Saját utad ૐ

Holnap lesz 31 esztendős egy nagyon kedves barátom, Jocó, akivel már régóta nem találkoztunk, ugyanis Londonban nyomta. A Szigeten összefutottunk max, de az ezredforduló körül még gyakorta voltunk együtt. Ő is újságíró volt ugyanis. Én az internettoban, ahol a legsikeresebb publicisztikám a Kisasztal című volt. Sokan méltatták kollégáim közül, de még leveleket is kaptam, hogy milyen jó. Mindig rettentő lelkifurdalással küszködtem, mert azt a történetet eredetileg Jocótól hallottam, megkértem, hogy mondja fel magnóra és én csak szórul szóra leírtam. Most születésnapja alkalmából ezt a lelki katarzist próbálom enyhíteni, mikor közreadom e remekművét. :o)

Kisasztal
Munkahelyemen kiszúrtam magamnak valamit az egyik sarokban. Egy kisasztalt. Hamarosan kiderült, éppen leselejtezték, akár el is lehet vinni. No, nekem több se kellett, annyira megörültem e kedves, kis egyszerű, csővázas, két fiókos kisasztalnak, hogy „mit nekem!” jelszóval a hónom alá kaptam, és mentem.
El is jutottam vele a Váci utca közepétől a Vásárcsarnokig. Ott már egyre többször kellett megállni, letenni az asztalt, kifújni magam. Lassan kigomboltam a kabátot, a sálamat betettem a kisasztal fiókjába, pulóvert levettem és …hát igen, kisasztalom egyre nehezebb lett. A híd közepe táján felnéztem az égre, szép, tiszta égboltot láttam, de valójában segítséget vártam. Néztem a Dunát, s belegondoltam, a távolság felénél sem vagyok, hogyan is lehettem ilyen elhamarkodott? Ezernyi gondolat cikázott a fejemben.
Egyszer csak megjelent egy hatvan év körüli bácsi és mondja, hogy „na fogd meg, öreg a végét, meddig viszed?” Nekem több se kellett, mondom, a Gellért szállón túlra. Ő ment elöl, én hátul. Aztán kérdezi,
- Mit gondolsz? Tudod-e, hogy miért segítek én neked?
- Hát… – mondom – gondolom jóindulat… jószándék…, mi más vezérelhetne valakit, aki látja a másikat szenvedni, megszakadni? - Erre ő:
- Azért, mert becsüllek az eszedért!
- Na – mondom – engem azért ne becsüljön, hiszen ha egy csöpp eszem lenne, nem tettem volna egy lépést sem ezzel az asztallal.
- …Azért mondtam – folytatta -, mert látom, becsülöd az értéket. Ugyanis ezt az asztalt rabok rakták össze annak idején, Gyulán.
És azzal elkezdte mondani az asztal paramétereit.
- Ez, amit itt látsz, öreg, ez egy hússzor huszas zártszelvény. Az asztal lapját hetven pascal nyomással préselték össze. Strapabíró, nem úgy, mint ezek a mai asztalok, könyvespolcok, amik nem bírnak el egy nagyobb terhelést. Erre nyugodtan rá lehet ülni, pakolni, akár rá is állhatsz, semmi baja nem lesz.
Csak néztem a fejét hátulról, időnként hátrafordult, egyébként erős, szódásüveg vastagságú szemüveget viselt.
Kezdett gyanús lenni az öreg, hogy ez egy megszállott őrült, vagy netalán ő maga volt a rabok egyike? Azt mondta, hogy ’62-ben ő maga tervezte ezt az asztalt, s folytatta tovább, hogy milyen ötletes megoldásokat alkalmazott, s hogy szép pályafutása volt ennek az asztalkának. Rengeteg készült belőle, több hasonló verzió. Látszott, hogy büszke a munkájára, de hát több évtized távlatából lehet is büszke, hiszen a mai napig kifogásolatlan állapotban van, nem véletlen, hogy én is úgy beleszerettem.
Szép lassan haladtunk a célunk felé és sűrű megállásokkal, s egy-másfél óra alatt elmesélte az életét. Azon kívül, hogy ezt az asztalt tervezte, nem mindennapi múltja van. Elmondta, hogy egy négyezres céget vezetett, mindig is tisztességesen bánt az alkalmazottaival. Nála mindig nyitva volt az ajtó. Meghagyta, akármelyik alkalmazott jön az üzemből, meg ne tudja, hogy elküldték, ha ő személyesen a főnöknek akarta elmondani a panaszát. S így ha jöttek a melósok, hogy főnök, elakadt a szállítmány, akkor ő levette a zakóját, felgyűrte az ingujját és segített kipakolni a bálákat. Persze ezek után, ha valamit kért az alkalmazottaitól, szó nélkül teljesítették, mert látták, hogy nem esik le a gyűrű az ujjáról. Műveltsége sem mindennapi: mint elmesélte, csak az indiai nyelvek közül négyet beszél folyamatosan. Fiatal korában bejárta a világot, kilencven országban fordult meg. Barátaival együtt utazgattak, kis pénzből, stoppal. Most hatvan éves, négy középiskolás gyereke van. Hattagú családjával Fehérváron élnek hatvankétezer forintból. Korántsem panaszáradat volt, amit elmondott, inkább helyzetjelentés. Egy-egy szavával ugyan kritizált, de még véletlenül sem említett kormányt, vagy pártot.
Az öreg elég rossz passzban van. Mindazonáltal amit átadott, az egy optimista, tapasztalatokban gazdag életút. Rossz a szeme, közel áll a vaksághoz. Az arcomból állítólag alig látott valamit. Érdekes, hogy a saját asztalát a hídon azért fölismerte. Az is igaz, hogy valószínűleg nem sok ember van a városban, aki asztallal a kezében mászkál keresztül a Szabadság-hídon.

Boldog szülinapot, Jocó!