„Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” – énekelte az immár 61 éves rock monstrum, a magyar származású Gene Simmons tegnap este a Papp László Sportarénában – és többezres közönség vele együtt skandálta. A már év eleje óta „széltibe-hosszába” reklámozott giga- ntikus KISS show túltett minden várakozáson, legalábbis számomra mindenképpen.

Az a szép, az a szép…, hogyhogy a KISS harmadszor is eljött Budapestre a 97-es döbbenetes Petőfi Csarnok-beli buli után, melyre akkor csupán 3.000 magyar volt kíváncsi. A KISS játszott már 200.000 néző előtt is, igaz, Brazíliában és nem mostanában, hanem 1983-ban, de akkor is elég szégyenletes volt, hogy az eredetileg impozánsnak tűnő Margitszigeti Úttörőstadion helyett a csekély érdeklődés miatt koncertjük helyszíne végül a miniatűr Petőfi Csarnok lett. Idén a Sportarénában elmondták, a terület méretét a nézőszámtól függően csökkenteni tudják, így biztosan nem lesz áttéve máshova.

A nézők lassan gyűltek, az előzenekar (Hard együttes) kezdésekor még igencsak szellős volt az a gyenge negyedház, de aztán megteltek a széksorok, s egy hatezres nézőszámról beszélhetünk, s ami a lényeg: lelkesebb közönség össze se jöhetett volna! Elmondhatom (mint atom): kitettünk magunkért. Gene hazai pályán nem vallott szégyent a többiek előtt.

A „szokásos” KISS koncert hangulat adott volt. Ez semmihez sem hasonlítható látvány és showelemek dömpingjét jelenti szinte megállás nélkül. Gene Simmons, aki magyar származású (a szülei magyarok, ő Izraelben született, aztán az USA-ba költöztek, s ott él most is – Magyarországon először 1988-ban járt), koncert közben is elmondott pár magyar szót, aminek nagy hatása volt a közönség körében.

Az a szép...+ I love it loud

Ilyen téren is az este csúcspontja az volt, amikor Gene egy emelőszerkezet segítségével „felrepült” a színpadot világító reflektorok magasságába, s onnan, a csúcsról énekelte el I love it loud című rég bevált közönség-nótáját, ám még előtte tiszta kiejtéssel belemondta a mikrofonba: „Magyarország. Egy kicsi csárdás. Egy-kettő-három.” Majd énekelni kezdte: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme kék”. A közönség pedig ordítva, üvöltve, boldogan vele együtt énekelte.

Persze nem ez volt az utolsó szám. Mégis ez volt a legemlékezetesebb számunkra, magyarok számára. A youtube-ra „természetesen” szinte még aznap felkerült, bárki megnézheti. Valószínűleg hátulról, a keverőpultról vehették fel. A nagy távolság miatt a zenészek apró foltok csupán, de sebaj, hiszen a színpad háttere egy egybefüggő óriásprojektor, amin mindent lehetett messziről is látni. Nagyon hangulatos, jól sikerült buli volt, ami szinte mindegyik KISS koncertről elmondható.

Az én történetem azonban csak a végén kezdődött el! Azzal kezdem, hogy én ugyan mind a két eddigi budapesti KISS koncert alkalmával személyesen találkoztam Gene Simmons-szal, illetve a KISS tagjaival, arról, hogy ez most hogyan fog megvalósulni, lövésem se volt. Otthon készítettem egy fényképalbumot, melyben a közös fotóink voltak, főképp azok, amik 1988-ban a lakásunkban készültek, amikor eljött hozzám Gene Simmons, és nálunk tötött több, mint egy órát, és persze azt a kettőt is, amikor 97-ben, a második magyarországi koncert után találkoztam velük.

Gene-nel 1988-ban...

Ez a fotóalbum volt nálam és a koncert után ezzel a kezemben álltam oda a kordonhoz. Kiszúrtam egy szimpatikus roadot, odahívtam magamhoz, megmutattam neki a fotókat, amiken egyértelműen látszott, hogy Gene-nel mi nagyon jó haverok vagyunk (több fotó van, amin ölelkezünk, van olyan, amin ő a kezéből etetett, vagy az, amikor fojtogatta a nyakamat – látszott mindegyiken, hogy nem holmi jöttment nulla pali vagyok, hanem….), sza na oké a road mondta, hogy ezt odaadja Gene-nek. Vártam 5-10 percet, jött az amerikai menedzser, vagy ki, hogy oké, mehetek vele a színpad háta mögé.

Gene-nel 2010-ben! )

Egy folyosón állt pár ember, főleg „gruppie”-k, amolyan menő zenekarokhoz cuppant nőcskék, meg pár pali, de össz-vissz max. 10-en ha lehettünk. Vártunk 20 percet, mikor egyszer csak megjelent Gene. Egyedül. Köszöntötték, -tük, -tem. Odabújtam hozzá, átölelve őt. Emlékezett rám, de hát ez egyértelmű. Persze ő is átölelt engem. Nagyon. …Olyan much more than kewl érzés volt… Gene-t persze jobban érdekelték a csajok, akikkel össze-vissza hülyéskedett, viccelődött, dumált, de azért velem is törődött, meg a pár hímneművel is ott rajtam kívül. Gene baromi jó fej, baromi laza, és baromi kedves, lesüt róla, hogy tuti frankó ürge.

az élet lényege: a csajok!!!

Kb. fél órát töltött velünk, aztán mindenkitől elköszönt és elment. Utána jóval feltűnt Eric Singer, a dobos, akivel ugyan szintén sikerült egy közös fotót készíteni, de rögtön utána tépett el. Tommy Thayer, a szólógitáros már kedvesebb volt, vele is készült pár fotó (többnyire én fotóztam mindenkit), de vele se kommunikáltunk 3 percnél többet. Utána vártunk, vártunk és vártunk, de hiába. Paul Stanley ugyan 20 másodpercre kijött az öltözőből, ezalatt megígérte egy Paul Stanley fan-lánynak, hogy kijön mindjárt, de végül is nem jött ki.

Gene Váry Zolival, a KISS forever Paul Stanley-jével

Mékszencse, hogy nálam nem ő a pönge. Hanem Gene, akivel tudtam találkozni, át tudtam neki adni a fotóalbumot, amiben 3 mostani családi fotó is van, tudtam vele beszélni is, készült közös fénykép, s pár perces film is. Gene-t nagyon szeretem.