Saját utad ૐ

Dédi 84 évesen kezdte el írni visszaemlékezését. 10 év múlva, 1984-ben még engem is megemlítetett benne (akkor nyertem egy kenu versenyt, s ez is meg van benne örökítve). Dédi mindig Bambinak szólított, bennem ez nagyon megmaradt. Beleolvasva a gyöngy betűkkel írott családregénybe hamar rájöttem, hogy sokkal többet tartok a kezemben, mint egyszerű jegyzetelések gyűjteményét.

Dédi (Cristea Hortensia, a továbbiakban Tenzi) 1890-1987-ig élt. Bár gyerekkoromban – állítólag – nagyon szoros volt a kapcsolatunk, kamasz éveimben már csak egy bottal totyogó, süket nénikére emlékszem, aki ugyanolyan érdektelen volt számomra, mint a többi utcán sündörgő nyugdíjasok hada: maximálisan! Ha belegondolok: egyetlen beszélgetésünkre sem emlékszem. Egy mukk értelmeset se beszéltem azzal a nővel, aki a 400 sűrűn teleírt A/4-es nagyságú naplót olvasva megelevenedett előttem, lenyűgözött, magávalragadott teljesen. Istenem, pedig ismertem őt!

*E fekete-fehér fényképről látszik, milyen szép nő volt Tenzi 1910-ben, 20 évesen.*

Dédi – mondanom se kell – rettentő művelt, olvasott nő volt. Az utolsó szögig mindenre emlékezett, s mindent le is írt, élvezetes, fordulatos stílusban, úgy, hogy teljesen a napló hatása alá kerültem.

Tenzi egy román főjegyző első lánya volt. Hunyad megyében laktak egy Bózes nevű faluban. Anyja fiatalon Bécsben tanult operaénekesnőnek, de honvágya volt, ezért hazajött és hozzáment a nagy tiszteletben álló jegyző úrhoz. Jómódúak voltak, Tenzi az első két osztályt otthon, magántanártól tanulta. Ettől a magántanítónőtől tanult meg magyarul is, ami ekkor menőségnek számított, hiszen Hunyad vármegye Magyarországhoz tartozott.

Tenzi végig szeretettel ír édesapjáról, akit imádtott. Saját tulajdona volt fél Bózes. Egy csomó fát ő maga ültetett. Ezek a fák, lehet, hogy még ma is állnak. Felfedezett az erdőben egy forrást, amit Bózesi Transylvániának nevezett el. Forgalomba is került, mert inni is jó volt, de később a forrásból gyógyfürdő nyílt, ahol rengeteg ember gyógyult meg.

Harmadik elemitől Tenzi egy magyar nyelvű leányiskolában tanult Szászvároson. Az utolsó évben az osztállyal előadták Benedek Elek Többsincs királyfi című színdarabját, amire Dédi 90 évesen még tökéletesen emlékezett, le is írta, de a teljes szereposztást, az összes osztálytársának a nevét, sőt, azt is, hogy azok apja, anyja mivel foglalkozott, s ki milyen nemzetiségű volt. De ez még semmi! A legfőbb poén mai szemmel az, hogy a szintén Hunyad megyéből való Benedek Eleket Tenzi apja jól ismerte. Meg is hívták az előadásra, amire Benedek Elek csak azért nem ment el, mert influenzás lett.

Pákk! Ugye? De nyugi. Ez még semmi Tenzi további kalandjaihoz képest!

Akkoriban egész más viszonyok voltak, mint manapság. Például még mindenki lovaskocsin járt. A család elszenvedett egy balesetet: a ló megbokrosodott, a kocsi a kerítést áthágva beleszaladt egy idegen udvarba, a felborult kocsiról mindenki a szénakazalba huppant. Akciófilmeken edződött szememmel tökéletesen át tudtam élni a jelenet feszültségét.

Nyolcadik osztály vége felé Tenzi már eladó sorba került. Természetesen ekkor már neki is voltak szerelmei – akikről 80-90 évesen is totális szenvedéllyel írt naplójában. Az egész írásmű középpontjában tulajdonképpen annak a tragédiának a leírása áll, hogy Tenzi – anyja erőszakossága miatt – nem lehetett azé, akit igazán szeretett.

Nem lehetett Jóskáé, a házitanító fiúé, akivel teljesen egymásba voltak esve, mivel Tenzi anyja rangon alulinak ítélte Jóska szüleit. Ez jó hosszadalmasan van leírva. Elég bonyi, de az a lényege, hogy Tenzi anyja a szabótól azt hallotta, hogy Jóska anyja azt mesélte a szabónak, hogy Jóska és Tenzi jegyesek. Ezen Tenzi anyja annyira bedühödött, hogy megtiltotta Tenzinek, hogy elhagyja a házat és bármiféle levelet küldjön Jóskának.

Shakespeare-i történetfűzéshez hasonlítható hősszerelmes sztori következett: Tensi és Jóska félreértések és ármányok miatt nem lettek egymáséi. Jóska ugyanis küldött egy levelet Tenzinek és egyet Tenzi anyjának, melyben elnézést kért. Tenzi anyja viszont ezt a levelet anélkül, hogy Tenzi látta volna, olvasatlanul elégette. Tenzi várta a levelet, de hiába. Jóska várta a választ, de hiába, ezért bánatában bevonult a hadseregbe.

Tenzinek több kérője is volt, de neki nem volt beleszólása, hogy kit választana, mindent Anyja ítélt meg, ahogy számító meglátása szerint őneki megfelelt. A házban is basáskodott, szörnyű éveket éltek át.

1903-4 körül Szászvárosban, ahol Tenzi iskolába járt, egy étteremben ebédeltek négyesben, Tenzi, Tenzi apja, annak jó barátja, a szászvárosi pap és annak fia, Petru, akit Tenzi Petrucnak becézett. A két fiatal párszor már találkozott előzőleg, s igen megtetszettek egymásnak. Ott ültek tehát az étteremben, beszélgettek, s egyszer csak Petruc megcsókolta Tenzit, akinek ez volt életében az első csók!

Tenzi a csókról már sokat olvasott, vágyott utána, álmodozott róla, de azt nem gondolta volna, hogy tényleg ilyen fantasztikus érzés! Baromi zavarban volt, hiszen ott ült apja, akit imádott és aki anyjával ellentétben mindig mellette állt. Ott ült Petruc apja is, a „papbácsi” és amikor Tenzi élete első csókjának bódulatából feleszmélve zavartan apjára lesett, vajon mit szól, mindkét öreg egybehangzóan mosolyogva bólogatott: ez a dolgok rendje.

Ilyenek történtek 1904-ben! Hűűű! Ez 2008-ban is elég különös lenne, de minden bizonnyal így esett!

Egy következő alkalommal Tenzi súlyos betegen utazott haza lovaskocsin. Petruc az úticélnál Tenzit ölben vitte be az ágyába, majd ott forró csókok közepette egymás ujjára felhúzták eljegyzési gyűrűjüket, amit Petruc előhúzott a zsebéből. Csókoktól bővelkedő búcsúzásuk után Petru 3 évre külföldre ment tanulni.

Arra nem számított, hogy ez idő alatt Tenzi anyja máshoz kényszerítette lányát, Aigner Gusztávhoz, a tanárhoz, aki a régimódi elveinek megfelelt, függetlenül attól, hogy Tenzi őt sosem szerette. Persze nem is lázadt ellene: jóképünek, fessnek tartotta és a humora is bejött neki. Ám mikor Petruc hazatért a tanulmányútjáról, s apjától Tenzi felől érdeklődött, az öreg pap csak a visszaküldött jegygyűrűket adhatta át neki, melyeket az ifjú Petru Groza meg is könnyezett.

Lényeg, hogy Tenzi 17 évesen Gusztihoz ment hozzá, de sem Petruct, sem Jóskát nem tudta elfelejteni.

Gusztit először a délvidékre helyezték, majd föl, a mai Szlovákia területén fekvő Kisszeben Orkutára (itt született meg Papa!), végül pedig Kecskemétre költöztek, tuti villába, csomó szogáló, cseléd, kira élet a 20-as években. Tenzi egy barátnőjével teniszezett naphosszat, este zongorázott, meg táncolt. Mind a kettőt mesterfokon űzte.

Gyakran volt vendégség, bál, ezzel múlatták az időt. Guszti tanár volt, ami akkor még nagyon elismert szakmának számított. Egyszer aztán azzal jön haza, hogy nagy meglepetés lesz az esti vendég! Ismét vendégsereg, cigányzenekar, Tenzi már tűkön ült, hogy vajon ki lehet az, erre megjelent Jóska!!!

Tenzit a víz kiverte! Nem tudta, Guszti tudja-e, hogy mi volt köztük 15 éve… És hogy mi van azóta… Ugyanis az első pillanatban érezték mindketten, hogy még most is változatlan szerelem tüze tombolt mindkettejük szívében. A társaságban nem tudtak egyedül lenni, borzasztó kínokat éltek át.
Másnap találkoztak (miközben Guszti tanított a suliban), elcsattant a csók, de Jóska inkább ismét elment, bár szerette volna, ha Tenzi vele megy, de elváltak ismét, hiába szenvedtek tőle mindketten.

* kb. 1920 Kecskemét.*

Szintén 1920 táján történt még egy eset. Guszti már iskolaigazgató volt Kecskeméten, Tenzi otthon tett-vett, de rendszeresen hazalátogatott az akkor már pont Magyarországtól elcsatolt Hunyad vármegyében található Bózes falujába. Onnén jött haza vonattal, mikor az étkezőkocsiban egyszer csak megpillantotta Petrucot! Egy nővel volt.

Tenzi jól tudta, hogy egykori jegyese, Petru Groza ekkor már előkelő helyet foglalt el a román parlamentben. Később kétszer miniszter, majd haláláig miniszterelnök volt, nem sokkal Nicolae Ceauşescu hatalomra jutása előtt. (a Wikipédiában angolul sok van róla, magyarul csak pár bekezdés és egy fotó, holott Groza tudtommal magyar érzelmű volt!)

* Petru Groza, a magyar-érzelmű román miniszterelnök *

Tenzi azt hitte, valószínűleg tudomást sem vesz róla, ezzel szemben Petruc örömmel odahívta az asztalukhoz, beszélgettek hármasban. Románul, mivel a hölgy nem beszélt magyarul. Szolnoknál Tenzi leszállt, mert Kecskemét felé onnat indult vonatja. Petruc gálánsan lesegítette a csomagjait, ám a két kocsi között elkapta egy fordulóra Tenzit. „Gyönyörű vagy, mint régen!” – susogta a miniszter Tenzi fülébe. Lázas smárolásról számol be a Dédi, aki már 90 elmúlt, mikor ezt lejegyezte!

Petruc azt suttogta neki: „az enyém kellett volna, hogy legyél!!”

Jó pár év múlva, mikor Papa 17 éves lett, szülinapjára megkapta Guszti régi duplafdelű zsebóráját. Tenzi átadás előtt megtisztította. Az óra szétnyílt és a dupla fedél alól kiesett egy lány arcképe! Tenzi tudta, hogy ez csak az a nő lehet, akiről Guszti rokonától hallott, akihez Guszti, még mielőtt Tenzivel összekerültek volna, kiment Kanadába, csakhogy addigra a lány egy másik pasihoz ment hozzá.

„Ő az?” – kérdezte Tenzi. Guszti nem felelt, csak kivette a fotót Tenzi kezéből és a tűzre vetette.

* Guszti és Tenzi Kecskemét, kb. 1937. Poén, hogy ez a tükör most itt van tőlem egy méterre! *

A II. világháború előtt Gusztit felvezényelték Pestre. Itt a Földművelési minisztériumban dolgozott. A háborúban lakásukat lefoglalták, nehéz időszakot éltek át, Guszti megbetegedett és nem is élte meg a felszabadulást. Ekkortájt jött össze Papa az igazi nagymamámmal, akit Tenzi néni nem kedvelt. Lányuk, Ummi, az én Anyukám gyerekként Tenzi nénivel élt, mivel szülei igen zűrös életet éltek. Nagymamám 1957-ben halt meg, 34 éves korában.

Tenzi néni 1965-ben utazott haza utoljára. 75 éves volt ekkor. Megdöbbentő volt a találkozás gyerekkori játszótársaival, akik közül több is volt olyan, akivel 50 évig nem látták egymást.

Dédi ezektől tudta meg az igazat egy fiúról, aki még 1903-ban, 13 éves korában szerenádot adott neki. Aurel Vlaicunak hívták ezt az embert, aki akkor Berlinben járt egyetemre (korábban megjárta a budapesti Műszaki Egyetemet is). Aurel komolyan gondolta a dolgot, őszinte szándékkal közeledett feléje – szokás szerint – szerenádot adott neki. Volt nála egy lemezjátszó, amit ő maga konstruált, s mely ekkoriban még kuriózumnak számított. Szerenádhoz cigányzenekar dukált, ám Aurel inkább feltett egy lemezt.

Utána – szokás szerint – déli 12 órakor megjelent a lányos házban és a ebéd közbeni beszélgetés folyamán elmesélte, hogy ő Münchenben bizony repülőgépet tervez. „Re-pü-lő-gé-peeeet???” – futott át Tenzi szüleinek hátán a hidegrázás. Még egy ilyen hülyeséget! 1903-ban ez annyira nonszensz volt, mintha ma valaki hidat akarna építeni a Földről a Marsra.

De Aurel – szokás szerint – eljött leánytkérőbe a szülőkhöz, miközben ugye Tenzi Szászvárosban az iskolát végezte. Azonban Tenzi anyja ezt egyszer se mondta el Tenzinek, pedig Aurel háromszor is eljött.

Aurel Vlaicu ma Románia hőse. Ő tervezte ugyanis a Vlaicu I. és Vlaicu II. repülőgépeket, amik a repülés történetében meghatározó jelentőséggel bírnak. Mikor át akarta repülni a Kárpátokat, lezuhant és szörnyethalt. Románia 500.000 lejes bankóján az ő arca díszeleg, valamint az országban két helység is viseli az ő nevét. Szülőfaluja felett minden évben díszkört tesznek repülővel.

Tehát ha Tenzi anyja előrelátóbb, Tenzi hadiözvegyként éli le az életét, s felveti a pénz, amiből anyjának is jutott volna. Hopp! Mert nem is mondtam el, Tenzi anyja 40 évesen elvált a főjegyzőtől és hozzáment egy 20 éves kocsmatöltelékhez. Tenzit pumpolta mindig dohányért, amikor hazament látogatóba.

Petru Grozával szerelemben élhetett volna boldogan és ott se lett volna pénznek híján. Grózáról halála után Déván tér lett elnevezve és ma életnagyságú szobra áll ott. Tenzi őt is túlélte.

Jóska, a tanítófiú, aki bánatában bevonult katonának, egyébként az 1920-as kecskeméti találkozás, illetve elválás után elmegyógyintézetbe került, mert sosem tudta feldolgozni, hogy Tenzivel nem jöhettek össze. Pár évre rá meghalt.

Aurel Vlaicura is hasonló hatást tett: miután Tenzi nem reagált a lánykérésre (mivel nem is tudott róla), Aurel több csajjal nem kavart soha többé a rövid kis életéBen. Mint említettem, 10 évvel a leánykérés után lezuhant a repülőgépe.

Dédikém! Köszönöm Neked, hogy átszenvedtél 97 évet értem! Ha boldog lettél volna, ha bárki olyanhoz mentél volna feleségül, akit igazán szeretsz, én ma nem élnék és e blog nem születik meg soha.

Üdvözöl szerető dédunokád: Bambi

vissza a főoldalra