Saját utad ૐ

Manapság, amikor annyian válnak el, kész ritkaság látni egy működő családot. Az én szüleim is gyerekkoromban váltak el, így elvileg nem kaptam valami jó mintát. Én is elváltam már 5 éve, de két fiammal jó a kapcsolatom. Ahogy visszaemlékszem, nekem igazán boldog gyerekkorom volt, valószínűleg ezért is szerettem volna utódokat minél előbb.

Balról jobbra: én 3 évesen, Umm 28 évesen és öcsém, Nulli 1 esztendősen

Első gyerekként szüleim büszkesége voltam, egy évesen már folyékonyan beszéltem, “rajongóim” voltak az utcán, ahol Umm tolt a babakocsival. Tehetséges voltam már az oviban, iskolában, készségeimet kiélhettem, sikereket értem el, így egész gyerekkorom boldogságban, szeretetben telt. Szüleim imádtak, nem kényeztettek el, inkább azt mondanám, amit ők: „modern” nevelésben részesültem, ami nem jelentett mást, mint hogy nagy adag bizalmat kaptam, amivel ösztönöztek, s csak kevés dologban gátoltak.

Szokásos módon anyukám volt a bújós, ölelgetős, puszilgatós, miközben apukám (Apuska) valamelyest szigorúbb, olyan szülő, akinek az elismerését ki kellett vívni. Gyerekként még szívesen bújtam Ummhoz, azonban később – első fiúként ez természetes – sokkal inkább vonzódtam Apuskához. Óriási élményeket éltünk át együtt: csónaktúrákat tettünk a Dunán, lakatlan szigeteken laktunk, centivel mérte az izmaim fejlődését, s soha nem feledem el, amikor a kenu versenyemen Apuska végigrohanta a parton a 2000 méteres távot, lelkesítve, a nevemet kiabálva.

Válásuk egyáltalán nem tört le, sőt! Mivel szüleink, míg együtt laktunk, minden nap megállás nélkül veszekedtek, így kész felszabadulás volt különköltözni! Öcsémmel (Nullival) addigra éppen annyira megelégeltük egymás szokásait, hogy kész öröm volt egy új lakás, külön szoba. Én Ummal, Nulli Apuskával lakott. Elég jól kijöttünk Ummal, de azt éreztem, hogy ugyan együtt laktunk, mégis egyre távolabb kerültünk egymástól.

Aztán ez még inkább fokozódott, mikor megházasodtam. Umm nem csípte a nejemet – tipikus anyós-effektus -, aminek következtében ő sosem járt hozzánk, csak karácsonykor, aztán már akkor se. Mi néha beszéltünk telefonon, meg be is jártam hozzá a munkahelyére – egész életében titkárnő volt -, de eléggé elidegenedtünk egymástól, legalábbis én ezt éreztem.

Egyszer aztán írt egy levelet a család minden tagjának, hogy vegyük úgy, hogy megszűnt létezni, elutazott, vagy akármi, de ne menjünk hozzá, ne is hívjuk, ő se fog minket. Teljesen magába fordult. 50 évesen bevonult egy nyugdíjas házba. Járt dolgozni, és – állítólag – másokkal találkozott, élt társadalmi életet, de hogy belül mi zajlott benne, szerintem csak ő tudta, vagy ő se.

Az okkult tanokból sem okult: kiváló minősítésű reiki mester lett, foglalkozott Tarot-val, kártyajóslással, ő is járt jóshoz, de közben nagy mélypontjai voltak. Irtó büszke volt magára, volt is mire, nagyon művelt nő volt mindig is, de nemigen fogadott el külső segítséget. Alig beszéltünk, belső dolgokról pláne, mi tovább távolodtunk egymástól. Tudtommal Nullival találkozgattak, beszélgettek. Úgy éreztem, hozzá őszintébb.

Mami, Apuska, Nulli, Papa, Ummi, Barni, én és Marci

Én a saját családommal voltam elfoglalva. Aztán amikor kisebbik fiam (Marci) már 4 éves lett, és Ummi gyakorlatilag még nem is látta, kérlelni kezdtem, hogy legalább karácsonykor jöjjön el. Nagy nehezen eljött, s újra együtt ünnepelt az egész család (Papa, Mami, Ummi, Apuska, Nulli, a nejem, én, és fiaink: Barni és Marci) legalább szenteste.

A két gyerek élvezte, bár Marci nem fogta fel, hogy Ummi tulajdonképpen az ő nagymamája. Ummi és Apuska is feszengtek, hogy nálunk nem lehet rágyújtani. A felnőttek szúrós szemekkel méregették egymást, Mami meg zaklatottan nézte az óráját, mert ő akkor már egy másik „szentestére” volt hivatalos (a saját családjához), tehát kétséges, hogy megérte-e az egészet összehozni.

Emlékszem Ummira: totál nem oldódott fel, mintha legalábbis vadidegenekkel lenne összezárva, arra az egy órára se bírta ki, idegesen leült a számítógépemhez csetezni valakivel. Bántam a percet, mikor összeráncigáltam a családot! Azért ez még egy pár karácsonykor megismétlődött, mert egy év alatt mindig elfelejtettük, hogy milyen rossz is az együttkarácsonyozás.

Aztán mi elváltunk, Papa is legyengült, Ummi Papával végképp összeveszett, így újra szétesett a karácsony (is). Ummal sem javult a viszonyunk, sőt! Nem vitáztunk semmin, hanem nem volt miről beszélni. Rossz volt érezni, hogy „nem szeretem a saját édesanyámat”, de így volt, és nem amiatt, hogy nem találkoztunk, vagy nem is másért, hanem egyszerűen ezt éreztem.

Ugyanakkor van egy begyakorolt, fejemben időről időre elismételt mondatom, amihez tudni kell, hogy nagyon könnyen fülig szalad a szám kínos szituációkban, amikor komolynak kéne lennem. Ilyen esetben azt ismételgettem a fejemben többször, hogy „Umm meghal” – erre mindig megszűnt a mosolyoghatnékom. Tehát fontos volt nekem ő és szerettem is, de ez néha nagyon nehéz volt.

Három éve elkezdtem járni egy spirituális csoportba, s a bennem lezajló változások hatására elkezdtem tudatosan foglalkozni Ummival való kapcsolatommal. Nyitottunk egymás felé, találkozni kezdtünk havonta egyszer (ez nagy szám!), néha vittem a fiúkat is. Barni, akinek még voltak emlékei Ummiról – kiskorában sokat voltak együtt – elvolt, de Marci nem tudott feloldódni, rosszul érezte magát, amit Ummi személye elleni sértésnek vett.

Ummi később a szemembe mondta, hogy ő nem szereti Marcit. Próbáltam vele beszélni, hogy ezt gondolja át, nem tehet ilyet a saját unokájával, aki vágyna az ő szeretetére, de hiába. Kerek perec elutasított. Kénytelen voltam beletörődni.
Egy kínszenvedés volt a találkozásaink zöme. Szerettem, de inkább csak próbáltam szeretni a saját édesanyámat.

Ő is szeretett, de látszott rajta, hogy bajban van azzal, hogy ezt miként fejezze ki számomra. Kezdettől fogva fizette az internetemet, amikor nem volt pénzem, mindig adott, …de vele kapcsolatos érzelmembe jócskán vegyült félelem. Remegtem, hogy megfeleljek neki, mert ha megharagszik rám, akkor még talán én is Papa sorsára jutok, akivel ekkor már évek óta megszakított minden kapcsolatot. Kapcsolatunk egyáltalán nem emlékeztetett egy anya-fia viszonyra.

Fiaim se érezhették vele, amit egy unoka érez a nagymamája iránt. Ez azért is volt szembetűnő, mert közben láttam elvált feleségem szüleit, mekkora odaadó szeretettel viseltetnek unokáik (a fiaim) iránt. Bármikor jöttek, ha segítség kellett, akár minden nap, hozták-vitték őket óvodába, iskolába, ha mi nem értünk rá. Rendszeresen főztek rájuk, Barni és Marci bármikor mehettek hozzájuk, akár bejelentés nélkül is, de még én is bármikor jól voltam látva náluk, kaptam kaját, ott is aludhattam, ha úgy adódott, pedig ki vagyok én? A lányuk elvált férje. Mégis éreztem mindig a felőlük áradó feltétel nélküli szeretetet, s ez így van ma is. Ummihoz viszont szigorúan be kellett jelentkezni és akkor talán egy-két hét múlva szorított a találkozásra időt, attól függően, hogy éppen milyen kedve volt. „De – sokszor hozzátette – ugye a gyerekek nem jönnek!?”

Umminak mindenkinek meg kellett felelni. Nem volt laca-facázás, mindig mesélte, éppen ki esett ki a pikszisből (vagyis éppen kivel veszett össze), kivel van jóban újra, de ez utóbbi ritkaság volt. Ezek a szabályok persze rám s vonatkoztak, Ummi mindennel kapcsolatban keményen elmondta a véleményét és ha neki bármi nem tetszett, az illetőnek jaj volt.

Aztán tavaly nyáron vett egy kiskutyát, akit Muffinnak nevezett el. Sose szerette a kutyákat, de egy Jack Nichonson film hatására mégis így döntött. Gyerekeként babusgatta és ez a Muffin valamelyest meglágyította a szívét. Mindenkinek mindenhol és mindenkor Muffinról beszélt, minden nap vitte a városligetbe sétálni és Ummi teljesen kicserélődött… volna, ha nagyon rövidesen le nem dönti a lábáról a rák.

Tudtuk, hogy nagy baj van, hiszen Umm elajándékozta Muffint, aki egész addig a mindene volt. Azt mondta, nem bírná se a sétáltatást, se a hajolgatást, amikor eteti. Hetente kezdtem hozzá járni, Nulli pedig hetente háromszor, ugyanis ő segített neki a házimunkában, például teregetésben.

Nulli, akivel sajnos a munkája miatt eleddig csak ritkán találkoztunk, azt mondta, Umm az egyetlen ember, akitől a mai napig fél, de természetesen segít neki, még ha néha kiabál is vele, ha valamit nem úgy csinált meg, ahogy azt ő elvárta volna. Umm mindig ilyen volt, elfogadtuk, így szeretjük.

Két hét alatt lefogyott kétszer 15 kilót. Elkezdett fájdalomcsillapítókat szedni. Egy darabig még bejárt dolgozni. Főnöke annyira nélkülözhetetlen munkaerőnek tartotta, hogy minden nap kocsit küldött érte, hozta-vitte, azonban hamarosan nem ment többé. Otthon feküdt egész nap egyedül. A kolléganői felváltva jártak hozzá, főztek neki jobbnál jobb kajákat, de Umm egyiket se ette meg.

Aztán mikor előfordult, hogy a tapaszok hatására annyira kába volt, hogy fel se tudott kelni, hívott valakit, hogy be akar menni a kórházba. Ez különös volt, mivel betegsége elején kikötötte, hogy jöjjön, aminek jönnie kell: ő semmiféle kezelésnek nem veti alá magát, rajta vizsgálatot se végezzenek, és kórházba őt sose vigyék.

Bekerült a Szent Imrébe. Ekkor már gyakran félrebeszélt, teljesen összefüggéstelenül. Hol, hogy az esküvőjére megy, hol, hogy a milánói repülőtérre foglaljak két jegyet. Csodálkozva figyeltem őt. Annyira aranyos, szeretnivaló lény lett egyszerre, hogy azt elmondani nem tudom! Mondta a nevemet, gyűrte a ruhámat, játszott a nyakláncommal, egy párnát nézett, mintha újságot olvasna, játszott a telefonjával, de ha nem találta, akkor a tenyerét nyomkodta, mintha mobiltelefon lenne.

balról jobbra ugyanaz a sorrend, csak 35 évvel később

Ekkor, az első kórházi látogatásomkor egy olyan intenzív szeretet-élményt éltem meg Vele kapcsolatban, mint talán még soha életemben! Ugyan már sokszor nem ismert rám, mégis egy teljesen bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk ettől fogva. Voltak tiszta pillanatai is, de egyre kevesebb. Nullival egymást váltottuk nála, itattam, málnával etettem, kísértem wc-re, mert már alig állt a lábán.

Látva rajta azt, hogy nem érzi ott jól magát, Nullival elhatároztuk, hogy hazavisszük Ummit, hogy megszépítsük a halálát a lelketlen kórház helyett otthoni környezetben. Apuska lakásába költöztünk, oda áthozattuk Ummi ágyát, néhány bútorát, valamelyest ismerős környezetet alakítottunk ki számára.

Első nap Apuska is ott volt – azt mondta, inkább kiabálna Umm, mint hogy ezt lássa. Ekkor már alig fedeztünk fel rajta tiszta tudatot. Apuska leköltözött a vidéki házába, Nulli megszervezte, hogy minden nap 8-14-ig jöjjön nővér, utána én vigyáztam Ummra, míg haza nem ért Nulli a munkából. Este ketten voltunk vele.

Nulli vett gyógyszereket, gyógyászati kellékeket, én mindenkitől könyveket szereztem be – Tibeti halottaskönyv, Tibeti könyv életről és halálról, Az életen túl, Interjú a halállal -, ezeket olvastam, de nem haladtam velük túlságosan, mert az ápolás eléggé lefárasztott. Azóta tudom élmény-szinten is, mekkora szolgálatot tesznek a nővérek – van mit köszönnünk nekik!

Mikor elment a nővér, kettesben maradtunk Ummal. Sűrűn itatni kellett vízzel, ki ne száradjon, etetni málnával, eperrel, gyümölcsjoghurttal, ami sokszor nem volt könnyű: hiába kínálgattam. Nagy áttörés volt kicserélnem Ummi telekakilt pelenkáját, majd pedig kitörölnöm a fenekét. A fenekén lévő dekubituszt krémmel kentem be, ahogy a nővér tanította.

Nulli többször későn ért haza. Tervezőszerkesztő, egyszerre három márkamagazin is rá van bízva, ő „csinálja a dizájnt”. Máskor se túl felemelő munka állítása szerint, hogy amivel ő éjszakákat dolgozik, azt az emberek meg se nézik, csak kidobják a szemétbe, azonban most inkább itthon lett volna Ummal.

Nullival nagyon jól összejöttünk ez alatt a két hét alatt. 20 éve nem töltöttünk egymással két napot se egybefüggően és csak ritkán találkoztunk. Nulli nagyon jó fej arc. Van barátnője, akivel szintén csak kevés idejük jut egymásra. Meglepődtem, amikor elmondta, hogy miközben nekem olyan jó gyerekkorom volt, az övé maga volt a pokol. Állítása szerint Ummit ő se tudta sosem anyjaként megélni, se Apuskát apjaként. Mikor én is előadtam neki, hogy én sem tudtam Ummit anyámként szeretni, Nulli viccesen megkérdezte: „Lehet, hogy akkor most mindketten kaptunk egy anyát?”

Nulli is csak puszilgatta, simogatta Ummit, aki olyan volt már, mint egy kisbaba. Már beszélni se tudott, csak gügyögni. Én figyelmeztettem Nullit, hogy ne vigye túlzásba a szeretgetést, mert azzal itt marasztalja a földön, mikor neki már mennie kell. Nulli meg mindig rám ripakodott, mikor túl erősen húztam magam felé Ummi vállát, mikor oldalra fordítottuk. „Óvatosan!” – sziszegte a fogai között. Minden erejével arra törekedett, hogy minél kevesebbet szenvedjen. Természetesen én is. De többször annyira erre törekedtem, hogy elaludtam a fejénél lévő ágyon.

Alaposan elspontánkodtuk ezt az ápolást. De ilyenkor nem a szakszerűség, csak a szeretet számít, szerintem. A végén Ummi már átaludta a napot. Szerdán Nulli hamarabb hazaért a munkából. Kint beszélgettünk a konyhában. Ummi furcsa hangot adott, bementünk hát a szobába, ahol Ummi feküdt. Nyitva volt a szeme, de már napok óta csak a fal felé fordult. Időnként nyöszörgött, akkor megsimogattuk.

Én a székben ültem, Umm lábánál, Nulli meg a fejénél, a fotelban, ahová már napok óta nem tudott átülni. Éppen két hete laktunk hármasban vele. Jókedvűen beszélgettünk, legalább két órát, mikor Nulli felállt, hogy holnap korán kel, megy fogat mosni és aludni. Akkor vettem észre, hogy Ummi egy ideje már nem nyöszörög. Ránéztem, szeme mereven egy pontra szegeződött. Nekem akkor beugrott Papa, Umm apukájának két éve látott nézése.

„Várj, Nulli!” – mondtam és megfogtam Umm kezét. Jéghideg volt. Összenéztünk Nullival.

Ahogy két éve Papának is, most Ummi szemét is én csuktam le. Nulli ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: “Szeretünk és kísérünk utadon”. Ez Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak! című könyvéből való. Remegő hangon felolvastam a halottakhoz szóló szöveget Az életen túl-ból, majd hozzátettem: „Köszönjük az életünket, amit tőled kaptunk…”.