Nellihez, vagyis az öcsémhez gyakran járunk tejbegrízt enni a Kökörcsin utcai lakásába két fiammal, Barnival és Marcival. Imádom a tejbegrízt (ezt kifelejtettem a 7 titokból, bár ezt sose titkoltam), és Nelli isteni tejbegrízt tud főzni! Ma azonban ő jött el hozzánk. Pontosabban nem is hozzánk jött el, hanem találkoztunk a Margitsziget spiccénél (spicc/kenus kifejezés/: szigetcsúcs). Hetekkel ezelőtt néztük ki ezt a helyet, ugyanis akkor rendkívül alacsony volt a vízállás és túl lehetett menni még a pilléren túlra is! Kilógott egy jókora földnyelv. Nellinek akkor mondtam, hogy na ott kéne!
Mindez akkor volt, amikor a Budai oldalon álltunk várakozva arra a buszra, ami elvisz az Óbudai Temetőbe. Nagymamámat temettük akkor. Nagymamámat, aki a világ legjobb fej nője volt, imádtam, imádtuk, pedig valójában nem is volt vér szerinti rokonunk. Mami – így szólítottuk – anyukám (Umm) apukájának (Papának) a harmadik felsége volt, akinek volt egy felnőtt lánya, mikor Papa elvette. De most nem Mamiról lesz szó. Róla majd később írok.
Arról beszélgettünk, vajon miért van ez a furcsa szokás, hogy a temetés szó hallatán miért tör le mindenki, miért kezd mindenki sajnálkozni, részvétet nyilvánítani? A halál egy nagyon szép dolog, kábé olyan jelentős, mint a születés, éppolyan örömteli. Az életbe érkező embert szépen kell fogadni, az életből eltávozó embert szépen el kell búcsúztatni és engedni útjára. A tölgyfa se zokog, pedig ő minden évben végignézi több ezer levelének lehullását.
Mami 91 éves múlt már. Tökre nem akart már élni, nekem többször mondta. Előtte ő volt az élniakarás példaképe. Szuper aranyos, jókedvű, rendkívül okos, szellemileg friss nő volt, de miután megbetegedett, 91 évesen abbahagyta a bridzsezést, mert már nem látott. Így már nem volt jó neki tovább élni.
Én végig mosolyogtam a szertartás alatt, mert őrá gondoltam, magamban jó utat kívántam neki és azt, hogy továbbra is érezzük a szeretetét. Utána Nellitől és Barnitól megkaptam, hogy minek mosolyogtam?! Hát azért! Mert most már Mami biztos jobban van, mint itt élve volt. Ez pedig öröm. Most is csak boldogan mosolyogni tudok, ha eszembe jut Mami! Érzem a szeretetét és azt is, hogy ő is érzi továbbra is, hogy szeretjük.
Hajh! De most nem Mamiról szeretnék beszélni, Róla majd máskor, hanem arról, ami ma volt. Tehát ott vártuk Nellit a Sziget végénél, a Margit híd alatt. Sajnos már a víz ellepte a földnyelvet, sőt, már a pillérig se lehetett eljutni. A kőfal csúszós-sáros volt, Barni el is esett, csupa sár lett a kabátja. Én már óvatosabb voltam. Barni és Marci segítségével leértem a kövekig.
Aztán megjött Nulli (akit időnként Nellinek hívok), kezében a „tortásdobozzal”. Már jópár napja elhozta, ahol volt, minap hívott, hogy akkor most már jó volna szerét ejteni a helyzetnek. Ezt a szigetspiccet én találtam ki. Nelli szerint is jobb, mint levinni mondjuk Kókára, hiszen Ummi sose szeretett Kókán lenni. Apuska nem jött fel Kókáról. Azt üzente, intézzük el mi magunk.
Ott álltunk hárman a köveken, egészen a víznél: Barni, Marci, Nelli, meg én a decemberi napsütésben a bekötő híd alatt. Nelli mondta, hogy na akkor mondjam, hogy mi lesz, mert ő még sose csinált ilyet. Hát – mondtam mosolyogva – én se, de tegnap éjjel Ummival álmodtam és azt mondta, hogy: „Marhaság, de csináljátok!”. Ez egyébként igaz és nagyon élénken meg is maradt ez az álom a fejemben.
Nelli kivette a „tortásdobozból” az urnát. Fehér műanyag urna volt, jó nehéz. Lecsavarozta a fedelét, s kivette belőle a fekete műanyag zacskót. Az volt a nehéz! Rá volt írva Ummi neve. Hát – mondtam -, akkor ahogy megbeszéltük, mindegyikünk elbúcsúzik tőle, mond pár szót és beleönti a hamvakat a Dunába!
Én kezdtem. Kiálltam közvetlenül a vízpartra és mondtam halk szóval: „Szia Umihám! (életében is mindig így köszöntünk neki) Köszönjük neked az életünket!” – ennyit, aztán beleöntöttem egy kis adagot a vízbe. Odaadtam Barninak, aki szintén mondott valamit, de nem értettem, mit. Igaz, ezt nem is nekem mondta, hanem Umminak. Ő is beleöntött a vízbe egy adag hamut.
Barni Marcinak adta át a fekete zacskót. Ha jól láttam, ő nem mondott semmit. Állt egy kicsit, majd beleöntött a Dunába. Végül Nulli következett. Ő pár lépéssel arrébb, kiállt egy kőre és onnan egy nagyon szép dalt énekelt el, majd beleöntötte a zacskó teljes tartalmát a vízbe.
Így búcsúztattuk el Ummit. Nelli azt mondta utána, amikor bandukoltunk a híd felé, hogy nem is érezte magát olyan hülyén, mint amire előtte számított.
Most pedig következzen szintén egy hosszabb lélegzetű írás Ummiról, aki egy marha-kemény nő volt életében. Nehéz volt őt szeretni, azt kell mondjam, de a vele töltött három utolsó hét felülírta az egészet és nagyon-nagyon-nagyon megszerettem a saját édesanyámat!
Umm
Manapság, amikor annyian válnak el, kész ritkaság látni egy működő családot. Az én szüleim is gyerekkoromban váltak el, így elvileg nem kaptam valami jó mintát. Én is elváltam már 5 éve, de két fiammal jó a kapcsolatom. Ahogy visszaemlékszem, nekem igazán boldog gyerekkorom volt, valószínűleg ezért is szerettem volna utódokat minél előbb.
Első gyerekként szüleim büszkesége voltam, egy évesen már folyékonyan beszéltem, “rajongóim” voltak az utcán, ahol Umm tolt a babakocsival. Tehetséges voltam már az oviban, iskolában, készségeimet kiélhettem, sikereket értem el, így egész gyerekkorom boldogságban, szeretetben telt. Szüleim imádtak, nem kényeztettek el, inkább azt mondanám, amit ők: „modern” nevelésben részesültem, ami nem jelentett mást, mint hogy nagy adag bizalmat kaptam, amivel ösztönöztek, s csak kevés dologban gátoltak.
Szokásos módon anyukám volt a bújós, ölelgetős, puszilgatós, miközben apukám (Apuska) valamelyest szigorúbb, olyan szülő, akinek az elismerését ki kellett vívni. Gyerekként még szívesen bújtam Ummhoz, azonban később – első fiúként ez természetes – sokkal inkább vonzódtam Apuskához. Óriási élményeket éltünk át együtt: csónaktúrákat tettünk a Dunán, lakatlan szigeteken laktunk, centivel mérte az izmaim fejlődését, s soha nem feledem el, amikor a kenu versenyemen Apuska végigrohanta a parton a 2000 méteres távot, lelkesítve, a nevemet kiabálva.
Válásuk egyáltalán nem tört le, sőt! Mivel szüleink, míg együtt laktunk, minden nap megállás nélkül veszekedtek, így kész felszabadulás volt különköltözni! Öcsémmel (Nullival) addigra éppen annyira megelégeltük egymás szokásait, hogy kész öröm volt egy új lakás, külön szoba. Én Ummal, Nulli Apuskával lakott. Elég jól kijöttünk Ummal, de azt éreztem, hogy ugyan együtt laktunk, mégis egyre távolabb kerültünk egymástól.
Aztán ez még inkább fokozódott, mikor megházasodtam. Umm nem csípte a nejemet – tipikus anyós-effektus -, aminek következtében ő sosem járt hozzánk, csak karácsonykor, aztán már akkor se. Mi néha beszéltünk telefonon, meg be is jártam hozzá a munkahelyére – egész életében titkárnő volt -, de eléggé elidegenedtünk egymástól, legalábbis én ezt éreztem.
Egyszer aztán írt egy levelet a család minden tagjának, hogy vegyük úgy, hogy megszűnt létezni, elutazott, vagy akármi, de ne menjünk hozzá, ne is hívjuk, ő se fog minket. Teljesen magába fordult. 50 évesen bevonult egy nyugdíjas házba. Járt dolgozni, és – állítólag – másokkal találkozott, élt társadalmi életet, de hogy belül mi zajlott benne, szerintem csak ő tudta, vagy ő se.
Az okkult tanokból sem okult: kiváló minősítésű reiki mester lett, foglalkozott Tarot-val, kártyajóslással, ő is járt jóshoz, de közben nagy mélypontjai voltak. Irtó büszke volt magára, volt is mire, nagyon művelt nő volt mindig is, de nemigen fogadott el külső segítséget. Alig beszéltünk, belső dolgokról pláne, mi tovább távolodtunk egymástól. Tudtommal Nullival találkozgattak, beszélgettek. Úgy éreztem, hozzá őszintébb.
Én a saját családommal voltam elfoglalva. Aztán amikor kisebbik fiam (Marci) már 4 éves lett, és Ummi gyakorlatilag még nem is látta, kérlelni kezdtem, hogy legalább karácsonykor jöjjön el. Nagy nehezen eljött, s újra együtt ünnepelt az egész család (Papa, Mami, Ummi, Apuska, Nulli, a nejem, én, és fiaink: Barni és Marci) legalább szenteste.
A két gyerek élvezte, bár Marci nem fogta fel, hogy Ummi tulajdonképpen az ő nagymamája. Ummi és Apuska is feszengtek, hogy nálunk nem lehet rágyújtani. A felnőttek szúrós szemekkel méregették egymást, Mami meg zaklatottan nézte az óráját, mert ő akkor már egy másik „szentestére” volt hivatalos (a saját családjához), tehát kétséges, hogy megérte-e az egészet összehozni.
Emlékszem Ummira: totál nem oldódott fel, mintha legalábbis vadidegenekkel lenne összezárva, arra az egy órára se bírta ki, idegesen leült a számítógépemhez csetezni valakivel. Bántam a percet, mikor összeráncigáltam a családot! Azért ez még egy pár karácsonykor megismétlődött, mert egy év alatt mindig elfelejtettük, hogy milyen rossz is az együttkarácsonyozás.
Aztán mi elváltunk, Papa is legyengült, Ummi Papával végképp összeveszett, így újra szétesett a karácsony (is). Ummal sem javult a viszonyunk, sőt! Nem vitáztunk semmin, hanem nem volt miről beszélni. Rossz volt érezni, hogy „nem szeretem a saját édesanyámat”, de így volt, és nem amiatt, hogy nem találkoztunk, vagy nem is másért, hanem egyszerűen ezt éreztem.
Ugyanakkor van egy begyakorolt, fejemben időről időre elismételt mondatom, amihez tudni kell, hogy nagyon könnyen fülig szalad a szám kínos szituációkban, amikor komolynak kéne lennem. Ilyen esetben azt ismételgettem a fejemben többször, hogy „Umm meghal” – erre mindig megszűnt a mosolyoghatnékom. Tehát fontos volt nekem ő és szerettem is, de ez néha nagyon nehéz volt.
Három éve elkezdtem járni egy spirituális csoportba, s a bennem lezajló változások hatására elkezdtem tudatosan foglalkozni Ummival való kapcsolatommal. Nyitottunk egymás felé, találkozni kezdtünk havonta egyszer (ez nagy szám!), néha vittem a fiúkat is. Barni, akinek még voltak emlékei Ummiról – kiskorában sokat voltak együtt – elvolt, de Marci nem tudott feloldódni, rosszul érezte magát, amit Ummi személye elleni sértésnek vett.
Ummi később a szemembe mondta, hogy ő nem szereti Marcit. Próbáltam vele beszélni, hogy ezt gondolja át, nem tehet ilyet a saját unokájával, aki vágyna az ő szeretetére, de hiába. Kerek perec elutasított. Kénytelen voltam beletörődni.
Egy kínszenvedés volt a találkozásaink zöme. Szerettem, de inkább csak próbáltam szeretni a saját édesanyámat.
Ő is szeretett, de látszott rajta, hogy bajban van azzal, hogy ezt miként fejezze ki számomra. Kezdettől fogva fizette az internetemet, amikor nem volt pénzem, mindig adott, …de vele kapcsolatos érzelmembe jócskán vegyült félelem. Remegtem, hogy megfeleljek neki, mert ha megharagszik rám, akkor még talán én is Papa sorsára jutok, akivel ekkor már évek óta megszakított minden kapcsolatot. Kapcsolatunk egyáltalán nem emlékeztetett egy anya-fia viszonyra.
Fiaim se érezhették vele, amit egy unoka érez a nagymamája iránt. Ez azért is volt szembetűnő, mert közben láttam elvált feleségem szüleit, mekkora odaadó szeretettel viseltetnek unokáik (a fiaim) iránt. Bármikor jöttek, ha segítség kellett, akár minden nap, hozták-vitték őket óvodába, iskolába, ha mi nem értünk rá. Rendszeresen főztek rájuk, Barni és Marci bármikor mehettek hozzájuk, akár bejelentés nélkül is, de még én is bármikor jól voltam látva náluk, kaptam kaját, ott is aludhattam, ha úgy adódott, pedig ki vagyok én? A lányuk elvált férje. Mégis éreztem mindig a felőlük áradó feltétel nélküli szeretetet, s ez így van ma is. Ummihoz viszont szigorúan be kellett jelentkezni és akkor talán egy-két hét múlva szorított a találkozásra időt, attól függően, hogy éppen milyen kedve volt. „De – sokszor hozzátette – ugye a gyerekek nem jönnek!?”
Umminak mindenkinek meg kellett felelni. Nem volt laca-facázás, mindig mesélte, éppen ki esett ki a pikszisből (vagyis éppen kivel veszett össze), kivel van jóban újra, de ez utóbbi ritkaság volt. Ezek a szabályok persze rám s vonatkoztak, Ummi mindennel kapcsolatban keményen elmondta a véleményét és ha neki bármi nem tetszett, az illetőnek jaj volt.
Aztán tavaly nyáron vett egy kiskutyát, akit Muffinnak nevezett el. Sose szerette a kutyákat, de egy Jack Nichonson film hatására mégis így döntött. Gyerekeként babusgatta és ez a Muffin valamelyest meglágyította a szívét. Mindenkinek mindenhol és mindenkor Muffinról beszélt, minden nap vitte a városligetbe sétálni és Ummi teljesen kicserélődött… volna, ha nagyon rövidesen le nem dönti a lábáról a rák.
Tudtuk, hogy nagy baj van, hiszen Umm elajándékozta Muffint, aki egész addig a mindene volt. Azt mondta, nem bírná se a sétáltatást, se a hajolgatást, amikor eteti. Hetente kezdtem hozzá járni, Nulli pedig hetente háromszor, ugyanis ő segített neki a házimunkában, például teregetésben.
Nulli, akivel sajnos a munkája miatt eleddig csak ritkán találkoztunk, azt mondta, Umm az egyetlen ember, akitől a mai napig fél, de természetesen segít neki, még ha néha kiabál is vele, ha valamit nem úgy csinált meg, ahogy azt ő elvárta volna. Umm mindig ilyen volt, elfogadtuk, így szeretjük.
Két hét alatt lefogyott kétszer 15 kilót. Elkezdett fájdalomcsillapítókat szedni. Egy darabig még bejárt dolgozni. Főnöke annyira nélkülözhetetlen munkaerőnek tartotta, hogy minden nap kocsit küldött érte, hozta-vitte, azonban hamarosan nem ment többé. Otthon feküdt egész nap egyedül. A kolléganői felváltva jártak hozzá, főztek neki jobbnál jobb kajákat, de Umm egyiket se ette meg.
Aztán mikor előfordult, hogy a tapaszok hatására annyira kába volt, hogy fel se tudott kelni, hívott valakit, hogy be akar menni a kórházba. Ez különös volt, mivel betegsége elején kikötötte, hogy jöjjön, aminek jönnie kell: ő semmiféle kezelésnek nem veti alá magát, rajta vizsgálatot se végezzenek, és kórházba őt sose vigyék.
Bekerült a Szent Imrébe. Ekkor már gyakran félrebeszélt, teljesen összefüggéstelenül. Hol, hogy az esküvőjére megy, hol, hogy a milánói repülőtérre foglaljak két jegyet. Csodálkozva figyeltem őt. Annyira aranyos, szeretnivaló lény lett egyszerre, hogy azt elmondani nem tudom! Mondta a nevemet, gyűrte a ruhámat, játszott a nyakláncommal, egy párnát nézett, mintha újságot olvasna, játszott a telefonjával, de ha nem találta, akkor a tenyerét nyomkodta, mintha mobiltelefon lenne.
Ekkor, az első kórházi látogatásomkor egy olyan intenzív szeretet-élményt éltem meg Vele kapcsolatban, mint talán még soha életemben! Ugyan már sokszor nem ismert rám, mégis egy teljesen bensőséges kapcsolat alakult ki köztünk ettől fogva. Voltak tiszta pillanatai is, de egyre kevesebb. Nullival egymást váltottuk nála, itattam, málnával etettem, kísértem wc-re, mert már alig állt a lábán.
Látva rajta azt, hogy nem érzi ott jól magát, Nullival elhatároztuk, hogy hazavisszük Ummit, hogy megszépítsük a halálát a lelketlen kórház helyett otthoni környezetben. Apuska lakásába költöztünk, oda áthozattuk Ummi ágyát, néhány bútorát, valamelyest ismerős környezetet alakítottunk ki számára.
Első nap Apuska is ott volt – azt mondta, inkább kiabálna Umm, mint hogy ezt lássa. Ekkor már alig fedeztünk fel rajta tiszta tudatot. Apuska leköltözött a vidéki házába, Nulli megszervezte, hogy minden nap 8-14-ig jöjjön nővér, utána én vigyáztam Ummra, míg haza nem ért Nulli a munkából. Este ketten voltunk vele.
Nulli vett gyógyszereket, gyógyászati kellékeket, én mindenkitől könyveket szereztem be – Tibeti halottaskönyv, Tibeti könyv életről és halálról, Az életen túl, Interjú a halállal -, ezeket olvastam, de nem haladtam velük túlságosan, mert az ápolás eléggé lefárasztott. Azóta tudom élmény-szinten is, mekkora szolgálatot tesznek a nővérek – van mit köszönnünk nekik!
Mikor elment a nővér, kettesben maradtunk Ummal. Sűrűn itatni kellett vízzel, ki ne száradjon, etetni málnával, eperrel, gyümölcsjoghurttal, ami sokszor nem volt könnyű: hiába kínálgattam. Nagy áttörés volt kicserélnem Ummi telekakilt pelenkáját, majd pedig kitörölnöm a fenekét. A fenekén lévő dekubituszt krémmel kentem be, ahogy a nővér tanította.
Nulli többször későn ért haza. Tervezőszerkesztő, egyszerre három márkamagazin is rá van bízva, ő „csinálja a dizájnt”. Máskor se túl felemelő munka állítása szerint, hogy amivel ő éjszakákat dolgozik, azt az emberek meg se nézik, csak kidobják a szemétbe, azonban most inkább itthon lett volna Ummal.
Nullival nagyon jól összejöttünk ez alatt a két hét alatt. 20 éve nem töltöttünk egymással két napot se egybefüggően és csak ritkán találkoztunk. Nulli nagyon jó fej arc. Van barátnője, akivel szintén csak kevés idejük jut egymásra. Meglepődtem, amikor elmondta, hogy miközben nekem olyan jó gyerekkorom volt, az övé maga volt a pokol. Állítása szerint Ummit ő se tudta sosem anyjaként megélni, se Apuskát apjaként. Mikor én is előadtam neki, hogy én sem tudtam Ummit anyámként szeretni, Nulli viccesen megkérdezte: „Lehet, hogy akkor most mindketten kaptunk egy anyát?”
Nulli is csak puszilgatta, simogatta Ummit, aki olyan volt már, mint egy kisbaba. Már beszélni se tudott, csak gügyögni. Én figyelmeztettem Nullit, hogy ne vigye túlzásba a szeretgetést, mert azzal itt marasztalja a földön, mikor neki már mennie kell. Nulli meg mindig rám ripakodott, mikor túl erősen húztam magam felé Ummi vállát, mikor oldalra fordítottuk. „Óvatosan!” – sziszegte a fogai között. Minden erejével arra törekedett, hogy minél kevesebbet szenvedjen. Természetesen én is. De többször annyira erre törekedtem, hogy elaludtam a fejénél lévő ágyon.
Alaposan elspontánkodtuk ezt az ápolást. De ilyenkor nem a szakszerűség, csak a szeretet számít, szerintem. A végén Ummi már átaludta a napot. Szerdán Nulli hamarabb hazaért a munkából. Kint beszélgettünk a konyhában. Ummi furcsa hangot adott, bementünk hát a szobába, ahol Ummi feküdt. Nyitva volt a szeme, de már napok óta csak a fal felé fordult. Időnként nyöszörgött, akkor megsimogattuk.
Én a székben ültem, Umm lábánál, Nulli meg a fejénél, a fotelban, ahová már napok óta nem tudott átülni. Éppen két hete laktunk hármasban vele. Jókedvűen beszélgettünk, legalább két órát, mikor Nulli felállt, hogy holnap korán kel, megy fogat mosni és aludni. Akkor vettem észre, hogy Ummi egy ideje már nem nyöszörög. Ránéztem, szeme mereven egy pontra szegeződött. Nekem akkor beugrott Papa, Umm apukájának két éve látott nézése.
„Várj, Nulli!” – mondtam és megfogtam Umm kezét. Jéghideg volt. Összenéztünk Nullival.
Ahogy két éve Papának is, most Ummi szemét is én csuktam le. Nulli ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: “Szeretünk és kísérünk utadon”. Ez Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak! című könyvéből való. Remegő hangon felolvastam a halottakhoz szóló szöveget Az életen túl-ból, majd hozzátettem: „Köszönjük az életünket, amit tőled kaptunk…”.






Loading ...




Hendrey Tibor rovata





Oszinten koszonom a megosztast…hogy mukodik az univerzum…!
Ma delutan vezetes kozben arra gondoltam,hogy egy “anya-blogot ” vagy topicot kellene inditani.Nem tudom miert,te jutottal eszembe az oldalad es aztan rogton arra gondoltam,hogy jovok en ahhoz,hogy a te oldaladon inditsak egy topicot errol a temarol..(hat igy)
Mar regota motoszkalt a fejemben ez az anya dolog…tobb okbol is,anya vagyok en is es nekem is volt anyam…persze ezzel nem vagyok egyedul,ez nem kulonosen erdekes a kivulallok szamara.
Azt viszont megfigyeltem,hogy az emberi kapcsolatok kozul az anya-gyerek kapcsolat a legkenyesebb. Sajnos meg nem sikerult megfejtenem az okat,pedig mind a ketto vagyok,gyerek is es anya is.
Foleg a ferfiaknal figyeltem meg,hogy a kapcsolat nagyon serulekeny.
Hires iro,pszihologus,eletmod tanacsado,spiritualis vezeto,stb.ir az anyjahoz fuzodo negativ elmenyerol,amit a mai napig nem bocsatott meg neki,pedig a legtobben 50-60 evesek mar.
Kozben irjak a konyveket a szeretetrol es a megbocsatasrol…
Hmmm…erdekes,hogy legtobben mindenkinek meg tudnak bocsatani,csak az anyjuknak nem…aki az eletet adta…
Nagyon halas vagyok neked ezert,hogy megosztottad a tortenetet…Koszonom.
Most is meghatott ez az írás, Zoli..
KVzoo, véleményem szerint a negatív élmények sarkallják arra az embert, hogy valamit másként tegyen a saját életében.
Ha a saját életében nem tud valamit megoldani, attól még adhat jó tanácsokat másnak – kívülállóként.
Persze ezzel nem védeni akarom őket, csak több oldalról kell megvizsgálni azt, amit leírunk.
Egy kivételt azért akad: Müller Péternek nagyon jó, baráti kapcsolata volt az édesanyjával.
Bélám, Két kérdés: mikó van a KFT szombaton? illetve hol lehet találkozni ezzel az új “ingyen” albummal? Mer szombatig csak átnyálaznám. Bár 88-óta nem nagyon tudtak megérinteni, de talán pont most!;)
Olvastam az új postot anyukádról. Nagyon érdekesnek találtam és erről beszéltem neked valamikor. A személyes élményeid életszerűen tudott absztraktálni mondatokká és ezt hiányoltam az újabb írásaidból!
Szóval klassz írás és teljesen érthető és átélhető volt a mondadója (számomra). Annak ellenére, hogy az én kapcsolatom a szüleimmel teljesen más mégis néha olyan volt, mintha az én kapcsolatomról olvasnék a saját szüleimmel. Nem érdekes? Igen és mégsem. De egyről beszélünk;)))
üdv,
Fömi
Felkavaró élmény volt számomra ez az írás. Természetesen tetszett, és sok mindent eszembe juttatott a saját életemből.
A rák betegségről jutott eszembe, hogy mennyire igaz az, hogy azok az emberek kapják meg eme betegséget, akik magukba zárva tárolják a negatívnak megélt dolgokat. Ha ő is el tudta volna engedni a sérelmeit, rossz élményeit, akkor talán nem érte volna utol a rák. Nem tudta megnyitni a szívét a legdrágábbak előtt, gyerekek, unokák, pedig ez nagyon fontos lett volna az ő számára is.
Köszönöm ezt az írást.
2010 április 21-én 18:00 körül elolvastam a saját írásomat újra, pedig ez nem szokásom. …és elsírtam magam.
Örülök, hogy ismerhettem Ummit. Gyönyörű ez az írás. És csodás ez a Zemlényi család: le a kalappal a fiúk (Nelli és Meder) és a csemeték (Barni, Marci, Buda és Nándi) előtt! Pusz pusz, Nora
Fura ez… Látni Mamát, ahogy elsiratja Dédit, aztán látni Ancit, ahogy próbálja elsiratni Mamát…
A mi családunkban nyitott koporsós temetés szokott lenni. Mama temetésén a húgom gyerekei is ott voltak, a kisebbik (7 éves) a sírnál felkéredzkedett a karomba, és onnan próbált bekukucskálni a gödörbe… Mint aki meg akar győződni a saját szemével ezekről a dolgokról.
Fogalmam sincs, miért írtam le ezeket, csak eszembe jutottak.
Köszönöm, Miz, hogy megosztottad….
Szervusztok!
Dorottya van itt.
Pézsét, pézsét, pézsét kérek!
Hát ezt megkaptam, azt hittem valami
bombasztikus, vidám téma fog cseppeni az ölembe.
Hát részvétem feléd, az apró örömökhöz meg gratulálok.
azt hiszem, ideje elmondanom, hogy kerültem ide.
Csak nagyvonalakban, hogy más is érvényesülhessen.
Sajnos még nem láttam soha személyesen Laár Andrást,
annyit tudtam róla, hogy híres zenész, sokat utazott,
Tavaly ősszel figyeltem fel jógatudományára.
Mindenképpen a tanítványa akartam lenni.
Nem tudtam, hol léphetnék vele kapcsolatba, hittem is,
hogy sikerül, nem is, egy ismerősöm segítségével saját verseket küldtem neki télen,
amelyeket én írtam. Sosem tudtam meg, hogy megkaota-e ezeket.
A szomorú része, hogy intézetben voltam hét évig, amit nehezen
fogok elfelejteni egyhamar. Nem azért, mert hosszú volt,
a vége lett csúnya, de erről többet tényleg nem szeretnék mondani.
Van érettségim, középfokon beszélem az angolt, és most munkát keresek, ez csak kemény elhatározással működik.
Igaz, nincsen ezotéria iránt érdeklődő rokonom, de ettől még igenis érdekel ez a gondolkodási rendszer.
Pláne ha az életmódomat nézzük. Csak az étkezést elemzem először.
Reggeli-gyógyszer-édesség-gyógyszer-gyógyszer-gyógyszer-ebéd-uzsonna-édesség-vacsora-gyógyszer-rágcsa-alvás éjjel egykor.
Ez már túlmegy a drogosok napi listáján is.
Télen az édességek és a gyógyszerek száma ugrásszerűen megnő, amikor Dorka nem akar kimenni a lakásból, mer fázik, állítólag.
Csak a gép előtt ül és nyomatja a firkáklásait.
Ja, hová is menne?
Az új tanfolyamok csak márciusban kezdődnek.
Jó kifogás sose rossz, tipikus depis. Barátom éppen nincs most.
Szüleimm éldegélek együtt akár a mesében Dorothy, se kuytus éppen
nincsen csak cicus van.
Elértem a 27. életévemet, aztán itt a pánikhegy! Na ezt is gyorsan be kell pótolni már azt is meg kell csinálni, kifutok az időből.
Hát gondolataim azok vannak bőven!
Jobb lenne talán könyvet írnom, mert ha én becsücsülök ide, akkor még 1 levélnek is szűkösen lesz hely, de ezt nem akarom.
Szíj Melindás stílusom van, egy jajgatásért is bocsánatot kérek.
Megérdemelm, hogy valaki helyretegyen végre.
Most be is fejezem, mielőtt tényleg kitapétáznék öt oldalt,
Sziasztok, szép hétvégét, még szebb hetet meg jobb híreket is.
Reader’s Digest olvasó van köztetek?
Dorka