapul.

Mikó István, Jászai díjas színész, rendező, zeneszerző, akinek neve szinte összeforrott a Mindhalálig Beatles című 500 előadást megélt nagysikerű színdarabbal, legalább úgy, mint Robin Williams, Breki, Micimackó, vagy Mickey szinkronhangjával a Nicsak ki beszélből, a már hét éve működő BlackBirds meghívására elment egy Beat klubba az Aranytízbe, ahol a közös muzsikálás nyomán kiderült, a fiúk szívesen kipróbálnák magukat színészként, így Mikó elkezdett gondolkodni, s az eredmény most végre látható.

Derecskei Zsolttól, a BlackBirds oszlopos tagjától hallottuk, Mikó összeválogatta azokat a dalokat, amikben megvan a helyzetkomikum, illetve amiket jól lehet interpretálni színpadon, tehát az „She loves you”-nál többről szólnak. 30 dal hallható a darabban, ezek java része 1967 és 70 között született, bár van két kakukktojás is, mely bekerült korábbi lemezekről.

A szereplőgárda a BlackBirds négy tagja: Derecskei Zsolt (zongora, ének), Dobos László (szólógitár, ének), Békei István (basszusgitár), Hoffmann György (dob), valamint Mikó István, aki bohócként jelenik meg minden szám előtt. Néha énekel, hegedül, sőt tornászmutatványt is bemutat. S a hatodik szereplő egy próbababa, akivel lehet incselkedni, akinek lehet udvarolni, mégsem beszél vissza, viszont még gázsit sem kell neki fizetni.

A Bolond a hegytetőn nem a Mindhalálig Beatles folytatása. Az egy rendes színdarab volt,  rendes történettel, számos szereplővel, akik közül páran történetesen elő is adtak pár Beatles dalt. A hegytetőnben a zenéé a főszerep és az eredeti számok mesteri fordításai megelevenednek. A Sárga tengeralattjárót, a Strawberry Fieldst és a Mágikus misztikus utazást leszámítva főleg kevésbé ismert Beatles számok szólalnak meg, így a nézők javarésze alaposan meg lesz lepődve, mennyi tartalom leledzik Lennonék világában.

Az előadás ma este 19.00-tól látható a Fehérvári úti FMH-ban. Talán még van jegy!

A cikk megjelent a www.harmonet.hu -n 2011 március 9-én

Teltház és bomba siker

Mikó István és a BlackBirds mindent beleadtak a Bolond a hegytetőn eső előadásába, de meg is lett az eredménye. Minden széken ültek, minden szám után vastaps, hüjjögés hangzott, a fiúk teljes sikert könyvelhetnek el, Mikó, mint clown, kitett magáért, produkcióit elismerő taps követte. Bebizonyosodott, hogy 21 év múltán „beért” Márton András szövegkönyve. A megjelent színházi emberek is láthatták, hogy a közönség vevő erre a fajta játékra. A fiúk várják a meghívásokat. Sokat!

Nem tegnap jelent meg a Yesterday, Márton András, a KFT dobosa, egyébként világéletében Beatles fanatikus, Lennon és McCartney szövegeket és azok magyar fordításait tartalmazó könyve, mely nagyjából minden valamire való ember könyvespolcán ott áll. Esetleg bele-bele is olvasott az a bizonyos jóember, zenehallgatás közben próbálta követni a sorokat, az angolul tudók a fordítást is stírölhették, azonban erre a helyre, ahová e darab kalauzolta el a nézőt, valószínűleg csak kevesen jutottak.

Mikó István fantáziavilága ez, de a szavak egymásutániságával barátkozva szerintem mindenki belátja, hogy ennél jobban más se tudta volna színészi játék formájába önteni ezt a sok kevergő-kavargó, erről is-arról is szóló szó-kavalkádot, melyek szerzőinek egészen biztosan deliriumos, vagy totál bekokszolt időszakainak termékei. Márton Andrásról tudni kell, hogy éveken át fordítgatta a számok szövegeit, mivel tökéletességre törekedett, már amennyire lehetséges egy szlengben írt szöveg átültetése más nyelvre, egy egész más kultúrkörnyezetben élő népesség számára legalább megközelítőleg hasonló tartalmat létrehozni. Szívesen megkérdezném Mártont, vagy Mikót, aki újrateremtette a dalszövegeket, hogy használtak-e valami szert a hasonló tudatszint eléréséhez.

A szerzemények költőiségével könnyen tud azonosulni az is, aki egyébként nincs hozzászokva a szónyűvéshez. A nézők egyébként a korosztályok legszélesebb skáláján mozogtak. Lennon tavaly decemberben lett volna 70 éves, ha 30 évvel ezelőtt nem teríti le egy őrült golyója, akit nem véletlen, hogy nem engedtek ki a börtönből 20 év után, Lennon rajongói szétszednék ma is. Az első „lázadó korosztály” már rég nyugdíjas, tehát már alig él a Földön ember, aki ne a Beatlesért rajongott volna korábban, fiatal korában. A nézőtéren rengeteg nagypapa-nagymama, ősz öregemberek hada foglalt helyet, s a vadabb számoknál ők is csápoltak keményen, sikoltoztak is!

A BlackBirds annyira szuperszonikusan nyomja, hogy arra nincs az a kéz, vagy láb, ami ne indulna be. És a Beatles zenéje ma ugyanolyan népszerű, ahogy mindig is az volt – tehát a fiatalok ugyanúgy ott vannak, mint szüleik, s mint szüleik szülei. Egy dolog viszont szemet szúrt a Fővárosi Művelődési Házban! A plakátokról látszott, hogy gyakoriak a színházi előadások és, hogy Mikó István gyakran megfordul ott. Egy másik plakát viszont minden héten ismétlődő Beatles klubot hirdet. Meglehetősen különös, hogy Mikó miért nem az ottani Beatles-szel játszik. A válasz persze tudjuk cikkünk első részéből, de ez jelentheti az is, hogy a BlackBirds-ös fiúk felülmúlhatatlanok. )

Derecskei Zsolt és Dobos Laci nagyszerűségéről annyit, hogy nem véletlenül állnak a rivaldafényben és énekelnek szinte állandóan. Ők a sztárok, ehhez kétség sem fér. Színészi adottságaikat is megcsillanthatták a 3 órás színjáték során. Azonban most végre a mélyhangú Békei István basszusgitáros is szerepet kapott, méghozzá meglepően jól helyt állt. Hoffmann György pedig még a szokásosnál is több kuriózumot produkált dobfelszerelésén, ütőhangszerein, és neki is jutott alkalma, hogy prózában is elénk tárja belső világát.

Várható ezután, hogy számos színházba, művházba hívják el a darabot. Akár a környező országokba is. A BlackBirds rajongók pedig már fényezhetik a lakkcipőiket, hiszen e hét pénteken szokásos Beat klub az Aranytízben 20:00-tól. Ugyanis a tulajdonképpen rendhagyó koncertnek is nevezhető színi előadást követően a szűnni nem akaró tapsot hallva a banda ráadásként még eljátszotta a Twist and shout-ot!

Ez kivételesen nem egy durva odamondás, hanem egy jókora meglepetés volt tavaly karácsony előtt két nappal az A-38 koncerthajón. Az immár 29 esztendős KFT zenekar tagjainak gyerekeiből formálódott alkalmi együttes előadásában váratlanul szólalt meg három iszonyat-jó KFT dal a születésnapi koncert után a zártkörű születésnapi afterparti nyitányaként.

A korlátolt felelősségűek már 30 éve állnak fenn… Milyen évet is írtunk akkor? 1981-et. Nem nehéz visszaemlékezni, hiszen akkor volt az a bizonyos Táncdalfesztivál, ami sok emlékezetes dal, megannyi akkor új, de azóta is ismert arc megjelenését hozta. „Szóljon hangosan az ének!” – hallottuk Soltész Rezsőt, „Limbo-limbo, limbó láz” – dalolta Fenyő Miklós és a Hungaria. „Írtam a bátyámnak egy dalt” – csivitelte az akkor tíz év körüli Ulmann Mónika, „Homok a szélben, megváltozni nem tudok” – vallotta magáról Balázs Fecó. Akkor kezdte meg pályafutását az Eszményi Viktória-Heilig Gábor duó és bizony akkor dobbantott óriási nagyot a KFT „Bábu vagy” című számával.

A kifestett arcok, a gépies bábu-szerű mozgás annyira egyedülállóan lenyűgöző volt, hogy még a szigorú zsűri is szemet hunyt az egyértelmű társadalmi mondanivalót látva-hallva abban a kemény pártpolitikai időszakban. Akkoriban nem voltak KFT-k úton-útfélen, mint manapság, így nevük is érdekesen csengett, mint kinézetük, szarkasztikus, kispolgári életet bíráló szövegeik, s zenéjük is, az új hullám.

Akkoriban 11 éves voltam, s mint elkötelezett Hungaria rajongó, szívem a rock and roll ritmusát verte, de mitagadás, a KFT-re is felkaptam a fejem. 1981 nyarán egy nyári táborban öcsémmel és egy barátommal Pannónia néven Hungaria dalokat énekeltünk, azonban show-nk minden nap a Bábu vagy-gyal kezdődött, méghozzá úgy, hogy egyikünk arca pirosra, másikunk arca fehérre, harmadikunk arca zöldre volt festve vízfestékkel és hasonló színű ruhában nyomtuk.

Talán rá egy évre általános suliban egy jó barátommal, Fezóval, pörögtünk rá a KFT-re. Közös zenekarunkra legnagyobb hatással a KFT volt. És a Kraftwerk, de magyarok közül a KFT-t kultiváltuk leginkább.

Fezó ott lakott a Bihari János utcában, közel a körúthoz és a Nyugatihoz. A szomszéd (Nagy Ignác) utcában volt a Fonográf lemezbolt, s ott dedikált a KFT! Mi, környékbeli suhancok, elmentünk, naná! Lehetett kapni a Fordász-füzetet, amit a mai napig is féltve őrzök – eredeti aláírásokkal és…a borotvált arcú Bornain rajzolt bajusszal!

Aztán 1984 – Emlékezetes Bál az Operában koncert a KEK-en. Ekkor még mindig csak 14 éves voltam, így soha előtte nem volt éjfél utáni hazaérkezésem. Akkor is a Fezóval voltunk. Őt lazábban fogták, engem alaposan elővettek érte, de megérte az az élmény!

Teltek-múltak az évek, a magnóba újra és újra bekerült a három különböző 90 perces KFT válogatás kazetta, rajtuk jobbnál jobb számok: Pénztárcámat, Izgalom, Kincses Kalendárium, Szobanövény, Ó, milyen kegyetlen a szerelem, a későbbiek közül Kovács Pál…, de még bőven sorolhatnám a kedvenceimet.

Következő nyáron Balatonlellén – egy balatoni nyáron 1991-ben – teljesen váratlanul találkoztam Laár Andrással az EÜM üdülőben, akivel ott és akkor hirtelen életre szóló barátság keletkezett közöttünk. Ott volt az akkor max fél éves Bencu is, Laár kisebbik gyereke, méghozzá pólyában!

Hamarosan – már Budapesten – kiderült, hogy a Laár család mindvégig ott lakott a Szent István krt. 27-ben, a Bihari János utca közvetlen közelében (egy háztömbben), ahol Fezóval pár évvel azelőtt mit nem adtunk volna, ha ez kiderül!

Akkor nem derült ki, de miután összebarátkoztunk, gyakori vendég lettem Laáréknál, lévén, én is a környéken laktam kisgyerekkorom óta. Laár András csak ritkán volt otthon, idősebb fia, Dávid, Bencu és anyjuk, Anna azonban mindig, akikkel – főleg Annával – hosszú órákat beszélgettem. Közeli, bizalmas barátok lettünk.

S eljött az a bizonyos KFT „búcsúkoncert”, a Közgázon, ahol bejelentették, hogy nem búcsúznak el végleg, csupán szüneteltetik áldásos tevékenységüket. Nos, számomra ez az este hozta el életem első munkahelyét, ott, a Marx xobor közvetlen közelében találkoztam ugyanis a Helllo Magazin egy munkatársával, s hogy-hogy nem, odakerültem újságírónak.

Több zenész ismerősöm volt már (mégtöbb lett), de ugye mivel a KFT éppen „nem létezett”, róluk nem írtam, azaz mégis: írtam Bornai Tiborról és a Baba Yagáról, később pedig az AKG-ról, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumról, ahol Laár Dávid végezte tanulmányait.

1992-ben nősültem meg, s tanúink – szünet nélküli elmélyült barátságunkból adódóan – Laár András és Anna lettek. Pár év múlva pedig szintén Anna tanácsára írattuk át fiunkat, Barnit rendesből waldorf óvodába, majd iskolába, ahol Anna mindvégig serényen tevékenykedett. Így miután ők már elköltöztek a körútról, az óvodában, iskolában rendszeresen találkoztunk.

1996-ban természetesen ott voltam az internetes KFT koncerten, s rendszeresen látogattam a Laár pour Laár előadásokat. Sokat! Közben már a Mai Napnál dolgoztam, oda írtam cikkemet Laár buddhista életéről, illetve a lakásról, ahol akkoriban együtt laktak Dáviddal. Ezen a helyen állt az a hatalmas konglomerátum, gigantikus gyertya-viasz-építmény, ami azáltal jött létre, hogy szünet nélkül égett a gyertya a szoba közepén …több hónapon, talán éven át.

Aztán az azóta eltelt 10-15 év is tele volt találkozásokkal. Sokkal! Koncerteken, Laár pour Laár előadásokon a bábszínházban, a pesthidegkúti Waldorf iskolában, ahová – mint kiderült – Lengyelfi Eszter is jár, Miki lánya, akivel a korábbi találkozások révén időről időre összekacsintgattunk.

Aztán újabb „fal” interjúk Laárral, mivel a kellemeset összekötöttem a hasznossal, minden újabb lapnál, ahol dolgozni kezdtem, elsők között szerepelt egy Laár-anyag, amikor találkoztunk és beszélgettünk egy jót. Ez egyébként egy jó módszer a kapcsolattartásra.

KFT Koncertek a ZP-ben, meg itt, meg ott (például az Bábu visszavág ingyenes platinalemez megjelenésekor), aztán elkezdtem járni Laár András Tündér Tantra Körébe, ahol indiai bhajanokat (vallási énekeket) dalolunk András gitárkíséretére. Mivel ekkor már 4 éve jógáztam egy spirituális csoportban, ez nagyon jól jött, különösen, hogy korábbi ismerőseimre is leltem ott.

Tavaly, mint újságíró, mentem el a Zöld Pardonba egy tehetségkutató versenyre, ahol az egyik zsűritag Márton András volt, Marcipán, a KFT azon egyetlen tagja, akivel eleddig nem sikerült személyes kontaktot létesítenem. Pedig hát ő fordította a Yesterday Lennon-McCartney szövegkönyvet – alapmű -, s még a Szemtanú időutazók magazinjával is felkeltette az érdeklődésemet!

Mivel fel vagyok iratkozva a KFT levelező listára, tudtam én a 29. éves születésnapi koncertről, sőt, arról is, hogy lesz utána egy szuperszonikába hajló VIP-buli, hiszen mindenhová ki volt plakátolva, de fájó szívvel letettem róla, mivel év végén nem vetett fel, aminek fel illene vetnie.

Éppen ezért lepődtem meg nagyon, mikor egy napon névre szóló meghívó érkezett az elektronikus levelesládámba. „A KFT produkciós iroda meghív engem + 1 személlyel az A38 hajóra”. Először alig akartam elhinni, de aztán mégiscsak elmentünk a barátnőmmel, Andival – és hát hullajó volt!

Forrt a levegő és megjelent az izgalom, az A38 tömve volt és hideg futott a hátamon, mikor a gazdag öregúr, már húsz perce haldoklott, a széplány pedig egy kastélyban bolyongott. A koncertről a facebookon látható a fotóalbumom, a youtube-on jópár szám látható. Mindig a legutóbbi KFT koncert a legeslegjobb mind közül, de ez erre különösen igaz volt.

Utána vonultunk föl az étteremrészbe, a szülinapi partira. Akkor és ott megtörtént a csoda! Megszólalt egy zenekar, mely a Tükör c. dalt játszotta (a KFT zenészei épp akkor jöttek fel), s akkor veszem észre, hogy a gitáros Laár Bence! A többiekről is hamar kiderült, hogy mindahányan KFT-gyerekek. Az apák, vagyis a KFT elámulva nézték a profi előadást, s mind, akik ott voltunk, áldást adtunk a sorsnak, hogy részesei lehettünk ennek a szuperszonikus produkciónak.

Egy nagyon friss, fiatal lány hangon szólalt meg a Tükör, a Kovács Pál (nagy örömömre!!) és az Utcai zenekar című KFT szám. Ezzel kívántak boldog 29. születésnapot a KFT zenekarnak önnön utódaik. Ez a mini koncert ráadásul az apák számára is meglepetés volt, ők is elhűlve hallgatták, csodálták gyermekeik muzikalitását, s a meghatott szülők lelkesen tapsoltak csemetéiknek.

Ez a fantazmagórikus előadás akkora hatással volt rám, hogy ott, a helyszínen elhatároztam, hogy írok egy cikket a Te Apád zenekarról. A facebookon felvettem a kapcsolatot velük. A korelnök Bornai Szilveszter, a csapat billentyűse meglepődött ötletem hallatán, hiszen rá még sosem volt kíváncsi riporter, mindig csak az apjára.

Tömören, szűkszavúan fogalmazott: Mióta az eszét tudja, természetes volt, hogy apja viszonylag népszerű zenész. Ugyanilyen egyértelmű volt, hogy ő maga is zenész lesz. Elmondása szerint születése előtt három hónappal ismerte meg Bach Máté-passióját, s már ekkor eldőlt, hogy ez fogja kitölteni életét.

Szilveszter apja mellett nőtt fel, aki mindent megtett, hogy ne távolodjanak el egymástól. Jelenleg is közösen zenélnek a “Komoly Férfiak” nevezetű formációban. Így teljes az életük.

Aztán egyszer csak, nem egészen egy éve felhívta Lengyelfi Edit, – Lengyelfi Miklós nagyobbik lánya -, hogy lepjék meg az ősöket. Szilveszter erre azt mondta, jó. A többi ment magától.

Bornai Szilveszter egyébként főállásban a Kolibri színház zenei életét irányítja, emellett Egerben végzi az ének-zene szakot levelezőn, ígyhát ő sose ért rá semmire, mindent a csajok csináltak, szerveztek, ötleteltek.

Lengyelfi Edittől, aki tehát a fő-fő szervezője volt e meglepetés-koncertnek, meg is kaptam rögtön egy helyesbítést, mert már több helyen tévesen jelent meg a zenekar neve. Helyesen: A Te Apád, Az!

Tehát a végén van még egy „az”. És akkor röviden idekapcsolódó történet, hogy miért ez az együttes neve. Amikor a próbákon szedték le a számokat, folyton szekunder súrlódásokba és egyéb egyszerűnek tűnő, ám valójában rémesen nehéz zenei megoldásokba botlottak, akkor az adott szakasz tulajdonosának lányára avagy fiára ujjal mutogatás kezdődött, hogy na a te apád az, aki ezt a részt játszotta… stb. Szóval innen a név.

A KFT egyidős Edittel, vele együtt nőtt fel, tehát szerves része volt az életének. Van egy olyan magnófelvételük, ahol Edit még beszélni sem tudott jóformán, de énekli, hogy „matta az útón, már túvan a dódón…” Aztán Edit kiköltözött anyukájával Dániába, így egy kicsit kiszakadt a KFT nagy sikereinek időszakából.

Ott Dániában kezdett el furulyázni tanulni első osztályban, majd másodiktól zongorázni. Ez 5-6 évig ment, majd hazaköltöztek Magyarországra. Pár évig szünetelt a zenetanulás, de otthon sokat játszott pianínón. Akkor már nem a kötelező zongorakottákból, hanem amik tetszettek neki, így sokkal jobban élvezte.

Ahogy visszaemlékszik gyerekkorára, számára az egyik legemlékezetesebb pillanat volt az 1996-os Bál az Interneten koncert, amikor koncert közben hátranézett, és látta a sok-sok ezer embert, meg apuját a színpadon, mindezzel együtt még a mai napig sem tudatosodott a fejében, hogy apja „híres” zenész.

Szóval van, volt és remélhetőleg lesz sok ilyen pillanat, és mindig mérhetetlenül büszke lesz rá, de a mindennapokban nem jut eszébe róla, hogy zenész, meg, hogy sztár, sőt. Aztán legközelebb Edit 26 éves korában jött a zenetanulás gondolata. Úgy kelt fel egyik reggel, hogy meg akar tanulni gitározni. Fel is hívta apukáját, hogy szerezzen gitárt meg tanárt, de ő inkább kinevette. Aztán mégiscsak szerzett egy gitárt.

Lengyelfi Edit tehát autodidakta módon kezdett gitározni tanulgatni, internetről nézte, hogyan is vannak az akkordok. Edit párszor elment tanárhoz, de inkább egy barátja tanítgatta, ám főleg saját maga kísérletezik, mert semmi komoly célja nincs vele, csupán saját szórakoztatása. Van, hogy hónapokig elő sem veszi a gitárt, majd utána egy évig minden nap gyakorol. De zongorázni azért még mindig sokkal jobban tud, ám azt a szerepet elhappolta Szilveszter, aki mégiscsak Bornai, így már csak emiatt is ő lett a zenekar billentyűse. Editnek meg maradt az akusztikus gitár, amire hangszerelni kellett a számokat, hiszen azok 1 gitárra íródtak. Ebben Szilveszter nyújtott óriási segítséget.

Az KFT-gyerek zenekar ötlete legelőször a BS alagsorában merült fel az internetes koncert után 1996-ban. Eleinte Multigenerációs káefté néven futott, amikor páran gyerkők beszélgettek az öltözők előtti folyosón. Aztán később akárhányszor összefutottak egyenként, vagy többen valahogy ez szóba jött, hogy meg kéne egyszer csinálni. Az, hogy e jeles napon álltak elő vele, az Edit hibája, ugyanis elszámolta magát. Benne az volt, hogy a KFT 2010-ben lesz 30 éves (ami igaz is, hiszen már 80-ban folytak a próbák, sőt koncerteztek is, de ők a 81-es Táncdalfesztiváltól számolják hivatalosan), így 2009 decemberében írt egy körmailt a többieknek vázolva, hogy meg kéne valósítani az ötletet, hisz mi lenne erre megfelelőbb alkalom, mint a 30 éves jubileum.

Lelkes válaszok jöttek, és januárban páran összeültek számokat válogatni. Ez az első összejövetel határozottan jó hangulatban telt, azonban eleinte nagyon ritkán sikerült csak próbálni; egyrészt, mivel messze volt még a tényleges koncert, másrészt mindenkinek elég sűrű volt az élete. Emma akkoriban Londonban volt, úgyhogy Skype-on csatlakozott (mint Hazel O’Connor 96-ban Dublinból?). Aztán menet közben kiderült, hogy Edit egy évet tévedett, de akkorra már próbáltak, és lelkesek voltak, úgyhogy nem hagyták abba. Áprilisban volt az első Emmás próba, és akkor kiderült, hogy ez tök jó, és nagyon élvezték. Tulajdonképpen csak nyár végétől jöttek össze viszonylagos rendszerességgel.

Azt tervezték, hogy az év során valamelyik koncertjükön állnak elő a meglepetéssel. Aztán Edit felvette a kapcsolatot Kovács Leventével (ő szervezte többek közt az A38-as koncertet, meg még sok mindent), aki sokat súgott és segített kideríteni a terveket, többek közt a 29. szülinapi bulit. Felmerült, hogy várjanak-e egy évet, mivel a 30 éves jubileum idén lesz, de mivel Edit márciusrara babát vár, és ezért tavaly év végén már egyre nehezebben érte át a gitárt, kapóra jött a decemberi buli.

Laár Bence – Laár András második fia – legkorábbi emléke a KFT-ről a ’96-os sportcsarnokos koncert, az „internetes”, amit a keverőpultról néztek. Nagyon hangos volt, még füldugóval is, de mindenféle színes fények világítottak, ami kifejezetten tetszett az akkor 5 éves fickónak. Mindazonáltal bevallja, hogy ma se ismeri behatóan a KFT zenekar munkásságát; egy-két lemezt hallgatgatott csak.

Hét évesen csellózni kezdett tanulni, amit sose szeretett, de végül is csak öt év múlva hagyta abba. Aztán 13-14 évesen azonban felfigyelt az otthoni polcokon talált kazettákra (Paul McCartney ‘Flowers in the Dirt’-je és Mike Oldfield ‘Songs of Distant Earth’-ja gyakorolta rá a legnagyobb hatást és a rádiót is gyakran tekergette akkoriban.

Először egy családi barátnál, Szappanos Gyurinál basszusgitározni kezdett, de mivel Bence ellustálkodta az egészet, és egy idő után Gyuri kirúgta, teljes joggal. Ennek ellenére már ekkor is úgy képzelte, hogy mindenképpen zenész lesz majd. Meg is alakult az első együttes, amiben játszott, még mint basszusgitáros.

Megnövesztették a hajukat, és kemény, ámde igénytelen punk-rockot játszottak. A következő együttesben már dobolt (amit autodidakta módon sajátított el – így utólag megkérdőjelezi ennek hatékonyságát). Aztán végül mégiscsak a szólógitárnál kötött ki. De saját bevallása szerint ebben se volt favorit.

Éppen ezért a KFT gyerekzenekar első próbája előtt be is volt rosálva kissé (sicc!), nem tudta, mire számítson, illetve, hogy a többiek mit várnak tőle – a koncepció szerint ugyanis ő gitárosként szerepelt a felállásban, ami annyiból ugyan jogos volt, hogy ekkoriban egy ideje már gitározgatott, viszont annyiból nem, hogy sajnos igen ügyetlenül. Az idő múlásával egyre jobban tetszettek a próbák: nagyokat röhögtek, és közben szép lassan kezdett jól szólni a dolog. Bence örülne, ha lenne még folytatása a formációnak.

Laár Bence nagyon sokáig mindenképpen valamiféle művészeti tevékenységet folytatva képzelte el az életét. Színészként, zenészként – de szeretett rajzolni, s próbálkozgatott írással is. Továbbtanulásról szó sem lehetett. Aztán épp a gimnázium vége felé, még mielőtt késő lett volna, megváltozott a véleménye, így végül jelentkezett egyetemre, ahova föl is vették, így most az ideje és szellemi tevékenységei nagy részét az ELTE angol szakának teljesítése foglalja le.

Talán tanárnak készül, de igazából még nem döntötte el, inkább kíváncsian várja, hogy merre sodorja az élet. A tanulás mellett otthon, saját szórakoztatására szerezget zenéket, mivel továbbra is érzi, hogy művészeti tevékenység nélkül „elég rossz hangulatai tudnak lenni” (sicc!).

Lengyelfi Eszter, A Te Apád, Az! basszusgitárosa 1991-ben született, tehát ő beleszületett a KFT ismertségébe, ez számára természetes volt mindig is, ahogy az is, hogy az apukája, ugyanúgy „csak” az apukája, mint bárki másnak. Az, hogy időnként gitárral a hátán elmegy otthonról, olyan természetes, mint máshol az, hogy aktatáskával munkába indul valaki.

Óvodás korában volt csak egy olyan időszaka, amikor szívesen hangoztatta, ha előző este épp koncerten volt, illetve hogy kikkel találkozott ott. Ez talán abban a korban olyasmi lehetett, mint „az én apukám az erősebb” típusú hősködések.

Eszternél a zenetanulást nem erőltette senki, bár egy zenész családban nehéz nem a muzsika felé orientálódni. Aztán egy hangszerbemutatón hogy hogy nem, a nagybőgő és a kontrafagott tetszett meg neki. A többi hangszernek túl magas hangja volt! – nyilatkozta akkoriban Eszter. Azonban mindkét hangszer kb. kétszer akkora volt, mint ő maga, a nagybőgő helyett sikerült megalkudni egy akusztikus gitárban.

Basszusgitározni sosem tanult tanárnál. Apja egy-két dolgot mutatott, de sosem tanította konkrétan. Az alapok viszont nagyjából ugyan azok, mint akusztikus gitáron, így kisebb-nagyobb nehézségekkel meg tudta tanulni a KFT-számokat. Eszter is elmesélte, hogy a KFT gyerekzenekarral a kezdeti ritkább találkozások után egyre többet próbáltak és egyre lelkesebbek lettek. Azonban azt is hozzátette, hogy Szilveszter rengeteget segített (Nocsak! – a szerk.) mindenkinek, mivel zeneileg és technikailag is ő a legképzettebb közülük, sok mindent nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak volna megoldani nélküle.

Az utolsó egy-két hétben, amikor minden perc számított, próbáltak pl. a rákosszentmihályi plébánián is, miközben egy szinttel felettük esküvői fogadás volt. A helyi kántor pedig lejött meghallgatni a Kovács Pált. Mint ismeretes, ebben a számban a Jóisten megteremti Kovács Pált, s vázolja neki, mire számíthat az életben.

A készülődést titokban tartani elég nehéz volt, főleg Eszternek, mivel ő az egyetlen, aki még a szüleivel lakik. De valahogy mindig sikerült kimagyaráznia, hová megy időnként basszusgitárral a hátán. Így az elkerülhetetlen volt, hogy Apja sejtse, hogy valami van, de Lengyelfi Miklós saját bevallása szerint egy pillanatra sem merült fel benne, hogy készül valami.

Eszter igen viccesnek érezte, mikor épp próbálta megtanulni egyik vagy másik számot és valami nem ment, apja pedig a szomszéd szobában volt. Tudta, hogy csak a másik szobába kéne átmennie, és apja mindenkinél jobban meg tudná mutatni amit keres, de nem lehetett…

Márton András fia, Márton Áron „igazoltan” nem ült be a bőrök mögé, mivel ő még csak 5 éves, s ugyanezen okból a hasonlóan kiskorú Laár Ambrus is csak a tortaevésben teljesített. Azonban Laár András első fia, Dávid, éppen dobos – már évek óta tagja a KIYO KITO TAIKO első magyarországi japándob együttesnek.

De Dávid sajnos több okból nem tudott jelen lenni e jeles eseményen. Az utóbbi másfél-két évben nagyon sok időt és energiát fektettett zenekara új műsorának megírásába és előadásába. Mivel tavaly ősz végén volt a nagybemutató, minden energiájukat erre összpontosította, ezért a Te Apád, Az! zenekar próbáin sem igazán tudott részt venni, ráadásul a jubileumi koncert estéjén ők is felléptek a KIYO KITO TAIKO-val, így nem tudta vállalni a zenekari tagságot…

A kép akkor lett teljes, mikor csatlakozott hozzájuk Szurok Ádám, azaz a „Csávó”. Ő Szilveszter legjobb barátja kiskoruk óta, sőt tiszteletbeli Bornai családtag is, illetve a Bornaiakkal  szoros zenei együttműködésben állt korábban is, de senki más nem ismerte. Szilveszter sokáig csak emlegette, hogy „ez a csávó” majd jön dobolni, és így mire tényleg el is jött, már rajta ragadt, hogy ő az a “csávó”, aki majd jön dobolni…

Ádám régóta KFT rajongó, ismeri az összes apát személyesen, és nagyon jó zenész, és minden más szempontból is beleillett a csapatba, főleg mert hasonlóan bolond mint A Te Apád, Az! többi tagja. Azonnal szívükbe zárták, és nagyon megszerették. Azonnal igent mondott a felkérésre, nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy őt hívták, és ugyanolyan lelkesedéssel készült, és játszott a koncerten, mintha ő is egy családtagjának okozna örömöt.

Bornai Emma, A Te Apád Az! énekesnője szerint apja, Bornai Tibor sosem volt ajnározott celeb.  Egészen picin (3-4 evesen) nagyon tudott örülni, mikor látta a tévében énekelni az apukáját, meg amikor BS koncerten 1996-ban mindig visszaintegetett a színpadról, amikor Emma a nézőtérről hadonászott neki. Aztán persze kiderült, hogy nem is látszódott a tömegből. Talán ott erezte meg, hogy apukájának nem csak ő szokott integetni.

A KFT dalokat mar egészen picin énekelte. Nem is tudja, honnan tudta őket. Lehet, hogy eleve így született. Csak középiskolás korában kezdett rájönni, hogy azok a dalok szólnak is valamiről. Emma ettől kezdve számítja magát KFT rajongónak. A barátai azt mondták: persze, biztos csak apád miatt. Ő viszont inkább azt vette észre, hogy sokkal hangosabban tudna rajongani, ha nem lenne családi kötődése a zenekarhoz. Így ugyanis a nyilvános lelkesedéstől mindig visszafogja egy kis szerénység-féle.

A zenélés Emmánál nem volt kérdés. Mar bölcsödében is azt a bejegyzést írták a kis magatartás-füzetébe: “Emma nagyon aranyos, szófogadó kislány, csak állandóan énekel” És ez azóta sem változott. Később felvették a Hunyadi zenei általánosba, ahova bátyja, Szilveszter is járt.

Ott olyan magas szintű zenei oktatás folyt, hogy az szinte elképzelhetetlen: furulya, citera, minden jellegű népzene és néptánc, zongora, szolfézs, kicsinyek kórusa és nagy énekkar. Emma 10 évet zongorázott és mindenhol énekelt, ahol csak tudott, az énekkarokon kívül például a Dörzs zenekarban. Most is van egy zenekara Londonban: Emma és a Papírkutyák.

Emma visszaemlékezése szerint eszméletlen jó volt találkozni a többi KFT gyerekkel, és átélni, hogy mindannyian ugyanúgy szeretik a zenekart. Ez a koncert számukra is különleges jelentőséggel bírt, mivel előtte a KFT-gyerekek nem jártak össze, csak elvétve találkoztak. Emma a próbák nagy részén nem volt jelen, mert Londonban, aztán Dániában lakott. De volt, hogy a zenekarral “meetinget” tartottak az interneten. Az A38-as koncert előtt az volt a terv, hogy Bornai Tibor arról se tudjon, hogy lánya Budapesten van, de sajnos lebukott az unokahúgának táncelőadásán. Így már nem volt akkora meglepetés, de Dráni azért így is meglepődött amikor meglátta gyerekeit együtt zenélni az A38-on.

Bornai Tibor utólag azt mondta, amikor belepett a terembe, azt hitte, magnóról szól az egyik régi daluk, csak később esett le neki, hogy a gyerekek játsszák. Ez nekik nagyon nagy sikerélményt jelent. És persze az egész dolognak az volt a lényege, hogy apáikat meglepjék – ez sikerült is.

Emma, miután végzett a győri főiskolán szociálpedagógus szakon, kalandvágyból kiköltözött Londonba. Először még nem hősködött, csak pincérnősködött, majd sikerült a szakmájában elhelyezkednie. Kipróbálta a University of Greenwich-i lingvisztika képzést. Onnan ment tavaly nyáron ösztöndíjjal Dániába.

Most Dánia második legnagyobb városában, Aarhusban tanul (ami a legújabb National Geographic kutatás szerint a világ legboldogabb városa!), és táncot tanít: lindy hop-ot, ami a 30-as 40-es évek swing-jeinek egyike. Londonban is sok fellépésük volt, de Dániában mégtöbb a lehetőség.

Emma emellett dánul tanul, ami igen gyorsan megy. Lengyelfi Edittel szoktak néha pár sort váltani dánul (ő perfektül beszeli a nyelvet). Szeptembertől megy vissza Londonba befejezni az egyetemet, illetve ott is tánc, zenekar, munkahely, barátok.

Emma imád apja gyerekének lenni. Sok dologban hasonlóan gondolkodnak, szereti, amit apja csinál és nagyon büszke rá.

Az utolsó számban (az Utcai zenekarban) Bornai Kamilla is énekelte a refrént, s ezzel teljesebbé tette a családi miliőt.

Kamilla számára az Afrika óvodás emlék. 1978-ban született. Elmondása szerint egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy zenével fog foglalkozni, és bár járt zeneiskolába, de nem is lett belőle zenész.

Amikor Lengyelfi Edit előállt nagy ötletével, Kamilla kapásból azt mondta, hogy ő nem nagyon tudna mit hozzátenni a dologhoz, Edit azonban rávágta, hogy majd kitalálnak valamit. Így is lett. Az Utcai zenekar refrénjét még Kamilla ötéves Tündi lánya is szépen megtanulta, és megtanulta titokban tartani is – még dúdolgatni sem volt szabad!

Kamilla férjnél van, és egy öt és fél éves a kislány boldog anyukája. Végzettsége szerint magyar-informatika szakos általános iskolai tanár, néhány évig tanított is. Az utóbbi években nagyon komolyan kezdte érdekelni a tananyagfejlesztés mint szakma, most épp úgy érzi, ez lenne számára az ideális foglalkozás, úgyhogy elkezdett a BME-n egy tananyagfejlesztő képzést.

Kamilla úgy érzi, élete alakulását eléggé meghatározta, hogy kezdenie kellett valamit a híres emberek gyerekeivel szembeni előítéletek létezésével. Egyébként ő is büszke apjára.

Mindannyian egybehangzóan állítják, hogy elmondhatatlanul jól érezték magukat a színpadon, ahogy látták apáikat sírni-nevetni A Te Apád, Az! koncertje közben. Hogy lesz-e folytatás az a jövő zenéje. Egy alkalomra jöttek össze, de végül is nem oszlottak fel. Szilveszter saját elmondása szerint sosem terveztek előre, mindig csak a következő próbáig, ebből következően folytatást sem terveznek. Emma visszament Dániába, Edit babázik, Eszter tanul, Bence tanul, mindenki járja tovább a saját útját. Ezt mi jól tudjuk, itt a sajatutad.hu –n!

Eredetileg az volt a terv, hogy ez a formáció egy tiszavirág-életű valami lesz, lejátsszák a 3 számot, aztán fel is út, le is út, viszlát. A koncert azonban annyira jól sült el, meg a próbákon is olyan jól egymásra tudtak hangolódni, hogy felmerült a folytatás ötlete, mely leginkább az idén esedékes, a KFT 30. szülinapi koncerthez kapcsolódóan. Mivel A Te Apád, Az! alkalmi zenekar, adódhat még olyan alkalom, hogy ismét zenélnek egyet együtt.

Újságírónak vallom magamat, pedig egy féléves MÚOSZ újságíró képzésen kívül más végzettségem nincs. Csak szeretek írogatni. Először a HELLLO magazinnál voltam, aztán a Mai Napnál töltöttem 3 évet. Egyik mesteremnek Murányi Marcellt tartom, aki akkor a Mai Nap kulturális rovatának szerkesztője volt (1997-ben). Ma már a Blikk főszerkesztője. Yeah. Tehát Murányi Marci – így hívták a kollégái – ha mondjuk írtam egy 60 soros cikket, kapásból leredukálta 20 sorossá, mivel azt mondta, minden cikk legyen olyan hosszú, „mint amennyi benne van”, mármint amit el lehet mondani az adott témáról. Se több, se kevesebb. Megtanultam a leckét, de mivel a saját utad.hu nem a Mai Nap, de még nem is a Blikk (ami akkoriban fő-fő konkurensünk volt), most írhatok olyan terjedelemben, ahogy csak tetszik és arról, amiről csak jól esik.

Ma reggel, amikor fölébredtem, az eszembe villant a „Csip-csip csóka” kezdetű mondóka. Az, hogy e gyerekversike mennyi mindent elmond arról a korról, amelyben született.

Csip-csip csóka, vak varjúcska

Komámasszony kéreti a szekerét

Nem adhatom oda, tyúkok ülnek rajta

Hess-hess, tyúkok, hes, hes-hess!

Gyönyörűen láttatja a pár szóból álló szöveg azt a képet, ahogy a régi világban a komaasszony el akar menni valahova szekérrel, de nem tud, mert a tyúkok bizony rátelepedtek a szekérre és a szolgának bizony le kell a tyúkokat hessegetni onnén.

De haladjunk sorban! Az első sort nevezhetjük bevezetésnek, vagy felvezetésnek. Hangutánzó csip-csip, ahogyan a csókák hallatják a hangjukat, majd vak varjúcska – ez meg mi?? Egy vak madár számára az élet bevégeztetett, nemhogy még egy réges régi óriási népszerűségnek örvendő gyerekmondóka másodfőszereplőjévé váljon! No, ezt meg kell vizsgálni!

Egy beteg állat szánalmat kelt. Mivégre van a gyerekek millióinak szívébe (hosszú évszázadok óta többtízmilliókról is szó lehet) egy negatív tartalmat ültetni?? Ha félvak az a szencsétlen madárka, az se túl jó, ha megsérül a szeme, az se. Csak a rím miatt történt volna mindez? Biztos találtak volna egy semleges, vagy akár egy pozitív tartalmú szót, há mos nem?

Itthon kitettem külső hangszórókra a témát, erre Andi azt mondta, ő hallotta, hogy ez valójában nem is vak varjúcska, hanem kvak varjúcska! Így már mindjárt egészen más a leányzó fekvése! Csip-csip – ahogy a csókák mondják, és kvak (-kvak) – ahogy a varjak hallatják hangjukat (Andi! az nem inkább kár-kár?). Azonban a neten vak varjúcskára 5000 találat van, miközben kvak varjúcskára egy sem.

Tovább kell haladnunk, bár ez a téma igen kiborító. Hiszen minden anyuka, sőt, minden óvónő vak varjút énekel a gyerekeknek, holott valószínű, hogy eredetileg kvakk varjúcska volt a gyerekdalban. Ez egy óriási félrevezetés! Felültették az egész országot! De még így is ez azt mutatja, hogy régen az emberek mennyivel közelebb voltak a természethez. A különféle madarakról már a gyerekek kiskorában meséltek, sőt, hangjukat is megtanították nekik.

Komaasszony az a keresztanyukával egyezik meg, vagyis a gyerekem keresztanyjával, aki ezek szerint közeli ismerős, esetleg rokon, de inkább ismerős, talán jobbmódú hölgy, aki úgymond, kéreti a szekerét, nyilván, mert menni szándékszik valahova. Akkoriban a lovaskocsi (-szekér) olyan volt, mint ma egy autó, amihez sofőr is tartozott, a kocsis.

A lovaskocsi az istálló környékén állt, ahol a lovak is tartózkodtak, meg az állatok. Elképzelhető, hogy némely háznál ez a hely egybeesett a tyúkóllal is, legalábbis közel voltak egymáshoz, így a tyúkok, melyek repülni ugyan nem tudnak, de kisebb magasságokba felugrálnak – így a szekérre is fel tudnak jutni, mely ha szénásszekér, akkor a tyúkóljukban található szénához is hasonlít.

A tyúk lévén kíváncsi állatka (ejj, mi a kő tyúkanyó kend!) bizony izgatja a nem mindennapi hely, s ha már az egyik, odagubbaszt a másik is, ellepik az egészet. No ugye, ha a komámasszony kérette a szekeret, akkor a szülők bizony jól akarnak kinézni a komaasszony előtt, s még ha az nem is effektíve „kérette” ( odaparancsolta) maga elé. Lehet, hogy csupán megemlítette, hogy be szeretne menni a városba, a szolgáló személyzethez ez az infó a küldönc szájából valóban hangozhatott akár úgy is, hogy a komaasszony kérette azt a szekeret, pedig lehet, hogy nem is kérette, csak kérte.

Ebben a váratlan helyzetben ugye a begyakorolt menet az lenne, hogy kocsis befogja a lovakat a kocsiba, felül a bakra és „előáll”. Igenám, de most a kocsin tyúkok ücsörögnek! Pákk! Erre senki se számított! Márpedig a kéretés elrendeltetett, s a komaasszony nem látja, hogy mi történik az istálló környékén. Le kell onnén a tyúkokat hessegetni, de valószínűleg oda is kakiltak, így le is kell mosni a kocsit. Csúszik az egész, a gazda ideges, várakoznak, meg minden. Ebből látszik: nem volt egyszerű a vidéki szolgáló élete!

Úgy tűnik, mintha e folyamat motorja a komaasszony lenne, pedig erről valószínűleg szó sincs! Valószínűleg ő semmit sem tud az egészről, sőt, éppen hogy kínosan érzi magát, hogy őmiatta ekkora felfordulás lett. A teszefosza kapkodás felbujtója minden bizonnyal a házigazda, aki tetszelegni szeretne a komaasszonynál, legalábbis baromi cikinek érzi, hogy a sok-sok tyúk miatt nem tudja seperc alatt mozgósítani szolgálóit.

Ezzel a szösszenettel szeretném, ha mindnyájan emlékeznénk az elmúlt hétvégére, amikor Apuska idén először leutazott Kókára, ahol a két megmaradt tyúkját megfőzte levesbe… Apuska most már felköltözött Pestre, dazé a szíve visszahúzta Kókára.

Ui.: Az interneten utánakeresgélve a következőket találtam: Mi is az a titokzatos vakvarjúcska, amit gyermekdalainkból olyan jól ismerünk? A vakvarjú neve hivatalosan bakcsó (Nycticorax nycticorax). Egyéb elnevezései: kvakvarjú, oláhpap, kakcsó, vasfejű vakkánya, kakáta. … Ami a «vak» szót illeti, ez nem szemére vonatkozik, mert ez nagy, fényes és tüzes szinü, hanem a hangra, mely magyar fülnek így hangzik: bak-vak – bak-vak – bak-vak.

(a címlapon látható rajz Bartos Erika munkája)

Akinek olyannyira megtetszett a sajatutad.hu, hogy na, mostantól állandó jelleggel részese szeretne lenni annak az ötletzápornak, annak a hepi feelingnek, ami által a saját utad.hu létrejön, csatlakozhat bennfentes klubunkhoz a facebookon. Idén, 2011-ben a klubélet nagyon keményen beindult! A moderátor moderálja magát, a tagok is szabad kezet kapnak a bejegyzések kreativizmusát illetően. Rengeteg szórakoztató post született már és eztán ez csak fokozódni fog!!! Már 41-en vagyunk, de nem a taglétszámra hajtunk, hanem ecren arra, hogy mi, kiváltságosok, tutijól érezzük magunkat!

Amikor általános sulis voltam a Szemere 3.-ban, VIII. osztályban asszem épp 41-en voltunk. Vagyis mondhatjuk azt: egy osztálynyi suta gyűlt most össze a sajatutad.hu facebookos oldalán.

Őszinte vagyok, amikor azt mondom: ecren vmi szupé dolog ez a klubélet. Igaz, haszna nem sok van azon kívül, hogy jól érezzük magunkat. De azért az se semmi, sőt! „Szerencsére” ezekben a napokban itthon kellett feküdnöm egy kisebb baleset miatt. Egyébként nem ontanám magamból a bejegyzéseket. Így legalább nem telt az idő hasznatan!

A saját utad fánk lub tagok (a suták) elég szórványosak. Mind nemben, mind életkorban igen eltérőek. Van egy aktív mag (6-8 fő), akik gyakran osztják meg élményeiket, bejegyzéseket írnak, másokéra reagálnak, stb. Többnyire ők szoktak csetezni is.

Mivel a suta fánk lub tagjai egy weblap olvasói, egymást nemigen ismerik. Éppen ezért alakult meg a klub, hogy egymást is megismerjék! Számomra kimondhatatlan boldogságot jelentett, mikor ma Tyuki és KuzmaBeby hosszú időn át egymással cseteztek azon, hogy Vágó István mit mondott a homeopátiáról.

Tyuki egyébként a suta fánk lub csalogánya – a Tea sztáron több nótát felénekelt. Igen jópofa csaj, de nem csak ő, hanem csaknem mindenki jó arc, még azok is, akik nem mertek még mexólalni. Mert továbbra is áll a törvény, miszerint aki abszolút inaktív, nem képes egy nyomorult lájkot se nyomni a suta fánk lub oldalon, annak se lesz semmi bántódása.

Sőt, aki tanul, netán dolgozik, és azért nem tud reagálni valamire, azt ne eméssze a lelkifurdalás, nem kell szabadkoznia se, viszont, aki csak poénból akar beszállni, kérem, ne tegye! Nincsenek feltételek, de aki még ezeknek se képes megfelelni, az, kérem, lépjen ki, vagy be se lépjen. Megbotozni nem fogjuk érte.

Sok mindent mondhatnék még el, de mégse teszem. Aki megérintve érzi magát, egy egyszerű lájkolással közénk állhat. Búcsúzóul bemutatom meglepetésemet: az suta fánk lub 2011 február 8-i tablóját. R.E.M.-élem, nagy örömet szerzek vele legalább 41 embernek! Íme:

Egy nagyszerű és méltán népszerű kortárs nyelvész, Nádasdy Ádám szómagyarázataival kiegészítve tárom e becses sorokat kedves olvasóim elé.

„Krisztus a mai szent evangeliomban (Máté 5, 22) azt mondja, nem elég a pokol kínjának elkerülésére, hogy embert nem ölünk és haragot nem tartunk: hanem a csúfolódó szókat és rágalmazó szitkokat is el kell távoztatnunk, ha a pokol tüzében nem akarunk égni. [Neki a csúfolódás erős szó: valakiről csúful beszélni, valakit csúffá tenni — ma úgy mondanánk: besározni, ellehetetleníteni.] Azért mivel ártalmas vétkek mennek át az ember nyelvén, megmagyarázom: mennyi sok és veszedelmes vétkekbe keveri embert a kis darab húsocska, ha zabolán nem viseltetik.

Tagadhatatlan [folytatja Pázmány], hogy a nyelv nemcsak szükséges, de felette hasznos emberben:

(1) Először: mert ezáltal jelentjük egymásnak gondolatunkat, tanácsunkat, igyekezetünket, szándékunkat. Mivel szűből [=szívből] származik a szó: a nyelv a szűnek csapja. Azért amivel szívünk bévelkedik [=bővelkedik, tele van], az foly nyelvünkre; és miképpen a nyelv szárazságán és égésén [=forróságán] a szűnek forróságát ismérik [=a lázat megállapítják] az orvosok; úgy a nyelv szólásából tudhatjuk, mi vagyon az emberben: mert amit szívünk akar, nyelvünk azt emlegeti. Nyelv nélkül tehát sem egymás között való nyájasságunk [=kulturált érintkezésünk], sem egymástúl való tanulásunk nem lehet.

(2) Másodszor: életre és eledel nyelésére szükséges a nyelv: mivel ez aki forgatja és fogunk alá taszigálja az étket, melyet mikor a fogak elégségesen megőrlöttek, egybehempelygeti [!] és a gyomorba taszítja.

(3) Harmadszor: a nyelv érzi és megválasztja az ízeket: megisméri a hasznos és kedves vagy unalmas és ártalmas eledelt.

(4) Negyedszer; mindezeknél böcsületesb [=becsülendőbb], hogy a nyelv isteni tiszteletnek temjénezője: mert avégre adatott a nyelv, hogy ezzel dicsírjük Istenünket. Azt írja Salamon: ha kik hidegek [=passzívak, közömbösek] az isteni szolgálatra: a szép szó és istenes intés, mint a tűz, felgerjeszti őket. Ha kik tunyák és késedelmesek a jóra: az értelmes szók esztenek [=ösztönök, azaz ösztönzők], melyekkel felébred puhaságok. Ha ki szomorú, és búsulási [=bánatai] közt megepedett [=depressziós lett és lefogyott], a helyesen és módjával ejtett mézes szók megédesítik a lelket, megvastagítják a csontokat.

A nyelv, ha oktat: tudatlanságtúl szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha dorgál, jobbít; ha biztat, szűvesít [=szívesít, azaz lelkesít]; ha bátorít, vígasztal; ha fenyeget, tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan [=primitív] módon élő emberek várasok társaságába szállottak [=városi közösségeket hoztak létre] és emberi életet tanultak.

Végezetre, a nyelvnek köszönhetjük, hogy sok országok romlástúl, sok igyefogyott emberek kétségbeeséstűl megmenekedtek. Azért [=úgyhogy] bár minden érzékenységek [=érzékszervek], minden egyéb tagok egybecimboráljanak [=testrészek szövetkezzenek], sem cselekedhetnek annyi jót az ember lelkében, mennyit egyedül a nyelv. Tehát a testi tagok között jobb nincs emberben a nyelvnél.”

Így beszélt hát nagy elődünk, Pázmány Péter, nyomatékosan rámutatva arra az egyértelmű asszociációra, melynek révén a mi nyelvünkben azonos szót használunk e fogalomra (magyar nyelvre) és erre a kézzel tapintható testrészünkre (a nyelvünkre), melyek funkciója tulajdonképpen azonos. Többek közt ezért vonzódunk annyira nyelvünkhöz, anyanyelvünkhöz, nyelvünk ápolásához. Hiszen nyelvelni oly jó. Ez magyarázza az én vonzalmamat is. Ezért titulálom magamat önjelölt szabadelvű nyelvésznek.

Gyilkosság történt ma reggel 8-kor a szemem láttára! A vérszomjas gyilkos láncfűrésszel hideg vérrel ölte meg húsz éves védtelen áldozatát. Az erkélyünkön állva lefotóztam a gyilkost a láncfűrésszel a kezében, ami idegesítette. Rám is kiabált: „Rakd el azt a fényképezőgépet azonnal és húzzál befele!” Tovább fotóztam. Az előbb is flegma volt a hangneme, de most aztán végképp bedühödött: „Engem te majd csak akkor fotózhatsz, ha én azt megengedtem neked!” „Miért vágja ki a fánkat??” – üvöltöttem, mert a láncfűrész bömbölt. „Kussoljál, ez a fa az önkormányzaté és azt csinál vele, amit akar!”

A fa élőlény. Ráadásul árnyékot, jó levegőt ad, élőhelyet a madaraknak, s egyéb kisebb állatoknak. Egy húsz éves fát kivágni bűntény, főleg a mai világban és főleg egy lakótelepen és főleg ha az a bizonyos fa a mi erkélyünk elé hozta a természet lágy ölét.

A lakók már régóta tudták, hogy merénylet készülődik. A földszinti lakó ugyanis nem látta a fától …a szemben lévő kockaházat, de egyébként azt is látta, mert nem az ablaka előtt volt a fa, de mindegy, lényeg, hiába írta alá a ház összes lakója, hogy ne vágják ki a fát, az az egy lakó megbundázta az önkormányzattal és ma reggel felbőgött a motoros-fűrész. Mint egy horrorfilmben!

Belvárosi ficsúrként a mai napig nehéz szembesülnöm a ténnyel: lassan egy éve már lakótelepen kényszerülök lakni kockaházak közt. Egy korábbi írásomban már hangot adtam szándékomnak a helyzettel való megbarátkozást illetően, mivel kb. 2 kilométerre lovakra leltem, de főleg azért, mert itt közvetlenül az erkélyünk előtt állt egy fa. Andival figyelgettük, ahogy tavasszal beborították a levelek és számolgattuk, hány madárka szállott rája.

Árnyékot is adott, nem tűzött be a napfény és ha nem néztem az ágakon túlra, tisztára olyan érzésem volt, mintha zöldövezetben laknék. Nagyon megszerettem ezt a fát – a „mi fánkat”. Ugyanezt sok lakó ugyanígy érezhette, hiszen húsz év alatt jó magosra megnőtt.

Volt egy másik fa is, a kapu másik oldalán, ám azt már tavaly kivágták, én azt már nem is láttam. Az állítólag még ennél is nagyobb volt és terebélyesebb is. Azt is secpecre kivágták. Az előttünk lévő fa halálának azonban szemtanúja kellett, hogy legyek! Mintha az én húsomba mart volna az a láncfűrész, úgy éreztem tökre.

Mit mondtak a leszámolói? Hogy ez egy ecetfa, ami mérgező és büdös. Utánanéztem, egyáltalán nem mérgező és a büdösségét ha valakinek, akkor nekünk igazán éreznünk kellett volna, hiszen szinte a szánkba lógtak az ágai, de semmi kellemetlen szagot nem tapasztaltunk.

Másik kifogásuk az volt, hogy a fa gyökerei veszélyeztetik a helyi csatornahálózatot, felpúposodik tőle a beton. Hát ez tény. Az élet utat tör magának. Viszont a fa gyökereit felszámolni garantáltan nem fogják, hiszen ahhoz az egész járdát meg kéne bontani, sőt, lehet, hogy még távolabbra is elnyúltak a gyökerek 20 év alatt. Ez csak mondvacsinált ok volt e gaztett „legális” végrehajtásához.

Az Avatar című film vág ide élesen! Ott is sikerült kivágni a lelkek fáját a modern földi harcászati berendezésekkel – de mivégre? Itt is el akarják pusztítani az életet? Már elpusztították egyébként, kivágták a fát, a gyilkosára se lehet haragudni, hiszen ő csak a kötelességét teljesítette. Kötelességből ölt. Elvégre a háborúk áldozatait is parancsból gyilkolták le. Minek pampognak az életben maradtak, hiszen visszahozni őket már úgysem lehet!

Mit is akarok én? Elvégre a földszinti néni is azt mondta, miután veszekedtem egyet a fagyilkosokkal bűntettük végrehajtása után. „Alig költözött ide, máris bele akar szólni mindenbe??! Pedig mi megszerettük, de ez a viselkedése…!” Igaz. Be se vagyok ide jelentve, elvileg itt se lakom, mit pofázok?? Hát azt, hogy felháborítónak tartom az élő környezettel szembeni gaztetteket, azt.

A már 2008 tavaszán is létező www.sajatutad.hu weboldal (csekély fáziskéséssel) a mai naptól a facebookon is megtalálható! A korábban a .ningen működő 37 lelket számláló sutaKO: saját utad tagok Közösségi Oldalának tagjai is átköltözhetnek, de további érdeklődők is csatlakozhatnak természetesen. Várható előrejelzés ez év végéig: szórványos ötletzivatarra lehet számítani, de ami biztos: ezentúl is JÁRJ A SAJÁT UTADON!

Szemfüles olvasók észrevették talán, hogy egy pontatlan adat került be a leadbe. 2008 tavaszán ugyanis „csak” a www.sajatutad.blog.hu indult el. Ekkor kezdtem el a gazdagmami nevű internetes tanfolyamot. Nem mintha nekem jól jött volna egy „gazdag mami”, akit ugye jól tejel, nem, erről szó sincs. Ez a név Vida Ági fantasztikus tanfolyamát takarja, ahol akár kismamák is el tudták sajátítani a honlapkészítés praktikáit, amivel – elvileg – kisgyerek mellett is komoly anyagi haszonra tehettek szert a résztvevők.

A gazdagmami tanfolyamon a sok kismami mellett 3 kispapi is követte a leckéket. Köztük jómagam is. Eredményül megmutathatom a www.sajatutad.hu weboldalt, amit eddig mintegy 35.000-en néztek meg a világ szinte minden országából. Gazdagpapi még nem lettem anyagi értelemben, viszont ez a tanfolyam olyan energiákat indított be az életemben, melyek által működésbe jött az életem. Lelki értelemben mindenképp gazdagnak érzem magam és arra is rájöttem, hogy ez sokkal többet ér.

2008-ban szintén Ági tanácsára kezdtem el facebookozni is (meg twitterezni, meg vimeózni, meg még több internetes felületen kezdtünk el mozogni, de két évig szinte semmit se csináltam ott, csak idén. Hazánkban idén alakult ki a facebook-mánia. A sok – már elnézést – élettelen webes oldalhoz képest a facebook valóban él, s ez biztosítja vezető helyét világszinten.

A saját utad.hu sajnos nem lett az, aminek indult. Eredetileg spirituális úton járóknak terveztem. Végül egy tök egyszerű blog lett belőle: sorra írkáltam bele az engem megérintő dolgokról. Dazé olyan rossz se lett. Én például büszkén vállalom. A saját utadat látva vettek be például a www.harmonet.hu újságíró gárdájába, ahol jelenleg is tevékenykedem.

A facebookon való részvétellel valamivel élőbbé szeretném tenni a www.sajatutad.hu –t is. …és ha már úgy is állandóan a facebookon lógok, legalább történjen valami a saját utadon is. Még a végén beindul valami!! Gyere Te is, olvasd a saját utadat, kommentelj, sőt, ezentúl lájkolj!!

A sajátutad fánk lubra a következő *-ra kattintva juthatsz el, s egyszerű lájkolással már csatlakoztál is. A csatlakozás után már egy tök más világ kezdődik a Te életedben is! Mindenki a saját útján jár, de egyszer minden út összefut. A facebookon!

Hol élsz te? Minek képzeled magad? – ezekekkel az egyébként velőtrázóan arcba csapó kérdésekkel nyit idén az @®© kiállítás a Hősök terétől jobbra. Bár attól függ, merről nézzük! Idén már 11. alkalommal próbálkoznak be a fiatalok, hogy ötletarzenáljaik képünkbe vágásával felspanolják érzékreceptorainkat.Ez évben is több fő téma közül lehetett választani. Ezért 2010-ben a jelképes Harmonet különdíjat is megosztva adjuk át. A lakhelyünket bemutató, vagyis inkább kritizáló alkotások egyike-másika zseniális. Tetszésünket leginkább a Csepel sziget „ottalvós” karszalagot, valamint magát az ottalvót is ábrázoló óriásplakát nyerte el. A különbség csupán az, hogy a Csepel szigeti bulinak sosincs vége!!

Ugyanebben a témakörben egy kortárs építészmérnök alkotásait bemutató album se semmi, de a pálmát a HUNGARIAN GEOGRAPHIC (szerencsére csak itt létező) látványterve viszi el. Valóban eszméletlen rossz érzés hazánk szeméttel és lommal „díszített” vidékein (és városain!) akár csak átsuhanni is. Jó, hogy ez vesz körbe minket?

Egy másik fő téma a dohányzás elleni küzdelem. Ötletek arra, hogy miként lehetne végre megálljt parancsolni e káros szenvedély terjedésének, illetve fennállásának. Filmbeillő jelenet volt, amikor egy babakocsit toló fiatal pár mindkét tagja a rágyújtással bajlódott éppen egy olyan óriásplakát előtt, amin egy 3-4 éves kisgyerek egy feldöntött urnából kiömlő hamuval homokozik, melyből kilóg egy enyomott cigarettavég, s rajta a felírat: Játszom apával.

Kendőzetlenül nyomatják a politikai kritikát is. Furcsa, hogy innen nem tiltották ki, mint egyes filmmegosztó oldalakról. Nem rossz a Nemzeti együttműködési nyilatkozat (ahogy mi szeretnénk) se, de a mosolyogva kenyeret szelő Augusztus 20-i plakát is nagyon ott van. Üzenetét nem csak az átkosban élt honfitársaink értik, remélhetőleg leesik a fiataloknak is.

Isten, lájkold a magyart! – hirdeti a több ezévben beindult facebook-őrületet karikírozó óriásplakát-tervek egyike. Azért a kistesónak, az Iwiwnek is jutott egy felület: megnézhetjük a 7-es busz ismerőseit. A legjobbat még nem is említettük, mely magáért beszél: 8 órától este 6-ig csillagszemű juhász, azonban este 6-tól éjjel 3-ig egy vadbarom. Valóban ilyenek volnánk? …Hát tagadhatatlanul van benne valami!

szöveg és képek:

ZKZ

A cikk megjelent a www.harmoet.hu-n

A miért és most szavakat gyakran a szóvégi -t nélkül ejtjük, tehát miér’ (sôt mér’), illetve mos’ alakban: Miér’ kell indulni? illetve Mos’ kell indulni. (A -t elhagyását aposztróffal jelölhetjük.) Elsô látásra az ember azt gondolná, hogy a beszélôk kényelembôl, takarékosságból, sôt hanyagságból vagy mûveletlenségbôl hagynak le hangokat a szavak végérôl. Ez nem igaz, hiszen a magyar szóvégi -t másutt szilárdan tartja magát, senki se mond olyat, hogy *Ez a beszéd sér’ minket vagy *A mus’ igazán finom. A beszélôk megválogatják, hol lehet elhagyni a -t-t és hol nem. Nincs tehát olyan szabály, hogy “beszédben (akár lezser vagy gondozatlan beszédben) bármely szóvégi -t leeshet”.

Nézzük elôbb a miért-et, és keressünk hozzá hasonló eseteket. Újságér’ ment a közért melletti sarokra. Az újságér’ alakot mindenki használja, a közért üzletnevet viszont senki se ejti úgy, hogy *közér’. Nehéz lenne tisztán hangtani magyarázatot találni arra, hogy az egyik esetben leeshet a -t, a másikban nem, hiszen az újságért és a közért ugyanolyan hangokra végzôdik, ráadásul a példában mindkettôt m- követte. Míg a sért, közért, vagy akár a ragozott kért, bért szavakból nem eshet le a -t, addig az újságér’, sóér’, ezér’ szavakból igen — nyilván azért, mert ezekben az utolsó három hang éppen az -ért rag, azaz egy értelmes nyelvtani elem. A szabály ezek szerint úgy szól: “Az -ért ragból (de csak onnan!) bármikor elhagyható a -t.” Nevezzük ezt a szabályt “Ért-kopásnak”); a beszélôk — persze anélkül, hogy tudnának róla — ezt követik, szó sincs arról, hogy véletlenszerûen hagyogatnának el hangokat. A szabály nem tisztán hangtani, hanem kapcsolódik a nyelvtanhoz (tehát az értelmes elemek világához), hiszen nem bármely -é+r+t végû szóra érvényes, hanem csak aazokra, ahol az -ért önálló jelentéssel bíró elem. Az Ért-kopás szabálya nyelvtani feltételekhez kötött hangtani szabály.

A miért-tel azonban mégsem ilyen egyszerû a dolog, mert abban — legalábbis amikor “mi okból?”, “warum?” értelmû — az -ért elem rég elhomályosult, a mai beszélô számára már nem *mi+ért fölépítésû ez a szó. Ez abból is látszik, hogy az -i- is kieshet: mért (vagy mér’) — míg például a kiért alak sose lehet *kért (vagy *kér’), mert annak máig áttetszô a szerkezete: ki+ért. Ha pedig a miért-ben nincs -ért, akkor az Ért-kopásnak itt nem szabad mûködnie. A magyarázat inkább az, hogy a gyakori, nyelvtani funkciójú szavak valamely koptatószabály híján is ki vannak téve a kopásnak (pl. találom > talán > tán). Ezért eshet ki a miért-bôl az -i-: “De mér e csönd?” írja Kosztolányi. Sôt, még az -r is leeshet: Mé fogjam be a számat? Ezek a kopások csak erre a szóra vonatkoznak, és érdekes módon nem érzékenyek arra, hogy a következô szó magánhangzóval kezdôdik-e: Mé ingerled azt a kutyát? (Természetesen létezik a kiért-tel párhuzamos “igazi” mi+ért is, pl. Te miért [vagy: miér'] cserélnéd el a sílécedet? — Egy korcsolyáért. Ebben a fenti kopások természetesen nem mutatkoznak, kivéve az Ért-kopást, de ez rendjén is van, hiszen az a szabály minden értelmes -ért ragra vonatkozik.)

A hangsúlytalanság mindig elôsegítôje, katalizáló tényezôje a kopásnak, mint azt a mert példája mutatja: ez a szó eredetiletg azonos volt a miért-tel, ám mivel (kötôszói szerepû lévén) hangsúlytalan, sokkal hamarabb kopásnak indult, s már a középkorban mert-ként jelentkezett, a mai beszédben pedig mer’, sôt me alakban is él: Retteg, me háromszor megbukott. Mindez azonban a miért-re nem igaz, hiszen a miért/miér/mért/mér/mé — mint kérdôszóhoz illik — hangsúlyos helyzetben szokott állni (tessék hangosan kimondani a fenti példákat).

Oda jutottunk tehát, hogy a miért “warum?” kérdôszóban a t, i, sôt r lekopása nem valamely általános szabály következménye, és nem is a szó hangsúlytalanságától függ. A kopást egyszerûen a gyakorisággal, a belsô szerkezet elhomályosulásával magyarázhatjuk, vagyis ennek a szónak a “szótárban” (a beszélôk fejében lévô adatállományban) ilyen alakjai vannak. Ezeket “gyenge alakoknak” nevezhetjük.

Más a helyzet a most-tal. Amikor hangsúlytalan, “hát, nos, szóval” értelmû — ilyenkor általában a mondat elején áll — , akkor a -t szabadon leeshet a végérôl: Mos’ ôt ez mennyiben érinti? Há’ mos’ nem értek semmit. Hogy itt nem idôhatározó, hanem egyfajta töltelékszó, az abból is látszik, hogy múlt vagy jelen idôt kifejezô szó mellett is mondjuk: Mos’ egy héttel ezelôtt még nem fájt. Mos’ jövôre is lesz kedvezmény? Ilyenkor mindegy, hogy magán- vagy mássalhangzó követi, azaz a leesésnek a hangsúlytalanságon túl nincs fonetikai feltétele. Amikor azonban a most szót rendes idôhatározóként használjuk (“mostan” értelemben), akkor hangsúlyos, és ilyenkor másképp viselkedik. Mos’ költöznek Bécsbe — ez létezik, de *Mos’ indulnak Bécsbe — ez nem. Itt a -t leesése már attól függ, milyen hanggal kezdôdik a következô szó: ha mássalhangzóval, akkor leeshet, ha magánhangzóval, akkor nem. Ez fonetikailag érthetô, mert ha a most után mássalhangzó-kezdetû szó áll, akkor ugyebár három mássalhangzó torlódik egybe, s ilyenkor a középsô törlésével könnyítünk magunkon.

A lekopásban tehát a miért ment messzebb, hiszen hangsúlyosan is használjuk a gyenge alakjait (miér, mér, mé), míg a most-ból csak a hangsúlytalan, kötôszószerû használatkor lehet korlátlanul lehagyni a -t-t, a hangsúlyos, “mostan” értelmében viszont csak mássalhangzó elôtt, tehát ez még a hanghelyzethez van kötve. Érdekes, hogy a magyar írásszokás a -t leesését nemigen vette be: míg a “mért” írás az irodalomban, költészetben elfogadott, addig a “mér” igen ritka, csak olyan nyelvi rebellisek engedik meg maguknak, mint Kosztolányi; a “mos” pedig nem is létezik.

Két figyelmeztetés. A fentiek mind a viszonylag fesztelen, de nem túl gyors beszédre vonatkoznak. Ha nagyon felgyorsul a beszédtempó (zenei szakszóval “presto” sebességû lesz), akkor mindenféle hangkiesések történnek, melyek a fenti alakokat is magukkal sodorják: ekkor már ilyeneket kapunk (most ezeket nagyon gyorsan tessék kiolvasni): A füs’ a sze’embe ment, A közér’ e’ôtt á”tam, és persze Mos’ ind’lnak Bécsbe. A presto beszéd egyfajta “overkill”, mindenen átgázol, s így nem az adott szavakat jellemzi, hanem már csak a hangfolyamot.

A másik: a nyelvet a legkevésbé sem zavarja, hogy a lekopással létrejött mér és mos szavak egybeesnek az ô mér, ô mos igékkel, hiszen a szövegösszefüggésbôl úgyis kiderül, melyik melyik. Hogy mér mér a Bözsi, ha a Manci mos mos.

Saját hozzáfűzés: Oké, mos má elég vót, me má mek e alunni!

Egyértelmű a válaszom: OTTHON!
Jómagam mindkettőnek tanúja voltam és összehasonlíthatatlan élmény, mamának, babának, apának egyaránt.

Csak utólag olvastam el, hogy döntő többségben a kórházra szavazott mindenki. Sajnos ilyen jól működik a népbutító propaganda. Csak annyit mondok el, hogy az otthonszülés nem úgy van, hogy “upsz, én most itthonmaradok szülni”. hanem már a terhesség első fázisában fel kell venni a kapcsolatot az otthonszülést végző orvossal, aki KIZÁRÓLAG akkor vállalja a szülés otthoni levezetését, ha előre láthatólag SEMMI komplikáció nem várható. A szülések döntő hányada pedig ilyen. Teljesen fölösleges az egész kórházasdi. Komplikáció pedig a kórházakban is előfordul, sőt, csecsemőhalál is, de ezt nem verik nagy dobra. —- én saját tapasztalatból csak ajánlani tudom az otthonszülést, de csak olyanoknak, ahol anya is, apa is megingathatatlanul mellette van és kellően tájékozott.

(természetesen nem élek vissza mások személyiségi jogaival, a neveket és a megosztásokat bizalmasan kezelem, de itt jött egy kioktató hangvételő válasz a felvetésemre, miszerint örüljek neki, hogy nálunk nem történt semmi baj, de ő inkább nem kockáztat és bevonul a kórházba szülni.)

Ezért mondam, illetve írtam, csak olyan fogjon bele az otthonszülés-projectbe, akiben nem merülnek fel ilyen gondolatok. Akiben felmerül, szíve joga, menjen kórházba. Minden évben tartanak otthonszülött (vagy hogy is mondjam?) találkozót tömérdek résztvevővel. Nem kötelező, sőt, nem is államilag javasolt. Mégis akik otthon szültek, mind áldják az eget, hogy erre volt lehetőség.

És mondom, ez nem csak a szerencsések jussa, hanem (pontos arányszámot mondani pillanatnyilag nem tudok – otthonszületett kisebbik fiam már 14 éves) a szülések döntő többsége otthon is elvégezhető. És ahol a “népes család ideges, sivalkodik, le-föl rohangál” – ahogy a facebookon írta egy hozzászóló -, az már régen rossz. Miért kéne mindenkinek otthon lennie? – viszont akit az anya szeretne maga mellett tudni (nálunk pl. mindkét keresztanyuka jelen volt), az gond nélkül eljöhet. De ha nem akar senkit, akkor senki nem lesz ott, csak a szülésznő, a dúla és az apa. Nem mint a kórházban, ahol vészhelyzet-feelingben tucatnyi orvos, nővér, néha orvostanhallgatók is vannak és totál fényár, rideg fehér kórházi falak, mindenki műtősruhában, meg a többit nem is sorolom, mert arra visszaemlékezni is rossz, betegként kezelik, megalázzák a kismamákat. Aki erre vágyik, ám menjen kórházba szülni.

Otthon egész más. Otthon csend van nyugi van, félhomályban szabadon választható nyugis zene szólhat, vagy csend akár, ha az az anyának a jobb. A szülésznővel és a dúlával a hosszú hónapok alatt családtag-szinten megismerkednek a szülők, nem a rideg orvos-paciens viszony van…és még folytathatnám napestig. Otthonszülni egy csoda. Az emberi életben a születés egy csoda. Sajnos több, mint 100 éve ezt a csodát az orvos-társadalom (egyértelmű anyagi érdekből) egyszerű orvosi folyamattá degradálta, amit az elbutított népesség be is kajólt. Persze, hogy jó, ha van orvosi háttér olyan esetekben, ahol az nélkülözhetetlen. De a szülés nem betegség. A laikusok szerint “azért biztos, ami biztos, kórházba köll mönni, hiszen ki tudja, mi lesz majd ott”, ugye? Ez mozog a többség fejében. Halat enni is természetes folyamat. De ha valaki lenyel egy szálkát, az már orvosi eset. Ilyen alapon halat enni csak kórházban lehetne, hiszen ki tudja, nem nyelünk-e le szálkát, ami veszélyezteti az életünket.

Túlmisztifikálják a szülést, pedig az nagyon egyszerű dolog – és szép. Gyönyörű. Amikor hagyják, hogy az anya akkor szüljön, amikor annak eljön az ideje, nem injekciózzák, nem gyógyszerezik, amikor nem vágják el a köldökzsinórt, nem mossák le a magzatmázat, nem viszik el megmérni a babát, ahelyett, hogy az a kis újszülött a saját mamája hasán feküdve fedezné fel a saját kis világát. Amikor minden jelenlévő szemében örömkönny gyűlik. Megdőlnek olyan kőbevésett konvenciók, mint hogy a “gyerek, amikor megszületik, fel kell, hogy sírjon”, mert miért sírna? Csak édesen nyekereg, most bújt ki, de már ott erőlködik, mászik fel édesanyja hasán a mellbimbóig – ez maga a csoda és ezt kórházban megélni nem lehet, de akibe jól beprogramozták felülről, mit kell csinálni, hogyan kell élni, mit kell venni, mit kell enni, milyennek kell lenni – és ugye: hogy hol KELL szülni, annak lelke rajta, vonuljon be kórházba, egészségére.

Félreértés ne essék, én is kórházban születtem, és a születés mindenhol egy fantasztikus, nagyszerű, csodálatos dolog. Számomra az első fiam születése is ilyen volt. Én pl. sokkal előbb vehettem őt szemügyre (a mérlegen), mint a saját édesanyja, én magam vágtam el a köldökzsinórját, néztem, ahogy fürdetik – és nem lázadoztam, hogy ezt nem is így kéne csinálni, mert a világképemben ilyen, hogy “otthonszülés” nem létezett. Csak később tudtam meg, hogy ilyen is van. Azóta viszont otthonszülés-hívő lettem. Ami most van, a nem más, mint rémisztgetés. Mindenki fél attól, amit nem ismer. Aki ellenzi az otthonszülést, az még sose volt jelen otthonszülésnél, aki ugyanis jelen volt, az mind pártolja. A kórházban való szülés olyan mélyre beleivódott az emberekbe, hogy képtelenség , legalábbis nem könnyű onnan kimozdítani. A sok ezernyi (tízezernyi? százezernyi?) otthonszülés-hívőt képtelenség kitéríteni a hitéből. Köszönjük Geréb Áginak, hogy ezt a csodát elérhetővé tette számunkra!

36. fejezet – Tánciskolai emlék

Sajnos, már lejárt a kurzus ideje. Búcsúzóul mint rendesen, most is egy előzetes előadással kezdték az estét. Három különféle táncprodukciót mutattatott be a növendékeivel a tanár.

Enyém volt a harmadik, amit egyik felsőbb osztálytársnőmmel mutattunk be, egy spanyol táncot.

Első szám a szokásos:

Másodikat a legkisebb növendékek mutatták be, aztán következtünk mi ketten. Spanyol ruhában, dobbal a kezünkben izegtünk-forogtunk.

A fal melletti székeken a szülők ültek. Anyám mellett egy valamivel fiatalabb hölgy.

Egyszer odafordult anyámhoz és szerényen kérdezte:

„Tetszik ismerni a két kislányt?”

„Persze”- válaszolt mama, hisz egyik az enyém!”

„Nem haragszik, ha megkérdem, hogy hívják a kisebbik szőkét?”

Mama válasza: „Cristea Hortenzia”

A nő hallgatott egy kicsit, majd újra kérdezte:

„És a magasabbik barnát?

Mama nyugodtan felelte: „Cristea Hortenzia”

A nő kicsit hallgatott, majd újra megszólalt:

„Nem tetszik jól érteni és beszélni magyarul?”

Mama már ideges lett: „Dehogynem, jól is értek és beszélek.”

Bocsánatkérőleg felelt szomszédnője:

„Ne tessék haragudni, csak azért kérdeztem, mert hogy mindkettőre Cristea Hortenziát mondott.”

Mama már mosolygott: „Hát persze, mert mind a kettőt úgy hívják, egyik az én lányom, a nagyobbik egy itteni főorvos lánya s azért választotta őket erre a táncra a tanár, mert ő is érdekesnek találta, a két kislány azonos nevét!”

(Tenzi remegő kézírásából ítélve ezt már nagyon kilencvenen túl írhatta. Valószínűleg a képeket nézte közben, melyek számításaim szerint 1904-5 körül készülhettek)

Eddig a témában megjelent írások:

Tenzi naplója

R-DAY (a 100 éves csecsemő)

AIR DAY AIR MAIL

Weiner Sennyey Tibor: Számtan

Minden hangjegyet.

Minden esőcseppet.

Míg megérkezel.

Árkosi Nagy Judit: A vándor

Árkosi Nagy Judit: Kis Buddha

Szarka Fedor Guido: Mosoly entropia

Megvalósult az álmom, eljött a „légi nap”, másnéven R-day, amiről már korábban szóltam. Hát…mit mondjak? Ott álltam ükapám sírjánál, román nyelvtudás, helyismeret nélkül megtaláltam Erdélyben élő rokonaimat, és ez még nem minden. Több évem ment rá a kutatómunkára, mielőtt a helyszínek bejárására adtam a fejem, mely még mindig sok titkot rejt. A múlt felfedezésének minden pillanata öröm számomra. Nem könnyű a kutatás, de könnyebb, mint ha valaki egy kutat ás.

Térképhasználat engedélyezett!

Régóta tervezem már ezt az erdélyi utat. De azért annyira régen mégse: három éve még nem is tudtam jóformán, hogy Erdélyben is vannak rokonaim, sőt, mi több, mind apai, mind anyai részről Erdélyből származom. Számomra az anyai dédanyám azért bír nagyobb jelentőséggel, mert őrá még emlékszem, de főleg azért, mert rám maradt a 400 oldalas naplója (illetve családregénye), ami teljesen lenyűgözött és elhatároztam, hogy könyvet formálok belőle. A könyvvel kapcsolatos kutatómunka miatt mentem el Szászvárosra, Algyógyra és Bózesre Ezek a városok Erdélyben, Hunyad megyében, Dévától nem messze találhatóak..

Livi és Tenzi 1900 körül

Dédi, akit az érthetőség kedvéért Tenzinek nevezek, Bózesen élt gyerekkorában. Ez a falu Szászváros (Orastie) fölött van, s a kettő között található Algyógy (Geoagiu), valamint Algyógy fürdő (Geoagiu Bai). Déváig lehetett megvenni a jegyet, illetve Piskiig (Simeria), onnan nekem kellett eljutnom Szászvárosba. Az utazás előtt négy nappal még nem ismertem senki ott lakót, de ismerőstől megszereztem a dévai Böjte Csaba-féle Szent Ferenc Alapítvány elérhetőségét, s ott kértem meg a szászvárosi Szent Erzsébet Gyermekotthon elérhetőségét, ami kb. két nappal az indulás előtt sikerült. Egyébként az Erdélyi útikönyv is ezt a gyermekotthont ajánlja, mint szálláslehetőség Szászvárosban.

Bíró István 28 éves hitoktató a gyermekotthonban. Ő és Ferenc testvér vártak Szászvároson, mikor leszálltam a minibuszról. Mind a kettejükkel nagyon jól összebarátkoztunk az ott töltött négy nap alatt. Ezt most nem részletezem, pedig lehetne, ugyanis a gyermekotthon önmagában egy csoda. Ez egy zárda volt egykor, aztán Böjte Csaba megszerezte (lehet, hogy nem pontosan mondom!) és most 20-30 olyan gyerek ellátása folyik ott, akiknek a szülei annyira le vannak csúszva, hogy nem tudnák őket eltartani. Az otthon vezetője, Menyhárt Ernő és munkatársai nem tesznek különbséget, de 20 gyerekből 18 cigány volt, mialatt én ott voltam. Az az elvük, hogy minden ember egyforma. Mindenkinek ugyanaz jár…na. Négy nap alatt én is beolvadtam közéjük, a sok-sok szeretetre méltó, szeretetre éhes poronty közé.

Csütörtök délután érkeztem, másnap, pénteken, már készültem Bózesre. A buszt Pityu testvér nézte ki nekem. Úgy volt, hogy az gyermekotthonban (ami egy templom mellett álló gyönyörűen rendezett udvarral és kerttel rendelkező meseszép épület) mindenki magyarul beszélt, de a városban csak románok élnek, tehát kalap. Viszont egy plakáton megláttam, hogy épp aznap Szászvároson volt magyarok napja. Elmentem rá, mert belefért az időmbe. Ekkor láttam meg a két templomot, ami egyedülálló (azt hiszem) Erdélyben.

Nem bontották le a régi templomot, nem is építették újjá, vagy egészítették ki, hanem a régi mellé közvetlenül építették az újat. Ott megkérdeztem, azt mondták, hogy a találkozóra nem ment el senki, most is csak páran vannak még, mindjárt itt lesznek a templomnál. Fülöp Júlia nénivel, aki főmufti-szerűség a szászvárosi magyarok köreiben, egy mini-városnéző körútra indultunk. A város se nagy egyébként, de a régi városrész még kisebb.

Ekkor tudatosodott bennem, hogy ott lakom Tenzi hajdani, naplójából jól ismert iskolájától 50 méterre és hogy szintén a közelben van a Kun Kocsárd református gimnázium, ahol többek közt Aurel Vlaicu, valamint Petru Groza is tanultak az 1800-as évek végén. Vlaicu a budapesti műegyetemen is tanult román nemzeti hős, a repülőgép feltalálásának egyik úttörője, máskülönben 1903 körül Tenzinek udvarolt, Groza Péter pedig magyarul tökéletesen beszélő 1945 utáni román miniszterelnök, akiről sokáig a Duna budai rakpartjának egy szakasza volt elnevezve, illetve aki nem mellékesen Tenzi elsőfokú unokatestvére és jegyes vőlegénye is volt(!). Az iskola ma már Aurel Vlaicu nevét viseli. Itt sétálva látható, hogy mivel itt majdnem mind megmaradtak a régi házak, gyakorlatilag ugyanott járok, ahol annak idején Tenzi is.

A régi templomban tartott helyi magyarok gyűlésén kb. harmincan lehettünk. Hunyad megyében csak szórványban él magyarság, tehát nincsenek magyar közösségek, de mint én is szót kérve Fülöp Júlia néni beszéde, magyarul tanuló román iskolások versmondása, a helyi magyar kórus dalárdája, valamint Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselő lelkesítő beszéde után, elmondtam, hogy nekem is szívügyem a helyi magyarság sorsa és dédnagymamám naplójának könyvvé formálásával is egyik célom az erdélyi magyarok jövőbe vetett hitének megerősbítése.

A napló ugyan egy echte román lányról szól (dédnagymamámról – Cristea Hortensiáról), aki gyerekkorában megtanult magyarul, magyar iskolába járt – akkoriban még a lányok csak 6 osztályt végezhettek, külön épületben, mint a fiúk – Szászvároson, s végül Magyarországon élte le hosszú életét, de írásában sok emléket idéz fel Szászvárosról és több más erdélyi helységről, majd gyakori a visszautalás az erdélyi gyermekévekre, arról nem is beszélve, hogy Tenzi rendszeresen hazajárt Bózesra, Algyógyra és Szászvárosra. Tehát egy sok szempontból egyedülálló, szászvárosiak nézőpontjából különösen értékes alkotásról van szó, melynek részletei után nyomozok.

Bózesre úgy indultam el, hogy volt nálam két A/4-es méretű fotóalbum. Az egyikben a régi fotográfiák voltak, kezdve egy családi képpel a Cristea családról kb. 1895-ből, rajta ükapám Cristea Candin, ükanyám, Basa Eugénia, lányuk, akiből a későbbiekben dédanyám lett, Cristea Hortenzia és annak húga, Cristea Olívia. Ezt a képet Korompay Katalin jóvoltából sikerült megszereznem, akiről a későbbiekben még teszek említést. Ő egyébként kisebbik öccsének, Virgilnek az unokája. Az ő gyűjteménye számos értékes darabot tartalmaz! Tehát ebben az első albumban főképp Tenzi fiatalabb-kori képei voltak. Egy részük Erdélyben készült, a többi Kecskeméten, miután Tenzi férjével, Aigner Gusztávval, aki tanárember volt, az 1910-es évek közepén először Palicsfürdőre kerültek, aztán Kisszeben Orkutára, majd 1919-től Kecskemétre.

(Érdekességként említem meg, hogy miközben Nagyszeben a Hunyad megyével szomszédos Szeben megyében van, Szászvárostól kb. 80 km.-re, Kisszeben viszont a hajdani Magyarország egyik legészakibb pontján, a mai Szlovákia területén található. Orkuta Kisszebenhez tartozik, Kisszebentől negyed óra járásnyira található. Pilicsfürdő pedig Szabadka része, a mai magyar országhatártól 3 km.-re fekszik.)

A másik fotóalbumban inkább a későbbi képek, melyek már Budapesten készültek 1938 után. Ebbe a fotóalbumba tettem azoknak a fényképeknek a nagyított fénymásolatait is, amiket Tenzi hagyatékában találtam nagypapám (Lulu) halála után. Több kép volt Tenzi és Duci (Cristea Olívia – Livi - lánya) 1965-ös bózesi ottjártukról, melyről a naplóban Tenzi hosszan megemlékezik, valamint több Algyógyról származó kép, melyek temetéseken készültek. A képek hátoldalán nevek – én egyet sem ismertem közülük, mégis az volt az érzésem, hogy a középen álló öreg fószer nem más, mint Rosu Ádám, Candin nővérének a fia, tehát Tenzi unokatestvére, aki a napló szerint 101 évig élt. Róla olvastam a naplóban (egyebek közt azt, hogy 90-en túl is szédítette a nőket).

Volt még egy színes kép. Rajta a szöveg: „Tenzinek! Algyógy Szept. 10-én (1983) Tibi és Szidónia esküvőjéről L.”. Néztem ezt a két fiatal arcot, közben a fejemben számolgattam, vajon hány évesek is lehetnek ők most…, s úgy éreztem, hogy ők akárkik is, velük Erdélyben találkozni fogok.

Ebbe az albumba tettem bele azokat a képeket is, amiket Farkas Ildikótól kaptam, aki Duci néni lánya és Korompay Kati jóvoltából sikerült vele is felvennem a kapcsolatot. „Duci néni” – ezt a nevet gyerekkoromban sokat hallottam a családban, de fogalmam se volt róla, hogy ki az. Mióta Tenzi naplójával foglalkozom, tudom: Duci Livi lánya és egyebek közt arról nevezetes, hogy gyerekkorában, mikor ő egy év körül lehetett, s vele együtt anyja, Livi meglátogatta Tenzit Kisszeben Orkután, a kis Duci az akkor újszülött nagypapám nevét (Béla) kimondani nem tudván, nevezte el Bélát Lulunak, ami nagypapám élete végéig (91 évet élt), rajta maradt.

Elnézést kérek az örökös elcsalingázásokért, hogy folyton másról kezdek el írni, ahelyett, hogy végre az erdélyi kalandjaimat írnám, de ez a téma annyira sokrétű, hogy az már sokk!

Tehát Farkas Ildikótól kaptam pár képet, melyek 12 éve készültek Bózesen, mikor Ildikó és húga, Márta ott jártak. Ők Duci néni lányai, és bennük akkor feltámadt az érdeklődés őseik kiléte után. Bózesen megtalálták az akkor még élő Timofteit, aki arról nevezetes, hogy ő az unokaöccse Sofron Muntoi-nak, aki egy újabb családi történet leírására ösztönöz.

Cristea Hortensia és négy testvére édesapja Cristea Candin (Candin Cristea) 18 éves korától főjegyzője volt öt falunak és Bózes községnek. Volt dolga elég, 20 éves kora körül a szolgálója unszolására választott magának feleséget, Sofiát, aki hamarosan teherbe is esett. Megszületett fia, Josef, azonban rövid idő múlva meghalt, s vele együtt meghalt Sofia is. Candin folytatta a munkáját, nősülésről hallani se akart, de aztán ismét szolgálója unszolására 35 éves korában mégiscsak elvette a szomszéd falu egyik családfőjének Bécsből éppen hazatelepült 18 év körüli lányát, Basa Eugéniát, aki a korkülönbség ellenére hozzá is ment.

Szült neki 5 gyereket, de aztán, 54 éves kora körül összeállt egy 22 éves (Tenzivel egyidős) román fickóval, elhagyta az akkor már 70 éves férjét, aztán amikor az öreg odavolt a munkáját végezni (úgy látszik, akkoriban még nem volt korengedményes nyugdíj), szépen kipakolta a kecót. A hozzá képest taknyos palija ráadásul elitta a vagyont, így épp csak tengődtek. 1916-ban Candin meghalt, a ház, amiben Tenziék is laktak gyerekkorukban (s ezért oldalakon keresztül fájlalja anyjának e tettét), a 60 éves Eugénia lett a tulajdonos, s az ő halálakor Sofron Muntoi unokaöccsére, Timofteire maradt, aki 1965-ben szívesen fogadta Tenzit és Ducit, 1998-ban pedig Duci lányait, Ildikót és Mártát. Akkor már férjnél volt Timoftei lánya, aki azt mondta Ildikónak, szívesen várják a család tagjait.

Nekem ez adta az utolsó lökést, mikor már az erdélyi utat tervezgettem. Azonban Ildikóval nem ismertük egymást előzőleg! Ennek a találkozásnak a története a sajatutad.hu-hoz köthető. Itt jelent meg az R-day (a 100 éves csecsemő) című cikkem, melyre  rábukkant Korompay Katalin, aki Tenzi kisebbik öccsének, Virgilnek az unokája. A Cristeák öten voltak testvérek. Hortenzia, vagyis Tenzi 1890-ben született. Utána született Olívia, vagyis Livi 1893-ban, ezt követően Valér, majd Virgil, s végül Eugénia Melánia, becenevén Niti (e.: Nici). Korompay Katalin Cristea Virgil unokájaként kereste a neten Cristea Valér leszármazottait, akik valószínűleg a kanadai Edmontonban laknak – ám helyettük engem talált meg, illetve a saját utadon lévő cikkemet.

Korompay Katinál megannyi kincsre leltem, melyek kifejezetten elősegítik kutatási munkámat. Virgil szerencsére nagyon pedánsan tárolta a fotóit. Ő vitéz volt, fényképén látni, hogy elismert katona. Számos olyan kép került hozzám beszkennelve, amik létezéséről előtte nem is álmodtam. Az egyik legeslegfantasztikusabb kép, amit Tenziről valaha láttam, ez a babakocsis. Kati nem tudta, hogy kik vannak rajta. Én viszont a napló alapján kikövetkeztettem, hogy a bal oldalon álló nő egy pesztra, középen Tenzi áll, a jobb szélen álló nő ismeretlen, viszont a 7 éves kisfiú Aigner László, a csöppség a kocsiban pedig nem más, mint az én nagypapám!!! (hozzá kell tennem, hogy kedves barátnőm, Andi meglátása szerint Tenzi inkább a jobb oldalon álló nő. Ő tanúja a téma iránti odaadásomnak, lelkesedésemnek – ezáltal már Ő is a téma szakavatott ismerője.) A felvétel készülésének időpontja pedig 1916, a helyszíne Bózes, az esemény pedig Cristea Candin temetése.

Egy másik fénykép még inkább felkeltette az érdeklődésemet! Ezt is Korompay Kati adta, azonban ő erről se tudta, hogy kik szerepelnek rajta. Én, szintén a naplóban olvasottak alapján arra jöttem rá, ez nem lehet más, mint egy borozgatás a bózesi kertben kb. 1905-ben. A szereplők rajta balról jobbra pedig Basa Eugénia (akit a naplóban Tenzi kizárólag csak „mama”-ként említ – azonban hála Szász Angélának, egy korabeli okiratról a nevét is megtudtam. Angéla volt a legelső, aki bekapcsolódott a munkába.

Szász Angéla „külsős” mármint nem családtag, viszont Részéről kifejezetten nagy érdeklődést és segítőkészséget tapasztaltam, miután levelet írtam a kecskemetilapok.hu emailcímére. Ugyanis a naplóból kiderül, hogy Tenzi kecskeméti tartózkodásuk alatt novellákat írt a Kecskeméti Lapok c. újságba. Ezek meg is jelentek, azonban a második világháború végén a „felszabadító” orosz katonák (valószínűleg pénzt, vagy értéket keresve) szétbarmolták azt a konyhai ülőalkalmatosságot, aminek belsejében Tenzi néni ezeket tartotta. Valóban nagy érték volt, csak nem nekik, hanem most nekem az lenne, így levelemben megkérdeztem, hogy lenne-e módom e régi lapszámokat átböngésznem. Erre írt Angéla, aki azóta már teljes mértékben részt vesz a kutatásban.

Tehát visszatérve a képre, mama mellett feltételezésem szerint Tenzi ül. Aki mellette áll, nem családtag, hanem Jóska, a házitanító, mellette Misi, az öccse. Az ő apjuk volt akkoriban a Kun Kocsárd Földmíves Iskola igazgatója, azonban Tenzi anyja mégsem tartotta őt, mármint Jóskát elég rangos szülőktől származónak, hogy… hűű, hát ezt most nem kezdem el mesélni, de az biztos, hogy ebben az időben ők ketten gyakori vendégek voltak a Cristea házban. Az asztal jobb szélén az öregúr Cristea Candin, a szolgáló valószínűleg Véka, az asztal innenső oldalán balra Niti ül, mellette Virgil, a kutya a bal szélen pedig Mantil. Ez utóbbit azért állíthatom, mert a naplóban az áll, hogy minden kutyát Mantilnak hívtak. (…vagyis, ha jobban belegondolok, lehet, hogy az az álló fiú Tenzi mellett Valér, mellette Virgil, elöl Niti (e: Nici) és egy ismeretlen kölök… s a képet Livi készítette, de nem voltam ott. Egyébként még az sincs kizárva, hogy mama mellett Livi ül, mellette a fiú Schmidt Tibald, mellette pedig Ede áll, az öccse, aki később meghalt a Viribus Unitis hadihajó fedélzetén. Sőt, most már ezt a megfeleltetést tartom valószínűnek!)

E találkozás után távoli rokonommal (Kati dédnagyanyám öccsének unokája) elindult a lavina! Korompay Katalin ugyanis megadta Farkas Ildikó telefonszámát, amit azon nyomban felhívtam. Nagypapám, Korompai Béla temetésén ugyan már találkoztunk, de én akkor (2006-ban) még nem tudtam semmit a rokonokról, így akkor nem is tudtam, hogy ő kicsoda. Na oké, akkor végre visszatérhetek Szászvárosba, ahol a két fénymásolt fotókkal telerakott fotóalbummal a táskámban elindultam a buszmegállóba, ahonnan Pityu atya szerint 13 órakor indul a minibusz Bózesre. De nem biztos – mondta -, ez nem olyan, mint Magyarország.

Úgy terveztem, pénteken felmegyek Bózesre, szombaton Algyógyra, vasárnap pedig majd Szászvároson találkozom Fülöp Júlia nénivel, aki a délelőtti magyarok gyűlésén azt a benyomást keltette, hogy ő az én emberem. Ugyanis nem titkolt célom felkutatni a napló minden elérhető részletének most is fellelhető nyomait. Az Internet segítségével, leginkább a Wikipédia oldalát böngészve valahány helyiség helyét meghatároztam, valahány előforduló híresebb (és hirtelenebb) személy rövid életrajzát leírtam – ezek csillagozva a lap alján lesznek megtalálhatóak. Mindahány történelmi, vagy ilyen-olyan esemény interneten fellelhető nyomára hivatkoztam és főképpen mindahány Tenzi által használt idegen szó jelentését is leírtam (ezt tartom a napló gondozás egyik legfőbb értékének). Az Internet nagy segítség, de mindent mégsem tartalmaz. És éppen a lényeg, Tenzi gyermekkorának részletei várnak még felfedezésre, gondolok itt a bózesi időkre is, de leginkább a szászvárosi iskolás évekre, mert hiszen az iskolás évek minden ember életében meghatározó, kitörölhetetlen nyomot hagynak.

A megállóban álldogálva 13.05-kor már kezdtem izegni-mozogni. Nálam volt az a román nyelvű szöveg is, amit Andi egyik Erdélyből származó kolléganője (Kati) fordított le románra, hogy Bózesra szeretnék eljutni. Egy fiatalabb csóka azt mondta, hogy ő taxis és 20 leiért elvisz Bózesre. Nem teketóriáztam, beültem mellé és elindultunk. Útközben vadul mutogattam az ürgének, hogy a rokonaimat keresem (ez szintén le volt fordítva) és mutogattam Ildikó a bózesi házról készült fényképét is, meg azt is, amelyiken Timoftei, meg Timoftei lánya volt. A taxis mandró magyarázott valamit románul, de én egy szót se értettem.

Felértünk Bózesre. Kiderült, a taxis ürge ismeri az ott lakókat. Bejött velem ugyanabba a házba, ami a fotón volt és elkezdtek dumálni (persze románul), én meg fülelni, hátha valamit megértek (ez nem ment). A románra fordított szöveg tovább is tartott, a fotók nézegetése után azt is elolvasták. Oda volt írva a kérésem, hogy szeretném, ha kerítenének egy magyarul tudó embert. Hát erre széttárták a karjukat, hogy itt Bózesen egy szál ilyen sincs, azonban a taxis mókus, aki úgy tűnik, szívén viselte a dolgomat, a háziakkal beszélt (valószínűleg arról, hogy hol van magyarul tudó ember. A Feri! – hanzott végre egy érthető szó! Végül úgy tűnt, kitaláltak valamit, intett, szálljak be a kocsiba, s elindultunk.

Itt említeném meg röviden, Erdély tájai lenyűgöző szépségűek, főleg a távoli hegyek állandó látványa. Még a vonat ablakából látott elhagyott lepusztult gyárépületek lehervasztóak és általában a (falusi) házak a magyar falvakéhoz hasonlóak, mégis valahogy más érzés Erdély. Nos, leértünk Algyógyba, ott is egy aránylag rendes udvarba becsöngetett a taxis, kijött az ott lakó öreg mandró. A Feri. Tényleg tudott magyarul. Az addigi hümmögésem, meg némaságom után végre beszélhettem. Neki is megmutattam a fotóalbumot, főleg azt, amin feltételezésem szerint algyógyiak lehetnek. Nézi az ember: nem ismerős neki senki…, de aztán végre! Talán…, sőt, biztosan ráismert egy nőre, aki ugyan már 15 éve halott, de elvisz abba a házba, ahol lakott – mondta.

A taxis rendi módon nem kért külön pénzt az algyógyi fuvarért, amint látta, hogy minden sínen van, elhajtott. A magyarul tudó pasi – Feri – kiállt a kocsijával, beültem mellé, zúztunk a falu másik végébe, jobbra, balra, temető mellett elhaladva egy kertkapuhoz. Útközben próbáltam szóra bírni a manuszt, de nem ment. Odaérve kiszálltunk, Feri becsöngetett, nekem annyit mondott, az orvos lakik itt. Ki is jött egy kecskeszakállas jobb kiállású öregember, mondom neki, a rokonaimat keresem. Kérdi, mi a nevem? Mondom, Zemlényi-Kovács Zoltán. Csóválja a fejét: neki ilyen nevű rokonai nincsenek. De azért menjek be hozzá. Jött velünk az a magyarul tudó öreg is. A Feri.

Bementünk egy szép kerten át egy régebbi, dazé elég kúlul kinéző házba, amit talán nevezhetnék egyszintes villának is. Sza eléggé régimódi, dazé faintos kégli. Leültem, leült mellém az öreg, a „doktor”. Elkezdi lapozgatni az Algyógyról származó képeket tartalmazó albumot, egyszercsak felvirul:

- Hiszen ez a feleségem! Hiszen ez én vagyok! Hiszen ez a fiam! Nahát! – mosolyog rám – Akkor hát mégiscsak rokonok vagyunk!

Igen – mosolyodtam el -, az én ükapám nővérének a fiának a fiának a lánya… na oké, szóval tutira rokonok vagyunk.

A doktor azt mondta, hogy a fia Tibi (Tibi és Sidonia!) holnap jön, s ha van kedvem, jöjjek el újra. Elbúcsúztunk. A magyarul beszélő öreggel – Ferivel – autóval felmentünk Bózesre. Timoftei lánya mondjuk örült, de továbbra is éreztem, hogy fenntartással vannak irányomban. Mit is akarok? Hát meg szeretném nézni, hogy hol élt a dédnagyanyám, be szeretnék menni a házba, ha lehet. Végre volt, aki lefordította. Elmondtam magyarul, az öreg meg lefordította nekik. Az arcukon láttam, hogy valami nem stimmol. Juj-juj! Valamit félreérthettek, mert mind a ketten (Timoftei lánya és a férje is) elkezdtek hőzöngeni, hogy ez az ő házuk és nem a dédnagyanyámé! Ujjé – jobbnak láttam elmenni onnan. Az öreg Feri se értett tisztán, ezek a románok se, inkább hagytam az egészet.

Beültem a kocsiba Feri mellé, föl szerettem volna menni a temetőbe, megnézni ükszüleim sírját. Ájjáj, nem jó, mondja az öreg Feri, neki vissza kell mennie Algyógyba a feleségéhez. Hát oké. Levitt az Algyógyban lévő minibusz megállóig. Amikor azzal döcögtem lefelé Szászvárosba, akkor jöttem csak rá, hogy ugyan egy nap alatt sikerült eljutnom Bózesbe és Algyógyra is, sőt, Bózesen kétszer is voltam, de végeredményben nem intéztem el semmit, sőt, Algyógyban, ahol holnap, szombaton várnak, nem tudom se a „doktor” nevét, hogy hogy hívják és azt se, hogy hol lakik, mert nem figyeltem az utat, merre mentünk. Bakkara.

Annyi baj legyen. Másnap már magabiztosan önállóan kigyalogoltam a buszmegállóig, ahol ismét nem jött időre a busz, a taxisok azonban keselyűként köröztek a buszmegálló előtt lassítottak, hát az egyikbe beszálltam. Algyógyig 10 leiért felvisz. A doktorról semmi mást nem tudtam, csak a fotóját tudtam megmutatni a fényképezőm kijelzőjén, amit tegnap készítettem. Pechemre ez a taxis már nem ismerte fel és azt se értékelte, hogy nem tudom a címet se, ahová megyünk. Csak hümmögtem, meg ki-kitekintve próbáltam visszaemlékezni, merre jártunk, de hiába.

A közelben tekeregve mutogattam a taxisnak, szólítsunk le valakit, az hátha felismeri (faluhelyen így szokás, nem?). Egy suhanc kölök rá is ismert, beszállt a taxiba, elmutogatta a taxisnak, hol lakik a doktor. Újból ott voltam végre abban a házban, a rokonaimnál! Ott volt az öreg Tibi (a doktor), a fia Tibi, Szidónia, Szidónia mamája, ők a konyhában főztek, valamint ott volt még egy szintén erdélyi magyar házaspár, gyerekükkel.

A szó nemzetköziül folyt, mert Tibi, aki, mint megtudtam, telekommunikációs mérnök, ezzel a másik magyar fickóval magyarul beszélt, de mivel nem ismerték a magyar technikai szaknyelvet, időnként egy-egy szót románul mondtak. Az öreg Tibi (a doktor) a konyhában tüsténkedett, készültek a szendvicsek. Hozzám magyarul beszélt, de Szidóniáékhoz románul. Szidónia nekem az első pillanattól kezdve szimpi volt. Szencsére ő tud angolul, én mondjuk csak konyhanyelven, de a konyhában úgy is jó volt.

Megnézegettük mind a két fotóalbumot. Szidónia (Sidonia) felhívta a figyelmemet, hogy neki van családfája, amin már 150 ember van. Éreztem, hogy egymásra találunk! Nevetve mondtam, én is készítek családfát, amin már 370 családtagnál járok. Kitárgyaltuk, miképpen is vagyunk rokonok. Tőlem indulva az anyukám Korompai Mariann, akinek az apja Korompai Béla volt, aki Aigner Bélaként született. Az ő anyja volt román Cristea Hortensia (Tenzi!!!), akinek az apja volt Cristea Candin, ugye, mint mondtam, Bózes főjegyzője. Je!

Candinnak volt egy nővére, Cristea Mária, vagyis Maria Cristea, aki hozzáment egy Rosu nevű nagygazdához, akitől volt egy Ádám nevű fia, aki egyébként Candinnál tanult jegyzőmesterséget. Ádámnak egyik fiát Septimiunak hívták, akinek a lánygyermeke volt Magdi, egy különösen szép nő, akit az eddig „nagy Tibiként” is emlegetett doktor úr vett feleségül, s az ő fiuk volt Tibi, a telekommunikációs mérnök, aki, dear Sidonia, Téged vett el feleségül!

Jó, mi? Így vagyunk rokonok. És amiért én mindezt tudom, az annak köszönhető, hogy dédnagymamám (Tenzi!!!) jó barátságban volt Lili nénivel, vagyis Septimiu (Timi) Rosu húgával, leveleztek, s ő küldte el Tenzinek az algyógyi híreket. Például, hogy meghalt Maria Rosu, Rosu Adam felesége, amire az egész család összegyűlt a temetőben. (erről van a temetős fotóm, amiről Feri megismerte a nagy Tibi anyósát) Aztán Rosu Ádám 100 éves születésnapi ünnepségéről is küldött fotót (valszi levelet is, dassajnos nincs meg). Ádám 1874-től 1975-ig, 101 éves koráig élt!

Lili néni küldte el Tenzi néninek Tibi és Sidonia esküvőjén készült képet is. Sidonia családfája sokban segíti az én munkámat, dazé én is tudtam meglepetéssel szolgálni Sidi számára. Ő például nem tudott Cristea Petruról, az ősök őséről, az én szépapámról, aki már az 5. fok tőlem számítva. Persze róla én is csak Tenzi naplójából tudok, amit valószínűleg Cristea Candin neki, legnagyobb lányának elmesélt. Sidonia, pontosabban Tibi számára is Cristea Petru a legrégebbi ismert rokon, jobban mondva ős.

Sidoniával tehát nagyon jól megértettük egymást, még ha én nem is tudok olyan tökéletesen angolul. Hamarosan elkészült az a speciálisan erdélyi fánk-szerű eledel, aminek két fajtája is volt: egy hagymás és egy olyan káposzta-féleséggel töltött, ami hazánkban még csak nem is ismert. Nekem a hagymás ízlett jobban.

Algyógyhoz közel van egy fürdő, melynek neve Algyógyfürdő. Az előbb említett házaspár és a fiú elmentek oda, mi pedig Tibivel elcammogtunk a háztól nem messze lévő algyógyi temetőbe. Megnéztük Maria Rosu sírját, Rosu Ádámét is, s Tibi anyukájáét is, Maria Magdolna Rosuét is. Ez után szinte adta magát, hogy hová menjünk: természetesen Bózesre, a Cristeák sírjához. Beültünk Tibi autójába, velünk tartott Sidonia is.

Az utat már szinte tudtam. A táj egyszerűen kihalás, milyen gyönyörű arrafelé! Az út egyenesen Timoftei házához visz, azonban most nem álltunk meg, hanem továbbhajtottunk a dombra épített templomhoz. Csörgedezik ott egy kis patak, a rajta átvezető kis híd előtt leraktuk a kocsit, innén gyalog mentünk. A domb (vagy inkább hegy?) oldalában erdei ösvényen vezet fel az út, majd jobbra egy kis kapu. Onnan fölfelé eső után csúszós úton, csúszós füvön kelletett felcaplatni. A naplóból én ezt már jól ismertem. Ezen az úton rohant le 1898 körül Tenzi cserfes húga, Livi, jól meg is rándította a karját. (Bevallom, amikor először olvastam a Tenzi naplót, hullára bele voltam esve Livibe! Tenzi olyan érezhető szeretettel ír róla, hogy katasztrófa!) Felértünk a templomhoz!

Körös körül sírok, de a „fő helyen”, a kis templom mellett ott állt az a három sír körbekerítve díszkerítéssel, ahol Tenzi néni utolsó bózesi ottjártakor 1965-ben sokszor meg van örökítve. A jobb szélen ükapám, Cristea Candin, aki 1884-1916-ig élt. Mellette elvált felesége született Basa Eugénia, volt Cristea Candinné, azonban a sírkövön ez áll: Eugenia Muntoi. Állítólag 1951-es halála előtt belátta bűnét, hogy elhagyta családját egy Tenzivel egyidős fiatalemberért és utolsó kérése az volt, hogy „temessetek az öregem mellé”.

Hát ez necces, nagyon necces, mert ez az 54 éves nő lelécelt a huszonéves palijával, cserbenhagyta két akkor még kiskorú gyerekét, akiket Tenzi és Livi Kecskeméten és Pesten neveltek fel, mentesítve apjukat, aki még öreg korában is intézte a munkáját, mindezek után a nő nem átallott a volt férjéhez betörni és kirabolni. Az új férj meg mindenét elitta. Tök csórók lettek, s mikor Tenzi hazalátogatott, a muterja őt pumpolta dohányért! De amikor Tenzi adott, anyja gyorsan eldugta, mert ha az palija megtalálja, me elissza azt is. Ilyen nő fekszik az ükapám mellett.

De ami aztán mindennek a teteje: 1962-ben, mikor ez a részeges fickó is meghalt, azt is oda temették a két már meglévő sír mellé. Tehát szencsétlen Candint halálában se hagyják nyugodni: ott fekszik mellette a nő, aki elhagyta és amellett még az is, akiért elhagyta. Ez halálgáz! Dát – mint ahogy mondani szoktam -, evva. És ami a legszebb a történetben: Tenzi a naplójában mindenkinek megbocsát. Nekik is. Ugyan hosszan ecseteli, mekkora fájdalmat okozott neki anyja cselekedete, hűtlensége, anyjáról szeretettel beszél. Ecren gyönyörű, ember nem is hinné, ilyen létezik. Jézus! Mennyit tudnék mesélni, de nem teszem. Így is többet mondtam, mint „kelletett” volna! Inkább folytatom az erdélyi kalandjaim leírását.

A temetőben kestük Cristea Petru sírját, de nem találtuk, mint ahogy Candin első feleségéét, Sofiáét sem, és születés után rövidesen elhunyt kisfiáét Josefét sem. Nagy nehezen leereszkedtünk a meredek-csúszós úton – én végig Livire gondolva. A hegy aljában ücsörgő parasztoktól kérdezgettük, emlékeznek-e Cristea Candinra, aki Tenzi leírása szerint 1965-ben, 45 éve még elevenen élt az emberek emlékezetében. Mondjuk akkor még élt Tenzi egykori szolgálónője is. Valami 50 év után először találkoztak – sza hót pálya cucc. Tenzi nénit és Livi lányát, Ducit királynőként és hercegnőként fogadták állítólag akkor. A parasztok a fejüket rázták. Tenzi néni neve, meg apjáé dereng-dereng, de igazából sötétkamra.

Mondtam Tibinek, ugyan nem fogadtak valami nagy örömmel, dazé ha már itt vagyunk, menjünk már be Timoftei lányáékhoz! Mit veszthetünk? Bementünk hozzájuk. Nyomták a szöveget, hogy ez nem is a Tenzi néni háza volt, hanem ezt a házat a Tenzi néniék Bélatelepi vikkendházának tervei alapján építették. Mutattam a képet, ami 1965-ben készült itt Bózesen, amikor a házon belül álltak Duci és Tenzi, erre a nő azt mondta, az nem is itt van, hanem Bélatelepen. A bélatelepi házat 44-ben a földdel tették egyenlővé. Akkor Tenzi még nem volt ilyen ősz hajú! Áh, de mindegy. Meg hogy Cristea Candin halála után a házukat a Cristea gyerekek a falunak adták. Ja. És pont erről nem írt Tenzi egy szót se.

Felmentünk ahhoz a házhoz, amiről beszéltek. Valóban lehet, hogy ez volt az, legalábbis itt állt az a ház, melyben Tenzi gyermekévei zajlottak. Egy óriási hegy állt ugyanis az udvar végében. Állítólag az egész hegy Candin bírtokában állt. Tenzi írta a naplóban, hogy a hegyen álló fenyőfákat apja ültette, miután folyton árvíz volt esőzések után. Sőt, van egy fénykép is a hegyről fotózva, ami ezt támasztja alá. A házzal szemközt áll az iskola, ami akkor még csak éppen állt. Onnan adott szerenádot 1903-ban Aurel Vlaicu Tenzinek. Nagyon húzós, hogy most 2010-ben is általános iskola működik ott. Csakúgy, mint 100 éve. Ez az egész annyira varázslatos, hogy beleborzongok.

Tibi levitt kocsijával Szászvárosba. Kiderült, hogy ők Szászvárosban ismerkedtek meg, sőt az esküvőjük ugyanabban a templomban volt, aminek zárdájában én most lakom! Feljöttek a szobámba is, ott búcsúztunk el. Meghívtak másnapra Dévára, ahol laknak. Ez nagy szerencse, mivel egyébként egy pályaudvaron kellett volna rostokolnom több órát, ugyanis a vonat éjfélkor indult Piskiről (Simeria), de Szászvárosból fél 8-kor ment Piskire az utolsó busz . Pesten csak Piskiig adtak jegyet. Onnan Szászvrosra már a saját bulim, hogy hogyan jutok el.

Petru Groza apja Piskin volt ortodox pap, tehát elvileg lett volna ott mit keresnem, hiszen Petru Groza életének is vannak még felderítetlen részletei. Például nem tudom a szülei nevét sem. Tenzi naplója szerint Petru Groza anyja Cristea lány volt, így Tenzi és Petru unokatestvérek voltak. Ezt jó lenne bizonyítani dokumentumokkal. Az én munkám most Tenzi naplójának dokumentálása, ma is fellelhető adatainak felkutatása. Aki beszáll a buliba, akár ott Erdélyben, akár itt Magyarországon, azt szívesen veszem.

Utolsó nap, 2010 június 20. vasárnap szokásos módon 9-kor mentem reggelizni. A gyermekotthon földszintjén lévő ebédlőbe, ahol egy asztalnál ültem Menyhárt Ernővel, Kiss Ferenc Csongor testvérrel, Bíró István testvérrel és a sok gyerekkel. Konyhás néni, nevelők, minden, annyira jó energiája volt a helynek, hogy szinte lubickolni lehetett benne!

Aznap volt a vasárnapi Istentisztelet, ugye, mint minden vasárnap, ugye. Ugye-ugye, ezt mindenki tudja, nekem mégse volt annyira egyértelmű. Sose jártam templomba, ugyan Istennel hosszú évek óta príma a kapcsolatom, de úgy azok közé tartoztam és tartozom, akik azt mondják, hogy nem kell ahhoz templom, hogy Istennel kapcsolatban legyek. Most azonban más volt. Ismertem az papot, a 90-en túl lévő Antal atyát, Bíró István testvér olvasott fel a bibliából, ott ültek előttünk a gyerekek is ünnepi ruhában. A szertartás három nyelven szólt, németül, románul, de főleg magyarul. Kafa volt. Meghitt és ….szép.

Aznapra maradt a találkozásom Fülöp Júlia nénivel, akivel pénteken, a magyarok gyűlésén találkoztam. Telefonon üzente, hogy délután 5-re érkezik. Addig az időt tartalmasan töltöttem, sétáltam a gyönyörű kertben, játszottam, meg rajzolgattam a gyerekekkel. Beszéltem Ferenc testvérrel, Pityu testvérrel, mind a ketten mindenben segítségemre voltak egész ittlétem alatt, beszélgettem a konyhásnénivel, a nevelőkkel. Eljött az 5 óra, Fülöp Júlia néninek elmeséltem, mire is gondoltam ezzel a Tenzi naplóval kapcsolatban. Hogy ez szerintem óriási jelentőséggel fog bírni a szászvárosi magyar közösség életében. Júlia néni biztosított, hogy efelől nincsenek kétségei.

Búcsút vettem hát őseim földjétől, egy nagyon szimpi mukival, Tobiassal indultunk el „utolsó utunkra” Szászváros utcáin. Tobias 7 éve volt nevelő a szászvárosi Szent Erzsébet Gyermekotthonban, most épp errefelé járt, beugrott körülnézni. Tobias német, de nagyon kllasszul tud magyarul. Én az ilyet nagyon bírom!!! Azért azt elég nehéz volt neki elmagyarázni, hogy kicsoda is az az Aurel Vlaicu… A román nemzeti hős, aki udvarolt a dédnagymamámnak.

A minibusz robogott, döcögött Déva felé. Az ablakból láttam több tehenet! Szívesen leszálltam volna, hogy megsi- mogathassam őket, de nem tettem, mert Sidonia várt a dévai állomásnál. Aranyos volt, készítettem is róla egy képet. Ő is készített rólam, a – bocsánat! – iszonyú ronda dévai lakóteleppel a háttérben, amit Ceausescu éppen a városközpontba, a Kőmíves Kelemen’s Dévai vár alá építtetett (szencsétlen befalazott asszonya forog a sírjában!). Itt laknak Tibiék – de Őket ez látszólag egyáltalán nem zavarja, éppen ezért kértem bocsánatot az előbb, mikor őszinte véleményemet kinyilatkoztattam. Kivagyok a lakótelepektől, dát evva.

Lifttel felmentünk a lakásba, ott volt Tibi – és úgy éreztem magam, mintha Tibivel és Szidóniával már évezredek óta ismernénk egymást. Az első pillanattól olyan volt, mint otthon. A cuccomat ledobtam, elmentem fürödni és felfrissülve ültem le vacsorázni. Valami mennyei volt a kaja, amit Tibi főzött. Beszélgettünk, rámentettem a számítógépükre a Tenzi napló javított változatát, mert tök buli lenne, ha Tibi fordítaná magyarra a Tenzi napló románul írt szövegeit. Éppen a picasan lévő fotóimat mutattam nekik, amikor rádöbbentünk: már indulni kell. Kivittek az állomásra és elbúcsúztunk, mint régi jó ismerősök, mint rokonok, mert hát azok is vagyunk!

Hazaérkezvén aludtam egy napot, aztán újból rávetettem magam a Tenzi naplóra. Jelenleg éppen a tartalomjegyzéket írom, ugyanis a család története kb. 200 oldal, azonban utána további kb. 200 oldalon további visszaemlékezések vannak leírva, időrendi szempontból össze-vissza. Azt tervezem, hogy az össze-vissza fejezeteket beleszerkesztem az alapba.

A tevőleges munka mellett kutatómunkát is végzek folyamatosan. Az erdélyi utam is ilyesmi volt. Itthon már több rokonnal felvettem a kapcsolatot, tőlük fényképekhez, valamint egyéb adatokhoz jutottam hozzá. Tenzi húga, Cristea Livi lánya volt ugye Duci néni (Schmidt Márta), akinek lányai Borsányi Márta és Farkas Ildikó, akiket sikerült megtalálni régi jegyzetek, de főleg Korompay Katalin segítségével, aki Tenzi öccsének , Cristea Virgilnek az unokája, Virgil fiának, Korompay Palinak a lánya.

Rejtélyeket is fel kell oldanom időközben. Miképpen lett Korompay Cristea Virgil? Hogyan lett Korompay Cristea Valér, Tenzi idősebbik öccse? Mert hiszen Tenzi és férje, Aigner Gusztáv gyermeke, Aigner Béla apja halála után 1945-ben felvette a Korompai nevet, így édesanyám már Korompai Mariannként született. Ezt mindig is tudtam. Tenzi naplójában erre csak egy rövid utalás található, miértjét homály fedné, azonban birtokomban van egy családi címer, melyen ez áll: AZ ALSÓKOROMPAI AIGNER CSALÁD CÍMERE. Tehát az Aigner család Alsókorompáról (mai Szlovákiában van) származik. Ez oké, de a Cristea fiúknak nővérük férjének családja származási helyéhez mi közük? Ráadásul Korompay Katalintól tudtam meg, hogy Valér és Virgil jóval előbb lettek Korompayak, mint nagyapám Korompai. Tehát vannak még megoldandó kérdések.

Anyukám, Korompai Mariann, Tenzi unokája kisgyerekként, kamaszként Tenzivel együtt éltek hosszú évekig, Tenzi fia, Lulu életvitile miatt. Nagypapám (Lulu) és anyukám (Mariann) között ellentétek feszültek, ezért pl. anyukám el se ment nagypapám temetésére. Anyukám egy ilyen nő volt (2008-ban ő is meghalt), azt tartotta, hogy ha őrá nem voltak kíváncsiak a rokonai, akkor ő se kíváncsi rájuk. Ezért nem is nagyon tartotta semmilyen családtaggal a kapcsolatot. Én nála szívesebben tekergek családom múltjában, de ez a mostani családfakutatásom főleg Tenzi naplója miatt történik. Azt kérem a rokonoktól, tárják elém, amit Tenziről, illetve Tenzi rokonairól tudnak.

Sok fénykép, adat került elő, melyek segítségével mind inkább összeáll a mozaik. A fényképek által megelevenedik a napló, ami ugye valójában nem is napló, inkább családtörténet, ám én mégis naplónak hívom, mivel így kedvesebben hangzik számomra, s remélem, mások számára is. Pár képeslap is előkerült, ezek alapján – valamint Tenzi naplójának stílusa alapján különösen – kirajzolódik az egykor élt emberek lehelet-finom jelleme, érzelemgazdagsága. Jó volna, ha előkerülne Tenzi néni néhány levele. Tenzi nagy levélíró volt, sokakkal tartotta a kapcsolatot. Amiben nagyon reménykedem, hátha Romániában még fennmaradt ezekből pár. Családtagokon kívül írókkal is levelezett, naplójában említi például Fekete Istvánnak írott levelét, amire a neves tollforgató válaszolt is.

Tenzi néni évekig velünk élt kiskoromban. Dédi engem Bambinak becézett, de most nem ez a lényeg, hanem hogy nálunk is lakott. Anyukám (Korompai Mariann) az őrá jellemző egyszerűséggel, mikor nagymamája (Tenzi) meghalt, az összes utána maradt fényképet a kidobta a szemétbe. Még szerencse, hogy Apukám (Zemlényi-Kovács András) ezt meglátta, kimentette és eltette azokat. Mivel Apuskának is meséltem Tenzi naplójáról, ő ezeket – egy dugig tömött aktatáskányi fotót – nekem adta, azzal a kikötéssel, hogy nehogy eladjam az Ecserin, mert ezek muzeális értékű képek. Valóban azok. És jobb helyre nem is kerülhettek volna. Minél többet foglalkozom Tenzivel, annál több minden kerül elő!

Tenzi naplójáról annyit tudnék mesélni, mint a szakadás. Fogok is még, ahogy magamat ismerem. Tát aki beizgult, annak nyugi. E bejegyzésemet azzal zárom, hogy elmesélem, hogy Farkas Ildikó nemrég megtalálta azokat a fotókat, amiket Timoftei lánya neki adott Bózesben 12 éve. Természetesen megmutatta nekem is – jól sejtette, hogy nagyon izgat a téma. Nem akárhol találkoztunk – a Farkasréti temetőben. Itt van édesanyjának, nagyanyjának és nagyapjának sírja, név szerint Livi nénié, Schmidt Tiboldé, aki egyébként Gróf Teleki Pállal, későbbi miniszterelnökünkkel dolgozott együtt a Földrajzi Intézetben és lányuké, Duci nénié, aki tudtommal orvos volt a Beloianniszban.

Előkerültek a Bózesen őrzött fényképek, melyeket Timoftei adott Ildikónak 12 éve. A frenetika netovábbja cikázott a levegőben! Olyan eszméletlen fotók kerültek elő a stócból, hogy ott helyben kihaltam! Egyik legmegdöbbentőbb az 54 éves Basa Eugénia és a 22 éves Sofron Muntoi. Az kész! De Winkler Károly és Cristea Niti közös képe (talán esküvői?) is csúcs. Számos fiatalkori kép Liviről, melyeket látva (ehemm-behemm…) újra kell értékelnem a korábbi meglátásomat a babakocsis képpel kapcsolatban. Tehát a baba nem Lulu, hanem Duci, a középső csaj nem Tenzi, hanem Livi, a jobbfelé álló nő Tenzi (ahogy Andi mondta), viszont a kisfiú tényleg Laci, az időpont nem 1916 hanem 1914 és a helyszín nem Bózes, hanem talán Pest. Livi és Tibi (Tibald) Pesten éltek. Ez is csak feltételezés, dezmá majdnem tutkó.

A fényképnézegetés után keresésbe fogtunk. De nem jártunk sikerrel. Én nem szoktam temetőbe járni, max ha temetés van, de az se gyakori. Ildikó azt mondta, úgy emlékszik, mintha errefelé lenne, de nem találtuk meg. Ezért hát segítséget kértünk a temető gondnokságán. Kaptunk egy helyrajzi számot, de így is időbe telt mire megleltük. Egy diófa mellett volt egy bozót. Ildikó nagy nehezen hajtotta el a már jó centi átmérőjű ágakat, melyek évek alatt rátekeredtek az egyszerű kis fakeresztre a sok márványsír szomszédságában. A sok levéltől alig lehetett elolvasni a feliratot: AIGNER GUSZTÁVNÉ 1890-1987. Ezen a helyen nyugszik Tenzi.

*

(a képek egy része családi fényképgyűjteményekből került birtokomba. Ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet elsősorban Korompay Katalinnak, Farkas Ildikónak, Joikits Tiberiunak és Maria Sidonia Joikitsnak, Szász Angélának, Apuskának, valamint mindazoknak, akik részt vesznek a munkában, hogy Tenzi naplója minél teljesebb legyen!)

E témáról szóló eddig olvasható bejegyzések:

Tenzi naplója

R-day (100 éves csecsemő)

A kígyózó sor mentén, a sok bemenni szándékozó kíváncsi tekintettel a nagy fehér vászon építmény bejáratánál állunk, ahol egyre több gyerek tűnik el. A szülők kint várakoznak. Egy anyuka aggódva felteszi a kérdést: „A gyerekem már háromnegyed órája benn van. Ez normális?” Igen, nyugtatták meg a bennfentesek, ki is van írva, szülők csak indokolt esetben tarthatnak gyerekükkel és az átlagos benntartózkodási idő körülbelül egy óra. Igen, akinek a Szigetfesztiválon már közel 10 éve óriási sikerrel szereplő Tarot Labirintus ugrott be, az nem téved.

A Szigetnek ez az egyik fő kuriózuma. Többnyire másfél-két órát is kell várni, hogy be lehessen jutni ebbe a misztikus világba, mely leginkább önmagunkhoz áll a legközelebb. A többszáz éves Tarot kártya megelevenített Nagy Arkánumaival minden Labirintusba érkező ember találkozhat, s meghallgathatja szavaikat is, melyek segítenek önnön sorsuk megismerésében.

Bérczi Zsófia budapesti vizuális művész produkcióival az ország-világ több városában szerepelt már, azonban a sokáig kizárólag a Szigetfesztiválon fellépő Tarot Labirintus csak tavaly indult el világhódító útjára. Így a Tarot Labirintus 2009 nyarán a magyar-francia kulturális kapcsolatokért sokat tett Rády Kriszta szervezésében juthatott ki Franciaországba a Lille 3000 nevű fesztiválra.

Ami meglepetés volt Francia-földön Zsófi számára is: a Szigetfesztiválon felnőttek számára készült produkciónak ott túlnyomó többségében gyermek-látogatói voltak. Sok esetben rögtönöznünk kellett, azonban a lényeg eljutott a kicsiny fejekbe is, hiszen ha azt vesszük, a felnőttek is hordoznak magukban gyermeki ént. Zsófi valószínűleg ezért mondott igent a győri Gyerkőcfesztivál felkérésére, ahol – ha hinni lehet az innen-onnan hallatszó gyerekhangoknak – a „Meselabirintus” óriási tetszést aratott.

Néhány karakter új megnevezést kapott Győrben. A Mágus például Varázsló, a Papnő Jóboszorkány, a Próféta Hírmondó, a Kocsihajtó Lovag, az Akasztott ember Másképplátó, a Remetét gyereknyelven Bölcsnek hívják, de valószínű, hogy azért is lopta be magát a produkció  az ifjú szívekbe, mert koruknak megfelelő módon, játékosan, mégis komolyan lettek megszólítva. A szereplők többsége arról számolt be, hogy kérdéseikkel, jelenlétükkel, megnyilatkozásaikkal alaposan kifárasztották őket a kicsik. Ezzel együtt mindahányan tanulságos hétvégéről számoltak be. Jó volna, ha jövőre is meghívnák a Labirintust a Győrkőcfesztiválra – mondják a Labirintus szereplői, s e véleményt osztja Bérczi Zsófi is, aki ráadás kérdésünkre helyeslően bólogatott: Természetesen az idei Szigeten is találkozhatunk a Tarot Labirintussal.

Szöveg+képek:

ZKZ

Pályázatunk rendhagyó. Első helyezés NINCS. Csupán az a lényeg, hogy együtt legyen minden….és hogy megfejtsük azt a talányt, hogy ha ennyire klassz a nyelvünk, ennyire ősi a nemzetünk, ennyi mindent találtak fel magyarok, stb., akkor hogyhogy ilyen lúzerek vagyunk??! És ne csak hőzöngjünk, hanem találjuk ki, hogy ha már ekkora kinccsel rendelkezünk, hogy magyarnak születtünk, miképpen tudnánk ezáltal kijönni ebből a kátyúból, amiben vagyunk, anélkül, hogy túlzottan nacionalisták lennénk. Mert az nem valami kúl, hogy minden más népnél előrébbvalónak tartjuk magunkat, de – ugye, mint azt a mellékelt ábra mutatja – ezzel tulajdonképpen senki más nem törődik se közel, se távol.

A pályázat kihangsúlyozottan nem elméleti! Inkább csípjük el a humorosabb végét a dolognak! Ebben a bejegyzésben (de komolyabb érdeklődés esetén akár több epizódban is) olyan nyelvünkkel kapcsolatos megfigyeléseket teszek közkinccsé, melyek vagy nyelvünk különlegességeit, például nyelvtörőket, vagy nyelvünk méltatását, akár neves külföldi, akár szakavatatlan, autodidakta nyelvészet iránt csupán érdeklődő hazai szerzők tolmácsolásában. Nem fontos az eredetiség, tehát bárhonnan, bárki által írott adatok másolatait is várjuk.

Lehet „észt osztani” is, de most a lényeg a lenyűgözés. Sokkal többet mond el egy frappáns mondat, mint egy hosszas, mindenre kiterjedő, de érdektelen szöveghalmaz. Nyelvészettel aránylag sokan foglalkoznak hazánkban. Nyelvészet iránt érdeklődőkből is Dunát lehetne rekeszteni – ettől függetlenül sajnos (?) mégsem minden magyar van tisztában ezekkel a tényekkel, melyek (egy része) az alábbiakban fel lesz sorolva. Külföldön élő, magyarul nem beszélő emberek pedig egészen biztosan nem tudják ezeket – nem is törődnek vele. Egészen egyszerűen valószínűleg azért, mert nem ez a legfontosabb az életben. Legalábbis a világ vezető nagyhatalmai látszólag vígan élnek attól, hogy nem magyarok.

Például van, akik meglátása szerint amikor a magyarok a Kárpát Medencébe költöztek (s amikor még csak pár nép használt írást, pl. a görögök és a rómaiak), már több ezer éve kialakult írással, kultúrával rendelkeztek. Olyat is hallani, hogy a magyarok kezdetben több országba is küldtek „mágus”okat, akik mindenhol elterjesztették a tudásukat. Ezek persze csak feltevések, amikre nincs bizonyíték, illetve ami van, azzal se törődik senki. Aki pedig törődik – szinte kizárólag magyarok és azok közül is inkább a Magyar Tudományos Akadémia álláspontjával szembefordulók viselkednek így.

Az ok, amiért ezt a bejegyzést írom, egy power pointos körlevél, amely kísértetiesen hasonlít a saját utadon 2008 októberében közreadott bejegyzés anyagára. A saját utadon ez volt a legtöbb hozzászólást generáló cikk és egyben a legnagyobb vitát kiváltó írás is. A saját utadon eddig megjelent 70 bejegyzés közül is ez az egyik legolvasottabb is. Ezek szerint kifejezetten nagy nyelvünk iránt az érdeklődés, viszont nekem is kifejezetten nagy az érdeklődésem az iránt, hogy ez miért reked meg a pps-ek szintjén és miért nem kap ez nagyobb (akár nemzetközi) érdeklődést.

(A hozzászólásokat alább lehet megtenni. Az érdekesebbeknek külön bejegyzést szentelünk!)

Az a szép, az a szép…, hogyhogy a KISS harmadszor is eljött Budapestre a 97-es döbbenetes Petőfi Csarnok-beli buli után, melyre akkor csupán 3.000 magyar volt kíváncsi. A KISS játszott már 200.000 néző előtt is, igaz, Brazíliában és nem mostanában, hanem 1983-ban, de akkor is elég szégyenletes volt, hogy az eredetileg impozánsnak tűnő Margitszigeti Úttörőstadion helyett a csekély érdeklődés miatt koncertjük helyszíne végül a miniatűr Petőfi Csarnok lett. Idén a Sportarénában elmondták, a terület méretét a nézőszámtól függően csökkenteni tudják, így biztosan nem lesz áttéve máshova.

A nézők lassan gyűltek, az előzenekar (Hard együttes) kezdésekor még igencsak szellős volt az a gyenge negyedház, de aztán megteltek a széksorok, s egy hatezres nézőszámról beszélhetünk, s ami a lényeg: lelkesebb közönség össze se jöhetett volna! Elmondhatom (mint atom): kitettünk magunkért. Gene hazai pályán nem vallott szégyent a többiek előtt.

A „szokásos” KISS koncert hangulat adott volt. Ez semmihez sem hasonlítható látvány és showelemek dömpingjét jelenti szinte megállás nélkül. Gene Simmons, aki magyar származású (a szülei magyarok, ő Izraelben született, aztán az USA-ba költöztek, s ott él most is – Magyarországon először 1988-ban járt), koncert közben is elmondott pár magyar szót, aminek nagy hatása volt a közönség körében.

Az a szép...+ I love it loud

Ilyen téren is az este csúcspontja az volt, amikor Gene egy emelőszerkezet segítségével „felrepült” a színpadot világító reflektorok magasságába, s onnan, a csúcsról énekelte el I love it loud című rég bevált közönség-nótáját, ám még előtte tiszta kiejtéssel belemondta a mikrofonba: „Magyarország. Egy kicsi csárdás. Egy-kettő-három.” Majd énekelni kezdte: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme kék”. A közönség pedig ordítva, üvöltve, boldogan vele együtt énekelte.

Persze nem ez volt az utolsó szám. Mégis ez volt a legemlékezetesebb számunkra, magyarok számára. A youtube-ra „természetesen” szinte még aznap felkerült, bárki megnézheti. Valószínűleg hátulról, a keverőpultról vehették fel. A nagy távolság miatt a zenészek apró foltok csupán, de sebaj, hiszen a színpad háttere egy egybefüggő óriásprojektor, amin mindent lehetett messziről is látni. Nagyon hangulatos, jól sikerült buli volt, ami szinte mindegyik KISS koncertről elmondható.

Az én történetem azonban csak a végén kezdődött el! Azzal kezdem, hogy én ugyan mind a két eddigi budapesti KISS koncert alkalmával személyesen találkoztam Gene Simmons-szal, illetve a KISS tagjaival, arról, hogy ez most hogyan fog megvalósulni, lövésem se volt. Otthon készítettem egy fényképalbumot, melyben a közös fotóink voltak, főképp azok, amik 1988-ban a lakásunkban készültek, amikor eljött hozzám Gene Simmons, és nálunk tötött több, mint egy órát, és persze azt a kettőt is, amikor 97-ben, a második magyarországi koncert után találkoztam velük.

Gene-nel 1988-ban...

Ez a fotóalbum volt nálam és a koncert után ezzel a kezemben álltam oda a kordonhoz. Kiszúrtam egy szimpatikus roadot, odahívtam magamhoz, megmutattam neki a fotókat, amiken egyértelműen látszott, hogy Gene-nel mi nagyon jó haverok vagyunk (több fotó van, amin ölelkezünk, van olyan, amin ő a kezéből etetett, vagy az, amikor fojtogatta a nyakamat – látszott mindegyiken, hogy nem holmi jöttment nulla pali vagyok, hanem….), sza na oké a road mondta, hogy ezt odaadja Gene-nek. Vártam 5-10 percet, jött az amerikai menedzser, vagy ki, hogy oké, mehetek vele a színpad háta mögé.

Gene-nel 2010-ben! )

Egy folyosón állt pár ember, főleg „gruppie”-k, amolyan menő zenekarokhoz cuppant nőcskék, meg pár pali, de össz-vissz max. 10-en ha lehettünk. Vártunk 20 percet, mikor egyszer csak megjelent Gene. Egyedül. Köszöntötték, -tük, -tem. Odabújtam hozzá, átölelve őt. Emlékezett rám, de hát ez egyértelmű. Persze ő is átölelt engem. Nagyon. …Olyan much more than kewl érzés volt… Gene-t persze jobban érdekelték a csajok, akikkel össze-vissza hülyéskedett, viccelődött, dumált, de azért velem is törődött, meg a pár hímneművel is ott rajtam kívül. Gene baromi jó fej, baromi laza, és baromi kedves, lesüt róla, hogy tuti frankó ürge.

az élet lényege: a csajok!!!

Kb. fél órát töltött velünk, aztán mindenkitől elköszönt és elment. Utána jóval feltűnt Eric Singer, a dobos, akivel ugyan szintén sikerült egy közös fotót készíteni, de rögtön utána tépett el. Tommy Thayer, a szólógitáros már kedvesebb volt, vele is készült pár fotó (többnyire én fotóztam mindenkit), de vele se kommunikáltunk 3 percnél többet. Utána vártunk, vártunk és vártunk, de hiába. Paul Stanley ugyan 20 másodpercre kijött az öltözőből, ezalatt megígérte egy Paul Stanley fan-lánynak, hogy kijön mindjárt, de végül is nem jött ki.

Gene Váry Zolival, a KISS forever Paul Stanley-jével

Mékszencse, hogy nálam nem ő a pönge. Hanem Gene, akivel tudtam találkozni, át tudtam neki adni a fotóalbumot, amiben 3 mostani családi fotó is van, tudtam vele beszélni is, készült közös fénykép, s pár perces film is. Gene-t nagyon szeretem.

Vásárolni először 4-5 évesen (1974-75 körül) mentem a közeli boltba (a Duna élelmiszer-áruházba) a Honvéd utcai lakásunkból. 1988-ban átköltöztünk a Honvéd utcától második párhuzamos Balassi Bálint utcába. Na, ocrettem legjobban lakni! Ecren imádtam! Mégis 1998-ban (külső behatás miatt!) átköltöztünk a Szent István körútra, de a legblamább az egészben az, hogy mindhárom helyről ugyanoda jártam vásárolni, igaz, a Duna után évekig Rotschildnek, majd most egy éve Belvárosi szupermarketnek hívják. Így tehát – 36 év után – nyugodtan mondhatom magamat törzsvásárlónak.

Azonban egy ideje kiköltöztem Mátyásföldre. Ez az a kín, amiről beszéltem.

Mátyásföldről mindenkinek a burzsuj villanegyed jut eszébe, a luxus. Na, ahol én lakom, ott kőkemény lakótelepi éra van, amit eddig – hogy enyhén fejezzem ki magam – „nem szerettem”. Ezt az érzést még az se enyhíti, hogy ezek nem tízemeletes házak, csupán négy. Így még lift sincs, de kockaház van mindenhol és ugye „régi” otthonomtól egy óra. Aki ismeri az Örsöt (nem Szörényi Örsöt!), az tudja, milyen „lélekemelő” környék. Na, onnén még 276E-vel 3 megálló (vagy 44-essel 6-7) és akkor még onnén is ecsmót ke gyalogolni!!!

Mindezt NEKEM (!), aki egész életében ahhoz voltam hozzászokva, hogy a 4-es 6-os ott van a számba’ és azzal 10 perc alatt el lehet jutni a k á r h o v a és sose kell fél órákat várni a buszra, mert ugye a belváros, az ettől belváros. Meg attól, hogy ott van MINDEN, a külvárosban meg nincs SEMMI. Állítólag sokan épp ezért jönnek ki, a nyugalom miatt, a csend miatt, meg a jó levegő miatt. Nade nekem nem kell nyugalom! Nekem a pörgés kell! A tömegnyomor a lételemem. Jó levegő meg ott a Macget, akármikor kimehetek, tök szép, meg a Dunapart is, én már csak ilyen lokálpatrióta vagyok!

De ugye az élet folyamatosan alakul, és most …hácca na…. szamos úgy alakult, hogy végül is jó nekem itt ebben a lakótelepi kockaházban, csak suttyomban busongok, meg visszafogottan lázongok csak. Mert a 40. születésnapomra vettem mamnak egy biciklit. Nancssárga kemping, me 40 évesen rájöttem, nekem nincs agyam megtanulni a váltókezelést má’! Váltóláz fog el, amikor ocszemvedek a váltással egy kényes helyzetben, á! Jó nekem a kemping! Puch – nekem ez semmit se mond, de sokan megnézik, hogy hűha.

A Mátyásföldi repülőgyár és repülőtér emlékműve

Elkezdtem felfedezni a környéket. Mozgás is kell, minden, nasza elég az hozzá, van itt egy Hévmegálló a közelben, „Mátyásföldi repülőtér”. Repülőtér??! Nahiszen. Azt nekem látnom kell! Meg is tudtam az első nénitől, hogy Mátyásföldi repülőtér, az nincsen, illetve már nincsen. Volt – nincs.

saját utam

Másnap ismét elindultam felfedezőútra. Ez ma volt, de mindegy. Szencsém volt me az első ember útba igazított. Menjek el addig, aztán erre, aztán arra, végül amarra. Mert ott ki fogok jutni a pusztába. Na, az volt a repülőtér. Ezt elég nehéz volt elképzelni a full panelház dömping komor árnyékában, dazé elindultam erre, arra, amarra, míg végül egy teljesen új világba csöppentem.

Egy akkora füves placc, mint még sose láttam! Ez kell nekem! Tekertem ecsmót, hátranéztem és nem láttam egyetlen lakótelepi házat se. Csak földutakat, füvet, amerre csak a szem ellát. Tekertem tovább, egy buckán le vezetett az utam és ott! Lovak!!! Több ló egy hatalmas karámban legelészett. Ez valami hullajó, mivel a ló a kedvenc állatom. Egész jó hely ez a Mátyásföld. Kezdettől fogva ezt mondom, de íme, itt a bizonyság.

Továbbmentem. Illetve előbb még fotóztam egy párat, de aztán megpillantottam egy parasztházat és körülötte sok kecskét. Közelebb mentem. Az ott lévő három fiatal rám se hederített, így egy öregebb mukival kezdtem el beszélgetni. Mesélt a repülőtérről, a lovardáról és lefotózott a pónik társaságában. Amikor elmentem onnan, azt mondtam nekik, amit most is érzek: valószínűleg még fogok arra járni.

U.i.: A cikk címe egy tíz évvel ezelőtti hasonló című cikkemre utal, amikor kedvenc munkahelyem, az Internetto szerkesztősége új helyre költözött. Azt is nehezen viseltem…

A Saját utad ősi olvasói talán még emlékeznek 2008 augusztus 29-én a saját utad.hu elődjében, a sajatutad.blog.hu hasábjain megjelent „Dédi naplója” című írásomra, melyet 2008 október 5-én itt, a sajatutad.hu-n is közzé tettem, immár „Tenzi naplója” címmel.

Tenzi 1904-ben, 14 évesen

A két bejegyzés szövege megegyezik, azonban nem véletlen, hogy új site-omra is átvittem a „régi cuccot”, ugyanis már akkor is tudtam, hogy Dédnagymamám, Tenzi naplója nem fejeződött be 1984-ben, amikor tudtommal utoljára írt bele, sem 2008-ban, mikor a naplóról szóló cikkem megjelent.

a napló egy oldala

Mióta elol- vastam (2007 novemberétől 2008 január- jáig), folyamatosan foglalkoztat a napló – ami tulajdonképpen nem is napló, hanem egy 400 oldalas családregény – gondozásának, szerkesztésének, kiadatásának gondolata, amit terveim szerint egy minden részletre kiterjedő kutatómunka fog megelőzni, illetve ez a kutatómunka részint már kezdetét is vette.

Ugyanis nem akármilyen műről van szó! Ugyan rólam el lehetne képzelni, hogy elfogódott vagyok, mivel a saját családomról van szó, mégis az a határozott nézetem, hogy ez a családregény bőven túlmutat még azokon a pozitív véleményeken is, melyekkel egyes kedves emberek a témáról szóló blog-bejegyzésemet illették.

A napló feldolgozása elkezdődött. Az egyetlen, el nem hanyagolható akadálya a feladatnak az, hogy sajnos azok közül, akik a (az egyszerűség kedvéért nevezzük így:) naplóhoz érdemben hozzászólni, már szinte senki se él.

Tenzi és

Dédnagymamám, a napló írója, akitől – ha még élne – rengeteg mindent kérdezhetnék, kérdeznék, 17 éves koromban, 1987-ben halt meg. Ami miatt a fejemet verem a falba: egy értelmes szót nem beszéltem vele. Közös fényképünk is csak 1972-ből való van, amikor 2 éves voltam, s állítólag nagyon sokat voltunk együtt. Későbbről nincsenek közös emlékeim, de amit érzek: Ő is szeretné, ha naplóját, családregényét, vagyis leginkább: életrajzát sokan olvasnák.

Nagyapám (Tenzi fia) hagyatékai között sok fotót találtam, melyek a napló ismerete nélkül értéktelennek is tűnhettek volna akár. Ő 2006-ban távozott el közülünk. Nagy dumás manusz volt. Történetei mind rettentő érdekesek, lebilincselően cselekményesek voltak. Párat felvettem magnóra, de most már sokkal célirányosabb kérdéseket tennék fel neki. Tenzi (az édesanyja) naplóját ő őrizte. Hozzám csak az ő halála után került, tehát elég nagy árat fizettem érte. Mégis – ha ezt üzenetként fogjuk fel – nekem most egyedül kell ennek a munkának nekifognom.

Ugyanis Nagymamám is meghalt. Ő évekig élt Tenzivel egy lakásban, mikor náluk lakott. Mármint dédnagymamám nagypapáméknál. Erre nyomokban én is emlékszem. Annyi maradt meg, hogy Dédi mindig szürcsölte a levest. És talán protézise is volt – ennyi maradt meg. Süket volt, púpos, bottal járt, totál szánalom öregasszony volt. Fájó kínszenvedés nekem most ezt leírnom, azok után, amit a naplóból elolvastam Róla – de ez az igazság. Mármint ezért nem is próbáltam vele kommunikálni.

Mariann (Édesanyám) és Tenzi (Dédnagyanyám) 1963-ban

Meghalt Édesanyám is, akit gyerek- és ifjúkorában Tenzi nevelt. Ő nemigen kedvelte Tenzit. Ez érthető, hiszen kamaszként, vadóc tinilányként nyilván nem mindenben egyezett kettejük véleménye. Azt tartotta róla, hogy azért kibírhatatlan mindenkivel, mert az ő élete nem sikerült és ezt „bosszulta meg” kiállhatatlanságával. Én nem tudom ezt sem alátámasztani, sem megvétózni. Sajnos nem ismertem Őt.

Újszülött öcsémmel és Dédivel (Tenzi) 1972-ben, vagyis két évvel a naplóírás kezdete előtt

Nem tudom, milyen volt valójában. Írás stílusa azonban magávalragadó a legmesszebbmenőkig. Engem teljesen lehengerelt. Ezért most már több hónapja azon dolgozom, hogy e napló közkinccsé legyen. Mivel valamennyi fontosabb helyszínt be szeretnék járni, minden részletet szeretnék felderíteni és lehetőség szerint dokumentálni is, ez a könyvkiadás még nem holnap lesz. De szerencsére akadnak segítőim, akiket szintén elvarázsolt Tenzi személye.

Ha minden igaz, ez a lenti kép idén épp 100 éves. Egy keresztelőt látni rajta. Középen fehér ruhában ül Tenzi, ölében a ma már 100 esztendős óriásbébivel, aki valószínűleg már nem fogja olvasni Tenzi naplóját (bárhogy sietek is), így ő azt se fogja megtudni, hogy milyen jófej a keresztanyja. Ezt egyelőre csak én tudom, páran sejtik, és most azt szeretném, hogy mindenki megtudja.

Tenzi Erdélyből való, egy Dévától 24 kilóméterre, Szászvárostól 5, Algyógytól 3 kilóméterre lévő kis faluból. Ezt már tudom pár éve, de amitől teljesen odáig lettem: a minap néztem át Apukám (Apuska) családfáját is, amiből kiderült, hogy az ő édesapja, tehát az apai nagyapám is erdélyi illetőségű. 1919-ben, 9 éves korában hagyták el Nagyváradot, és költöztek Magyarországról Magyarországra. Illetve Erdélyből Magyarországra.

Még sosem voltam Erdélyben. Tudom, hogy varázslatos hely, több könyvet olvastam, illetve olvasok róla. Egyre inkább érzem, hogy már nagyon közeleg az R-day, amikor átlépem a határt. Valószínűleg attól fogva egy új világ kezdődik.

Oláh Ibolya új, harmadik stúdióalbumának címe nem hiába El merem mondani. Az anyag „oláhibolyásan” merész, szókimondó, őszinte, kitárulkozó, vagány, dögös, igazán autórádióba való totál hangerőn. A lemezbemutató sajtótájékoztatón kiderült azonban, hogy az első Megasztáron feltűnt eleinte vadóc csillag valójában halkszavú, teljesen „normális” lány, s állítása szerint mindig is ilyen volt, csupán a média kreált róla hamis képet.

Bár már 1998-ban befuthatott volna a Kifutón, az országos népszerűséget 2004es Megasztár hozta meg az előtte 13 nevelőotthonban, 3 nevelőszülőnél megfordult, önmagából kifordult zűrös életű, de ugyanakkor fantasztikus hanggal megáldott tiszadobi lánynak. Számai zenéjét ő maga írja, sőt, a szövegekbe is beleszövegel:

- Végre olyan lemezt alkothattam, ahol minden egyes szám rólam szól, olyanok ezek a dalok, mintha a saját gyerekeim lennének. Kicsit olyan érzés, mintha lemeztelenednék a világ előtt, hiszen aki meghallgatja ezeket a dalokat, az megismerheti, hogy milyen is vagyok valójában. Ezért gondoltuk úgy, hogy a legjobban egy művészi fotósorozat tudná kifejezni az album hangulatvilágát, ahol megmutatom magam a világnak – kívülről és belülről egyaránt.

Ibolya azt vallja, depisen jönnek a zenék. Mosógép döngölődése, vonat zakatolása ihleti meg a szerzőt. A szövegeket Ibolya gondolataiból döntő részt Orbán Tamás írta. A szövegíró már dolgozott együtt Ibolyával. Elmondta, hogy ennek a szakmának is megvan a rendje: mit szabad, mit nem, így létezik egy olyan keret, amin általában minden előadó esetében belül kell maradni. Ibolyára ez nem vonatkozik. Az ő számai esetében a teljes szabadságot élheti át, mivel Ibolya gondolatvilága túlmutat minden klisén.

A minap Ibolyát itt láttam a sarki közértben. „Földimnek” mondhatom, ugyanis megtudtam: itt lakik valahol a közelben. Az új anyag sajtója is itt volt egy utcányira tőlem – egy kis drink bárban play backelt két dögös számot, és kazalnyi villogó vaku előtt premier plánban égette el múltjának kínzó emlékeit szimbolizáló tárgyait. Új dalai segítségével megtalálta lelki békéjét, leszámolt múltjának bántó eseményeivel.

szöveg: ZKZ
zene: Oláh Ibolya
fotók: ZKZ

Manapság érezhetően nagyobb nyitás érezhető a természetközeli életmódhoz, mint korábban. Egyre többen választják a hús nélküli táplálkozást életformául, s még többen szimpatizálnak e gondolattal. A népszerű Govinda étteremben hétfőnként 50 %-os kedvezménnyel adnak kedvet a vegetáriánus ételek kipróbálásához. A vegetáriánus hétfők bevezetése egy nemzetközi kezdeményezés, melyhez a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége is csatlakozott – ennek propagálása egyben az egyház idei évi fő társadalmi üzenete.

Paul McCartney, Bryan Adams, Alec Baldwin, Kevin Spacey és más hírességek állnak az utóbbi években elkezdett húshagyó hétfők kezdeményezés mögött. A mozgalom egyre nő, a tavalyi évben a belga Ghent város is ennek bevezetéséért tesz a polgármester vezetésével. Itt politikusok, tanárok, iskolák és éttermek is “vega napot” tartanak hétfőnként. A Vegetáriánus Hétfők célja, hogy ezzel a résztvevők gyakorlatban járuljanak hozzá a környezetszennyezés és éghajlatváltozás csökkentéséhez.

“Nem elég beszélni, tenni is kell valamit a Föld állapotának megóvásáért” – gondolják a kezdeményezéshez csatlakozók. Laár András, Kövi Szabolcs, Lukács László (Tankcsapda), Mester Tamás és még sok hazai híresség vegetáriánus, s saját vélekedésüket nem is rejtik véka alá, így példát mutatnak az őket nagyra tartó embereknek.

Sajnos sok ember még mindig abban a tévhitben él, hogy a vegetáriánizmus azt jelenti, hogy a “rántotthús rizzsel”-ből elvesszük a rántotthúst (=tehát marad az üres rizs), vagy a hús helyett rántott sajtot eszünk. Ez téves elképzelés. A hús nélküli étkezésnek évezredes hagyományai vannak. Bármilyen hihetetlen, hús nélkül is jól lehet lakni, sőt: akár degeszre is eheti magát az ember ízletes, finom ételekkel, amik után napokig sóvárogva epekedünk! Hozzá kell tenni: nemzetközi kutatócsoportok véleménye szerint a lakto-vegetáriánus táplálkozás élettanilag teljes értékűnek tekinthető!

Ha nem is lesz valaki teljesen vegetáriánus, de bizonyos alkalmakkor tartózkodhat a hús fogyasztásától. A budapesti Govinda éttermek hétfőnként 50 %-os kedvezménnyel várják vendégeiket. A Magyarországi Krisna-tudatú Hívők Közössége idei évben ennek szenteli egész éves kommunikációját és projektjeinek jó részét, hangzott el a március 3-án tartott sajtótájékoztatójukon.

Az éghajlatváltozás gyakorlati tényét – többek között – a szélsőséges időjárás, a természeti katasztrófák sűrűsége, az élelmiszerhiány és vízhiány is mutatják. A FAO tavalyi jelentése szerint a húsipar és húsfogyasztás 51%-ban felelős a klímaváltozásért. Ebből következik, hogy a húsfogyasztás csökkentése a legkézenfekvőbb gyakorlati segítség ennek csökkentésére.

Itt, Magyarországon szerencsére még nem szembetűnő a vészhelyzet, ugyanakkor gondolnunk kell egészségünkre is, mely jelentős mértékben kapcsolatban áll a hús fogyasztásával, illetve nem-fogyasztásával. Azt sem feledhetjük el, hogy bolygónkon napi 25 000 ember hal éhen és 1,2 milliárd ember nem jut egészséges ivóvízhez. A FAO és a WHO számításai szerint 1 hektár földdel 22 embert lehet ellátni egy évig, ha krumplit termelnek rajta, 19 embert, ha rizst, és csupán 1-2 embert, ha birkát vagy szarvasmarhát.

A sajtótájékoztatón Hosszú Zoltán, a somogyvámosi Öko-völgy Alapítvány civil kezdeményezés elnöke arról beszélt, hogy jelenleg és már hosszú évek óta az emberiség kizsákmányolja a földet. Így hamarosan már nem lesz mit elvenni, ha nem adunk vissza. A Föld akár 10 milliárd ember ellátsára is képes lenne, ha mindenki vegetáriánusan étkezne. Szinte hihetetlen, de igaz, hogy egy 10 X 10 méteres területen megtermelhető egy négytagú család egész évi zöldségszükséglete.

Isvara Krisna dász (Tasi István) is eljött a tájékoztatóra

A somogyvámosi mintagazdaság teljes mértékben önellátó. Vezetékes áram egyáltalán nincs bevezetve – nap- és szélenergiát hasznosítanak. Kézzel mosnak, fával tüzelnek. A nádgyökérzónás szennyvíztisztító energiahordozók és vegyszerek felhasználása nélkül gravitációs és biológiai elven működik. A somogyvámosi Krina-völgy mind környezeti, mind gazdasági, mind társadalmi szempontból fenntartható. A területen működő általános iskola tavaly óta államilag elismert tanintémény. Ugyan már 16 éves múlt áll mögötte, továbbra is minden évben új fejlesztéseket végeznek.

narancssárga zoknit viselt, mint én, bár nem ugyanazért

A Krisna-tudatú hívők nagyon a szívükön viselik a mi sorsunkat és a világ sorsát. Nyilvános programjaikon előadásokat tartanak erről, intézményeikben vegetáriánus főzőtanfolyamokat indítanak (ez annyira népszerű, hogy legközelebb őszre van üres hely!), kiadványaikban cikkeket jelentetnek meg e témában, éttermeikben hétfőnként jelentős árkedvezményeket adnak, és egy honlapot is indítottak erről a kezdeményezésről.

Hémangi Dévi Dászi (Stefán Helga) A Kerttől a konyháig című szakácskönyve nemcsak a hús nélküli főzés tudományára tanít, de arra is, miként termelhetjük meg az alapanyagokat kiskertünkben, vagy akár az erkélyen virágládában. De aki nem szeret kertészkedni, az is sok tanácsot kap arról, hogy hónapról hónapra milyen zöldséget érdemes vásárolni a piacon, amiből idény jellegű, magyaros ízeket tartalmazó vegetáriánus ételeket főzhetünk.

Nagyon-nagyon finom volt!!!!!

Mi mindenképpen szeretnénk a www.harmonet.hu egész stábja nevében, hogy ha minél többen hallanának e kezdeményezésről és ha minél többen csatlakoznának ehhez a “Vegetáriánus Hétfők” kezdeményezéshez. Ételadók (pl. éttermek, iskolák, stb.) és étel fogyasztók is!

Kép és szöveg: ZKZ

a cikk Harmonetben megjelent verziója ITT olvasható!

Ma történt (kedden – a szerk.), amikor mentem a boltba (Egyepá törzshelye újabban a Príma Pék előtt van, régebben a kisposta előtt ücsörgött). Lényeg, hogy látom Egyepát egy összefagyott galambbal a kezében. Kicammogott az úttesthez és rádobta a hókupac tetejére. Odasiettem hozzá és kérdőn néztem rá. S ekkor (!!!) megszólalt!!!!

A következőt mondta teljesen érthetően:
- Megdöglött. Onnan esett le. – és felmutatott a fára. Teljesen elhűlt ereimben a vér! Ennyit mondott, nem többet. Meglepődöttségemben hirtelen azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány! Ám ezután rögtön visszaállt a Príma Pék elé, s ismerős hangján szólalt meg:
- Egyepá!

A boltból visszafelé jövet bent ült a Príma Pékben, valamit evett (nem néztem meg, mit, de azért a biztonság kedvéért lefotóztam).

Itthon az jutott eszembe, hogy talán érdemes lenne Egyepá forgalmát növelni egy táblával: “FOTÓZZA LE ÖN IS MAGÁT EGYEPÁVAL!” alatta kisebb betűkkel: “ÁRA SAJÁT GÉPPEL KATTINTÁSONKÉNT 200 FORINT, A MI GÉPÜNKKEL KÉPENKÉNT 300 FORINT, AMIT INTERNETEN KÜLDÜNK EL A MEGADOTT E-MAIL CÍMÉRE”

Vagy akár ő lehetne a Príma Pék kabalafigurája…

A Harmonet már kétszer is írt a BlackBirds együttesről, akik pikantériája, hogy miután elhangzott az utolsó Beatles nóta, mely az ő előadásukban visszarepít mindenkit a világhírű gombafejűek zenevilágába, kis szünet után ugyanők jönnek vissza a színpadra, mint FG-4 zenekar, ám ezúttal már népviseletben feszítenek, s így adják elő az Illés minden igaz magyar által kedvelt slágereit. Műsorukkal fellépnek a határon túl is, így elvitathatatlanul pótolhatatlanok, fellépéseikkel megkérdőjelezhetetlenül nélkülözhetetlen küldetést teljesítenek. Nemhiába bírnak az Illés és a Fonográf együttes ajánlásával!

A próbateremként használt melléképületben keletkezett tűz okát még a helyszínre érkezett tűzoltók se tudták megállapítani. Elektromos tűz volt-e, vagy más, nem tudható, csak az, hogy Gyuri megpróbálta eloltani, ám mivel ez lehetetlen volt, ezért egészsége kockáztatásával igyekezett kimenteni, amit tudott (egy szintetizátort, egy lábdobot és egy gitárerősítőt sikerült csupán), azonban így is a hangszerek, technikai berendezések 95 %-a megsemmisült, a lángok martalékává vált.

A tűzoltók egyébként nagyon hamar kiértek, így a tűz végül is nem terjedt át a házra, azonban a The BlackBirds / FG-4 zenekar felszerelésének nagy része odaveszett, így a kár több mint 4 millió forintra rúg.

Full komplett énekcucc (keverő, erősítők, hangfalak, mikrofonok), két teljes dobfelszerelés égett benn, egy VOX AC 30-as gitárerősítő, amit Laci éppen egy héttel a tűz előtt vásárolt. John Lennon és George Harrison is ilyenen játszott annak idején, illetve a képen is látható Paul McCartney által is használt Höfner Violin Bass (a legendás hegedű alakú basszusgitár) szintén. Ezeket mindenképpen pótolni kell mielőbb, ugyanis egyikükben sem merült fel, hogy abbahagyják.

Az akkor már meghirdetett előszilveszteri bulijukon december 30-án nem került szóba a tűzeset – nem akarták elrontani a jelenlévők jó hangulatát. Minden tag innen-onnan, barátoktól, ismerősöktől összekapirgálta azt a cuccot, amin meg tudott szólalni. Gyuri például 3 különböző dobszerelésből álló szettet szedett össze, 3 különböző színben, tehát valóban szilveszteri volt a hangulat, még ha a többség már tudta is, hogy mi történt, hiszen a honlapon  fényképekkel illusztrálva minden le volt írva.

Január 29-én szokásos klub-helyszínükön, az Aranytízben egy rendhagyó koncertet tartanak, ahol a közönség segíthet a zenekar újjáépítésében. Az interneten már működik az adománygyűjtő virtuális „doboz”, ahová egyébként már több kisebb-nagyobb összeg is a zenekar számlájára íródott, külföldről és itthonról egyaránt.

Több ismerős zenész társasággal kapcsolatban állnak, minden lehetőséggel próbálnak élni, ezzel együtt nem várják, hogy a teljes kár megtérüljön adományok által. Ez most mindenesetre egy nagy lehetőség a közönségnek, hogy tegyen egy zenekarért, túl azon, hogy megváltja a belépőjegyet. Természetesen az is sokat számít, ha sokan eljönnek, illetve az főleg, ha minél több fellépő helyre hívják meg őket.

szöveg és kép: ZKZ

A BlackBirds honlapja a tűzről és az adományozási lehetőségekről: itt!

A január-végi koncert plakátja:

Jucus Mondta:

Nekem egy dolog nagyon szúrja a szemem, vagy inkább a fülem. Ez pedig az “ígyezés” – ahogy én nevezem. Sok ember a mondataiban feleslegesen és sokszor használja az “így” szót. Pl: “Elmentünk, és így látom, hogy így, nem is tudom, így mentünk, és így jöttek szembe az emberek és így néztek!” – ilyesmire gondolok. Megüti a fülem, ha ilyesmit hallok, sajnos nagyon gyakori.

Kedves Jucus!

Először is nagyon köszönöm, hogy felélesztetted ezt a fórumot. Ha megfigyeled, immár kerek egy éve nem történt ide bejegyzés!

Azzal kapcsolatban, amit felvetettél, el kell mondanom, hogy különböző helyeken különböző szokások járják, így néhol az így szócskát beillesztegetik a mondandó közibé. Aki mást szokott meg, annak ez feltűnik és zavarja. Azonban ez a tény nem változtat azon, hogy az a bizonyos szokás fennmarad, vagy sem.

Nehéz ebbe belenyugodni. Magamról tudom, hogy engem pl. az idegesít, ha az emberek azt mondják, hogy “inekció”! Az nem inekció, hanem inyekció és úgy írjuk, hogy injekció. Számomra ez természetes, így tanultam meg gyerekkoromban, azonban rengeteg embertől hallom, hogy inekció, még egyetemet végzett orvosok szájából is, de ez engem akármennyire idegesít, ez attól még így van.

Egy másik ilyen az “egyenlőre”!! Ezen bukok ki aztán, de már tökre totálra! Rengetegen mondják és még írják is, hogy egyenlőre, holott nem egyenlő darabokról beszélnek, hogy pl. egyenlőre (egyenlő darabokra) vágnak fel egy tortát, nem, hanem, hogy egyenlőre még nem vágják fel a tortát, majd csak később. Ez – szerintem – bődületes hiba! Ugyanis helyesen egyelőre nem vágják fel a tortát, egyELőre! Egyelőre ezt mondom, majd később lehet, hogy azt. De ez csak egy példamondat volt, mert az egyelőre helyett egyenlőrét soha ebben az életben nem fogok mondani, ez ezer százalék!

MacGet (?)

De én se vagyok ám szentlélekből! Az én irományaimban gyakorta találni olyan furcsaságokat, ami meg másoknak nem tetszik. Néha előfordul ugyanis, hogy pl. a Margitsziget szót úgy írom, hogy MacGet. Ismerőseimet az idegzsába kerülgeti, mikor nagy nehezen kikövetkeztetik, hogy miről is van szó. De ettől én még továbbra is azt fogom írni, “h. elmek a MacGetre, sztámmaj nemtommémmilesz…”, ahelyett, “hogy elmegyek a Margitszigetre, aztán majd nem tudom még, mi lesz….” – ugyanis a nyelv a saját meglátásom szerint nem más, mint egy gyúrható anyag, amivel játszani lehet, ha úgy tartja a kedvünk.

Igenám, de akkor az injekciót is lehetne inekciónak mondani, meg az egyelőre helyett is lehetne egyenlőrét mondani, vagy írni. Sza itt jön be a necc. Vannak persze szabályok. A szabályok köztudottan semmi másra nem valók, mint hogy felrúgjuk őket. Ettől függetlenül van egy ilyen, hogy jóérzés. Kinek mi megy át a rostáján. Aki gyerekkorában azt hallotta a szüleitől, hogy inekció, az elnézőbb lesz azokkal, akik ezt mondják, még ha ő később meg is tanulja a helyes kiejtést. Meg aztán végül is az egyenlőre és az egyelőre valóban egymáshoz hasonlító szavak, s ha valaki nem foglalkozik külön a nyelvtani szabályokkal, annak igazán elnézhető, hogy Uram bocsá’ mind a két helyen ugyanazt a formát használja – hogy „egyenlőre”. Az iskolában ezért bukdács jár, dakkómá a MacGetért is! A felnőtt életben viszont mindenki azt csinál, amit akar.

Ez egy örök téma az emberek között – a nyelvhasználat. Van egy nyelvünk, de azt sokmillióan használjuk. Sokmillióképpen. Tulajdonképpen jó, hogy különbözőképpen is lehet mondani, mint ahogy különbözőképpen nézünk is ki, mi emberek. Tökunalom lenne, ha mindenki egyforma lenne, és egyformán beszélne. A különbözőségnek azonban ez az ára, hogy vérmérséklet szerint különbözőképpen toleráljuk a társaink szavajárását, kinézetét, satöbbijét. Ez az élet, gyermekeim!

Milyen jó is itt a saját utadon okoskodni néha!!!

A karácsony nálunk is a család ünnepe. Így van ez mindenhol, s erről egy éve már olvashatott mindenki a Saját utadon. Tavaly a Szenteste itthon volt – hol lett volna?? -, 25-én utaztunk Apuskához Kókára, ahol ugyanúgy megjött a Jézuska, énekeltünk és tök jó volt.

Idén kicsit más lesz. Nagy izgalommal vár-rom! Szenteste Nelliéknél lesz, méghozzá nem véletlenül. Ugyanis Nelliéknek ikrei születtek idén szeptemberben, ezáltal idén lettem nagybácsi. Végre valahára én is megtapasztalhatom: remek dolog nagybácsinak lenni!

Gyerekkoromban egy füzetbe beleírtam, hogy kedvenc számom a 9-es. Akkor még semmit se tudtam a számmisztikáról, ami ennyi év óta se változott sokat, mostanra azonban már legalább azt tudom, hogy a születési számom a 9-es. 1970 május 5-én születtem, aki ellenőrizni akarja. Tehát erre jól ráéreztem.

Ebből következően 2009 logikusan a szerencseévem! Ez az évem olyan jó év volt, hogy azt elmondani nem tudom. Például 2009 9. havában lettem nagybácsi! Öcsém (Nelli) nem kapkodta el, mint én. Így nagy lesz a korkülönbség az unokatesók között. 2010 szeptemberben (mikor Zemlényi-Kovács Nándi és Buda egy évesek lesznek), az én fiam, Barni 17 éves lesz már, Marci pedig 14. Egyébként visszaszívom: korántsem kapkodtam el, egyáltalán nem bánom, hogy alig 40 évesen már két ekkora kamasz fiam van!

Buda és Nándi még sose karácsonyoztak. Pedig milyen jó is az! Főleg gyerekként! Egyébként felnőttként is az a jó benne, legalábbis szerintem, ha gyerekekkel ünnepelhet a jóember. Nelli is azért javasolta, hogy ünnepeljünk mindannyian náluk, mert mindig ott van a Szenteste, ahol a gyerek(ek) van(nak).

Számomra eddig annyira természetes volt, hogy mindig helyben van a Szenteste, hogy teljesen meglepődtem Nelli javaslatán, de egy pillanat alatt átláttam a témát, s s most kimondhatatlanul örülök neki és szinte gyereki örömmel várom a Jézuskát, mintha én is gyerek lennék!

Ez a terv nálunk, és Nálatok mik a tervek? Összejön a nagy család Nálatok is? Gondolom, igen. Utána pedig utazgattok Ti is a rokonokhoz, mi? Vagy esetleg mindenki Hozzátok jön? Hol így, hol úgy, de mindenhol eltelik a karácsony valahogy. Ehhez kívánok sok boldogságot én is, innen a klaviatúra mellől!