Megvalósult az álmom, eljött a „légi nap”, másnéven R-day, amiről már korábban szóltam. Hát…mit mondjak? Ott álltam ükapám sírjánál, román nyelvtudás, helyismeret nélkül megtaláltam Erdélyben élő rokonaimat, meg minden, sza nemsemmi egy hosszú hétvége volt!! Leírom, mi történt, de már most szólok: mivel ez egy bizonyos körön kívüliek számára érthetetlen információkat tartalmaz, s mivel illetéktelenek számára szigorúan bizalmas az egész cucc, ezért még mielőtt bárki tovább olvasna, szólok, mindenki csak a saját felelősségére olvashatja el!!!
Köztudott, hogy a II. világháború sorsfordító hadművelete 1944 nyarán Normanndiában történt. Ez volt az a bizonyos partraszállás, a D-day. Azonban ez már régen volt. Most, 2010 áprilisában a saját kis életemben szó sincs háborúról, sőt, minden szuper, mégis úgy érzem, közelít egy sorsfordító nap, mikor átlépem a határt, s belépek arra a földre, hol még sosem jártam… nos igen. Az a nap lesz számomra az R-day!
Holnap lesz 31 esztendős egy nagyon kedves barátom, Jocó, akivel már régóta nem találkoztunk, ugyanis Londonban nyomta. A Szigeten összefutottunk max, de az ezredforduló körül még gyakorta voltunk együtt. Ő is újságíró volt ugyanis. Én az internettoban, ahol a legsikeresebb publicisztikám a Kisasztal című volt. Sokan méltatták kollégáim közül, de még leveleket is kaptam, hogy milyen jó. Mindig rettentő lelkifurdalással küszködtem, mert azt a történetet eredetileg Jocótól hallottam, megkértem, hogy mondja fel magnóra és én csak szórul szóra leírtam. Most születésnapja alkalmából ezt a lelki katarzist próbálom enyhíteni, mikor közreadom e remekművét. :o) ‘Kisasztal‘ tovább…
Van nekem egy Beethoven szobrom. Nagypapám nagy Beethoven rajongó volt ezerrel, az övé volt. Két éve halt meg. Nagymamám nagy becsben tartotta a fiókos szekrény tetején. Gyerekkorom óta figyelem: Ludvig egy szomorú ember lehetett. Süket volt, de mégis zenét írt, vezényelt: hallotta a belső fülében a hangokat - mondogatta mindig Papa.
Aztán mikor a Nagymamám is érezte már, hogy közeleg a vég, nekem adta a Beethoven szobrot, azzal, hogy örül annak, hogy hozzám kerül, mivel úgy érzi, hogy Papa nekem adná. Hazahoztam, feltettem a szekrény tetejére, pedig ha tudná Beethoven, amit én gondolok….ájájájj!
Húsz év nagy idő. Harminc még több. A nosztalgia hullám sok-sok hajdanvolt sztárt – megkésve bár, de kissé meg is törve – elhoz hazánkba is. Cikkem apropója Samantha Fox, az 1986-ban feltűnt és világhírűvé vált dúskeblű énekesnő budapesti fellépése volt egy menő szórakozóhelyen. A jeles napon rengeteg – főleg 35-45 éves – férfi ment el és perkálta le, gondolkozás nélkül, a szokatlanul magas belépőt, „csodát várva”, valamint, hogy talán megelevenedik a múlt. Azonban a kopott fényű hajdanvolt sztárok sok esetben inkább csak a dolgok múlandóságára emlékeztetnek, s egy visszafogott tisztelgésen kívül, mely a csillagnak szól, aki „egy életen át” játssza ugyanazt a műsort, inkább csak lehangolnak – szemben azzal a néhány kivétellel, akik (megújulva) akár 30 év múltán is képesek ugyanazt a színvonalat nyújtani, mint a hőskorban.
Mindenkinek meglehet a véleménye, lehet kiköltözni a városból peremkerületbe, vidékre, lehet leszólni, hogy „büdös”, „koszos”, vagy akár még durvábban is. Lehet a magamfajta lokálpatriótát ilyenekkel sértegetni, csak nem érdemes. Fölösleges. Igenis szeretem Budapestet! Legyen boldog mindenki ott, ahol él. Eszrintem így van rendjén. Az már kevésbé jó, amikor valaki nem érzi jól magát ott, ahol van. Elégedetlenkedik. Én nagyon örülök, hogy itt lakom a város szívében, közelről érzem a dobogását: Szeretlek, Budapest!
Üdv Neked! CÉLHOZ ÉRTÉL! Jó úton jársz errefelé. Ez egy spirituális szemléletű klub útonjáróknak, érdeklődő útkeresőknek és akiket megérint a szabad szemmel nem látható valóság. Körülnézni kötelező!
Loading ...
Loading ...
Hendrey Tibor rovata
Legutóbbi hozzászólások